Valamikor nagyon régen egy picinyke kis faluban ferdén látó emberkék járdát építettek, hogy ne kelljen az úton járkálniuk, ahol az autók közlekednek. De mivel mindent ferdén láttak így a járdát sem láthatták egyenesnek. Nem kellett nagy tudás a megépítéséhez, csak egy kis lustaság. Ha elegyengették volna a talajt és földdel feltöltötték volna, akkor biztonságosan lehetett volna rajta járni. A járda azonban olyan ferde lett, hogy az emberek nem merték használni, mert féltek, hogy nem bírnak egyenesen végig menni rajta, így ők továbbra is az úton közlekedtek. A járda melletti árok igen mély volt. Amikor sok eső vagy hó esett, akkor a járda könnyen csúszóssá vált, és semmi sem menthette volna meg őket egy kéz- vagy lábtöréstől. Egyedül csak a csigák imádtak rajta közlekedni. Tapsoltak is örömükben, hiszen megspórolhatták a hosszú utat, hogy elérjék az árokban felnövő mindenféle buja növényzetet, a finom ennivalójukat. A járda távolabbi széléről simán becsúsztak a hívogató árokba és ott ejtették meg az ebédjüket a pazar zöldellő pázsiton. Jó játék volt ez számukra.
Az emberek pedig olyan balgák voltak, hogy amikor a járda felújítására került a sor, akkor sem egyenesítették ki azt, hanem a régi porladozó rétegre húzták rá az új réteget. Most már még az a kevés kétlábú bátor ember sem lépkedett rajta, akik eddig tették, mert bizony könnyen az árok mélyén találhatták volna magukat. Így nem kopott el az új a járda a csigák legnagyobb örömére, akik továbbra is háborítatlanul használhatták a csúszdájukat és versenyezhettek egymással, hogy ki ér le előbb az árok mélyére.
Egy ilyen verseny alkalmával Csiga Csanád lett a győztes lecsúszó, azaz a befutó. Ezzel a teljesítményével kivívta magának a „leggyorsabb csiga” elismerést. A győztes örömében maga köré gyűjtötte a családját és új lakhelyükké nyilvánította az árok zsenge növényzetét. Ha beszélni tudna a népes család, akkor mély hálájukat fejeznék ki a ferde járda építőinek, hogy milyen idilli környezetet varázsoltak számukra. Így lett az embereknek készített járdából a csigák játszótere, akik máig is ott élnek békességben, háborítatlanul, ha meg nem haltak.
Az emberek pedig olyan balgák voltak, hogy amikor a járda felújítására került a sor, akkor sem egyenesítették ki azt, hanem a régi porladozó rétegre húzták rá az új réteget. Most már még az a kevés kétlábú bátor ember sem lépkedett rajta, akik eddig tették, mert bizony könnyen az árok mélyén találhatták volna magukat. Így nem kopott el az új a járda a csigák legnagyobb örömére, akik továbbra is háborítatlanul használhatták a csúszdájukat és versenyezhettek egymással, hogy ki ér le előbb az árok mélyére.
Egy ilyen verseny alkalmával Csiga Csanád lett a győztes lecsúszó, azaz a befutó. Ezzel a teljesítményével kivívta magának a „leggyorsabb csiga” elismerést. A győztes örömében maga köré gyűjtötte a családját és új lakhelyükké nyilvánította az árok zsenge növényzetét. Ha beszélni tudna a népes család, akkor mély hálájukat fejeznék ki a ferde járda építőinek, hogy milyen idilli környezetet varázsoltak számukra. Így lett az embereknek készített járdából a csigák játszótere, akik máig is ott élnek békességben, háborítatlanul, ha meg nem haltak.
4 hozzászólás
Kedves Melinda!
Lehet, hogy eleve a csigáknak építették, nem? Na, jó, félre a tréfával, azért képes az ember olyant alkotni, amire utólag nem lehet büszke. Láttam már olyan erkélyt, ahová nem nyílt ajtó, de még ablak se.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Melinda!
Jót szórakoztam!
Köszönet az élményert!
Szeretettel:sailor
Szép napot!
Kedves Rita!
Az emberi butaságnak nincs határa. Ha valamit jól is lehetne még lehetne építeni, akkor azt miért készítik el hanyagul? Költői kérdésemre csak a csigák tudják a választ.
Köszönöm a jelenl
Kedves sailor!
Örülök, hogy jól szórakoztál mesém olvasásra közben. A csigák legalább élvezik a ferde járdán való csúszkálást, ha már az emberek nem, és ez sem egy utolsó szempont, hiszen állatbarátok vagyunk.
Üdvözletem küldöm!
Melinda