Csillag szállt a Földre (0)

Mindenki megnéz, aki mellett elmegyek. Ha van társa, odasúgja neki:
– Nézd! Ő Hümén. Ő kísérte ŐT! – székely emberek voltak. Mindannyian székelyek. Vagyis majdnem. Pár magyar is volt köztük. Mind tudták, kit kísért Hümén. Hogy kit kísértem? Attila igazi utódját. Azt, kiről már azt mondják: legenda volt. Hát, de akkor én legenda vagyok? Én, akire mindenki ránéz, ott voltam valójában. Kísértem őt, mint egy jó barát, pedig nem voltam több mások szemében egy kutyánál. Csak ő látott mindent. Meglátta, hogy ki jó és ki rossz. Még ma sem értem, hogyan, pedig ott voltam mellette, egész végig az úton. De még Ő sem ismert engem. De még mennyire nem ismert! Senki a világon! Még a jó Kroikaze se ismert, aki apám helyett apám volt, egész haláláig.
Még Samari se ismer, pedig ő a feleségem. Igaz, eleinte nem adtam meg neki a lehetőséget.

Soha nem hittem, hogy apám megteszi, de megtette: rabszolgának adott. A Római Birodalom félig a hunok kezén volt, a nagy Attila elfoglalta, majd mikor készült megtámadni keletet, váratlanul meghalt. A nagyfejedelmet, kinél Isten kardja volt, óriási balszerencse érte. Senki se értette, hogyan történhetett. Mérgezésre gyanakodtak leginkább. De a táltosok azt mondták, hogy ez nem mérgezés. Isten magához hívatta, hogy helyét fia vegye át. Halála után – akkor voltam 16 – egész Itáliába terjengett a hír, a hun nép széteséséről. Voltak, akik Aladárt támogatták, s voltak, akik Csabát. Csabát, akinek a legnagyobb hatalmat jósoltak, bár szinte senki se hitt benne. Mégis olyan nagynak tartották. Dúlt a háború a hunoknál, a rómaiak pedig nyugodtak voltak. Készültek megtámadni a hunokat. Ez azonban elmaradt…
Apám engem egy rómainak adott el. 12 évesen szolgálnom kellett fiainak. Az idősebbik csak pár évvel volt fiatalabb nálam, öccse se sokkal. Megnyugodtam, hogy hát csak játszani lehet a magam fajtával, s örültem, talán így jobb, mint kiszolgálni másokat. Hát játszottunk is, csak ez a játék fájdalmasabb már nem is lehetett számomra. Nem barátkoztunk, én rabszolga vagyok, akivel bármit lehet csinálni. Mindent rajtam próbáltak ki. Legszívesebben felpofoztam volna őket, hiszen idősebb és erősebb vagyok. Kétszer meg is vertem őket. Egyszer elkezdtek verni és rúgni. Az ember olyan, hogy ilyenkor még a legjobb barátját is megüti, csakúgy, ösztönből. Én nem is tudom, mi ütött belém, hát gyomorszájon rúgtam az idősebbiket, az majd megfúlt. A fiatalabbik hívja apját, Manost, az én uramat, ki megvett.
-Mi történt? Mit csináltál? – nézett rám égő szemével. Én csak hallgattam, majd halkan kinyögöm:
-Megvertek…
-Te rab vagy! Nem üthetsz vissza! Majd megtanítalak én a tiszteletre! – nem mertem többet a szemébe nézni. Aznap eleget kaptam, s még az se volt elég a fiúknak! Kövekkel dobáltak. Nem tudtam elmenekülni, nem lehetett. Akár hova mentem, megtaláltak.

Másnap nyugodtabbnak tűnt a napom. Manoshoz egy úr jött, s a fiúk békén hagytak valameddig. Elég fura fickó volt az, görbe süveget, kaftánt, övet, amelyről csüngött egy kés és egy tőr, meg egy tarsoly, illetve még más is, de azt nem láttam olyan jól, illetve szűk lovaglónadrágot és bőr csizmát viselt. Délfelé járt az idő, s mivel nem jelentek meg „kínzóim”, lefeküdtem kedvenc kis szabad helyemre: az udvaron volt 5 bokor közel egymáshoz, egy négyszöget alkottak, s ott, középen az ötödik bokor igen jól el volt bújtatva. Ott nem találhat meg senki. Lefeküdtem, s elaludtam. Arra kelek fel, hogy a bal lábamat valami nagyon szúrja. Lenézek, s látom, hogy ég alatta valami. A két fiú tartott oda egy meggyújtott fadarabot. Kiugrok a bokorból, s nekik ugrom. Az egyik szolga észrevette, hogy verem őket. Idegesen megfogott, s odahurcolt Manos elé.
-Mit csináltál már megint? – kérdezte, bár most nem égett annyira, mint először, valószínűleg a vendég miatt. Én el kezdtem sírni, nem bírtam tovább, itt mindenki csak ellenem van. Manos a szolgával és fiaival bement a házba, addig egyedül maradtam az úrral.
-Mi a baj, fiú? – kérdezte kedvesen, hangjában hallatszott, ő igazi harcos.
-Folyton bántanak. Nem csinálok semmit és bántanak. – mondtam nehezen, próbáltam visszaszorítani a sírást, de nem ment.
-Hát nem csináltál semmit? Nem te verted meg őket? – majd bólintott egyet a ház felé, ahova Manos és gyerekei mentek.
-De, de nem tehettem mást. Folyton ütnek és vernek, így játszanak. De ez nem játék! Én próbáltam mutatni nekik normális játékot, de hiába. Azt megunták, s engem piszkáltak. S mindenért mindig én vagyok a hibás. – panaszkodtam az úrnak.
-Várj itt, ne menj sehova. – felelte gyengéden, majd bement a házba. Pár perc múlva ki is jött. – Hogy hívnak?
-Agenor. – feleltem, kicsit nyugodtabban.
-Kövess, Agenor. – követtem az urat. – Mostantól engem szolgálsz. Megvettelek Manostól. A nevem Kroikaze, s most el kell mennünk.
Két szolga várakozott Kroikazéra. Illetve egy másik úr, ugyanúgy öltözködött, mint új gazdám, csak neki prémes csizmája volt. A ló kantárját fémszorítóval kapcsolták a karikás zablához. A kantárt még mással is díszítették, aranyos fejű szegecsekkel vagy aranybevonatú lemezekkel. A nyereg sima fából készült, bár az is díszítve, s aranyszínűre festve díszelgett, de csak az uraknak. A szolgáknak sima fa, illetve egy üresen hagyott lovon ezüstözött volt. A ló fekete színű, kantárja nem díszített, soha nem láttam még olyan szép csődőrt. Azonnal megtetszett.
-Mit hoztál, Kroikaze? – kérdezte az úr, s végig mért. – Ő fogja meglovagolni Wundert?
-Hát nem ajánlanám neki. Raikk, ülj Wunderre! – fordult a gazdám az egyik szolgára. Ő leszállt pej lováról, s átült a fekete „csodára”. Az mozdulatlanul, nyugodtan maradt. Én felültem a szolga lovára, s indulhattunk is. Csak akkor láttam, hogy nem hiába hívják azt csodának! Alig lehetett irányítani. Először még menni se akart, s mikor a szolga belerúgott, felágaskodott, s leesett Raikk. Majd odaügetett hozzám, s követett. Raikk idegesen futott Wunder után, s fel akart ülni, de a ló felágaskodott, s nem engedett. Jót nevettünk rajta.
-Ó, a fenének se kell ez a ló! – mondta idegesen, csaknem káromkodott.
-Dehogy nem kell, ez a gyönyörű ló! A fenének nem adjuk! – felelte rá vígan Kroikaze. Hát nem ülhetett rá Wunderre, nem tudott, mellette kellett sétálnia.

Mire beesteledett, már Pannoniánál jártunk. Nem mehettünk tovább. Éjjel farkas támadás is érhet minket, valahol meg kellett állnunk. Veszélyes volt kint éjszakáznunk, sátort vertünk, s ott pihentünk. A két szolga váltogatta egymást. Éjjel felkeltem, s kilopakodtam. Wunder felé vettem az irányt. Gyönyörű csődőr. Óvatosan közelítettem feléje, s meg akartam simogatni, de nem engedett magához. Nem tudtam, mi lehet a baja. Hát visszamentem, s lefeküdtem.