Első rész – Sasvári úr lova
A Here-2 navigátorhajó fényesen tündökölt az éteri csillagködben. Fenséges ezüstfelszíne tökéletes gömböt formázott, egyetlen hiba nélkül. Az egyszerűség szépségének tízezer méter sugarú ünneplése volt.
Karesz, és Gyula a fúziós hídon sétáltak az űr végtelenjét kémlelve.
– Nem tetszik. – mondta Gyula.
– Hogy mondhatsz ilyet? Nézd a csillagokat, fiam! Annyira gyönyörűek! A hirdetés szerint akármelyiket választhatjuk!
– Na persze. A miénk csak B-kategóriás vadászat…
– Jaj, ne duzzogj már mindig! A B kategória itt azt jelenti, hogy csak egy ellenfelünk lesz! –
Gyula vérbeli tinédzser volt, igazi lázadó, aki az égvilágon semmivel sem volt elégedett, aki válogatás nélkül mindent és mindenkit utált. Édesapját ez rendkívül zavarta. Nehezen tudott már visszaemlékezni kamaszkori önmagára, de úgy gondolta egy fiatal srácnak éppen hogy felhőtlenül boldognak kellene lennie. Kétségbeesetten próbálkozott közelebb kerülni fiához, megérteni szélsőséges lelkivilágát. Öltözködésében, zenéjében utánozta őt, közös programokat szervezett, de úgy érezte, a kettejük közt tátongó szakadék egyre csak mélyül.
Szótlanul haladtak tovább, mígnem egy fotocellás ajtóhoz érkeztek. Még be sem léptek rajta, máris két kopasz, rózsaszín-szoknyás Andy McDowell állta útjukat.
– Elnézést uraim, eltévedtek? – kérdezte bájosan az egyik.
– Nem…. Valójában csak sétáltunk. Azt mondták a Vadász még nem érkezett meg. – hebegte Karesz.
– A Vadászuk pontosan hét perc múlva a rendelkezésükre áll majd. Kérem, addig foglaljanak helyet a váróban.
Bár a lények mosolyogtak, a két játékost baljós érzés fogta el. Jobbnak látták távozni. Mielőtt azonban bármit cselekedhettek volna, egy hang szólalt meg mögöttük.
– Á, ifjú kalandorok!
– Sasvári úr! – kiáltották kórusban az Andy McDowellek.
Sasvári úr feltűnően magas, szőrös jelenség volt. A kor macsó-divatjának megfelelő sötétszürke szkafandert viselt, mely tökéletesen kihangsúlyozta férfias izmait. Arcát szakáll borította, hosszú haja kissé kócos volt, de csak pont annyira hogy érzékien vad atmoszférával ajándékozza meg. Arcán jellegzetes mosolya, mely így élőben még lenyűgözőbb volt, mint az óriásplakátokon.
– Á, Sasvári úr, micsoda megtiszteltetés, így személyesen találkozni Önnel – hebegte Gyula.
– Ugyan, fiúk, részemről a szerencse. – a színész legendás hangja egy ily rövidke mondatban is lebilincselően hatott.
– Fantasztikus hírem van számotokra! – azzal vállukra tette kezét, és észrevétlenül a váró felé kisérte őket. – Egy vadonatúj Vadászt kaptunk egyenesen az Operettszínháztól! Tiétek a szerencse, hogy elsőként próbáljátok ki! – hangjának varázsa teljesen felbuzdította a kis családot.
– Valóban? Ez tényleg remek… – Karesz szóhoz sem tudott jutni.
– Bizony, és ne feledjétek, augusztus 13.-áig minden szerencsés játékos ajándékkent kap egy példányt a legújabb szólóalbumomból is! – a mondat még a várt hatást is felülmúlta.
– Ez óriási – lelkendezett Gyula – tudja uram, hatalmas tisztelői vagyunk apummal! Nemrég láttuk Önt az Elisabeth Utolsó Visításában! Egyszerűen lenyűgöző volt!
– Köszönöm fiúk, igazában zavarba hoztok. Melyik a kedvenc jelenetetek tőlem?
– Ó, egyértelműen, amikor az osztrák aranyló csillagflotta és a Halál sötét csatacirkálói összecsapnak a Vega 8-as hold mellett, és Ön kiugrik a csillogó szkafanderében, és párbajra hívja a Cyber-Halált! – hebegte Károly.
– Azt magam is nagyon kedvelem. – mondta Sasvári úr mosolyogva. – Sajnos most magatokra kell, hogy hagyjalak benneteket, de tudnotok kell, hogy öröm volt veletek beszélgetni. Ha gondoljátok, később örömmel dedikálom a hanghordozóitokat. Jó vadászatot fiúk!- egy cinkos kacsintás, majd a polihisztor sarkon fordult, és eltűnt a vezérlőben. A két alak még percekig bámult utána, valósággal megbabonázva.
Sasvári úr szemérmetlenül fiatalnak érezte magát, holott tudta pokolian öregnek kellene lennie. Jó kétszáz éve, Új-Magyarországon látta meg a napvilágot egy intergalaktikus lovászfamília legifjabb sarjaként. A gyermekről mindenki tudta, hogy nem egyszerű lovászként végzi majd. Édesanyja már a terhesség alatt érezte, hogy leendő fia sorsa a csillagokba íródott.
És valóban! A vidéki srácból mára az Új Univerzum leghatalmasabb polihisztor-művésze lett. Ezrek rajongtak fantasztikus énekhangjáért, milliók imádták brilliánsan sziporkázó ezerarcú színészetét. Kisfiúsan kacér, elbűvölően bájos udvariasságával bárkit le tudott venni a lábáról. Lebilincselően érdekes személyisége, arcszeszszagú férfiassága a Timesnál tíz esztendeje mindig az év legizgalmasabb emberévé tette. És amit az üzleti életben elért!
Parfümjének szabadalmaztatásával hét galaxis férfiinak mutatott új utat a férfikozmetikumok multiverzumában. A hatalmas siker lehetővé tette arcszeszének, dezodorának, villanyborotvájának, és tusfürdőjének piacra dobását is. Sikerének láttán az intergalaktikus közgazdászok a sárga irigységtől fuldoklottak.
Egyszer csak felröppent a hír, hogy Sasvári úr egy saját tévécsatornáról álmodozik. A már említett közgazdászok biztos bukást jósoltak, ám az értelmiségi Új Univerzum őszinte megrökönyödésére, milliók ragadtak a képernyők elé minden reggel héttől, csak hogy láthassák Sasvári úr reggelijét családjával, a művész úr próbáit és kedélyes beszélgetéseit az Operett Kávézóban. S ez így ment egy egész éven át.
Mikor az összes többi tévécsatorna nézettség híján a csőd szélére jutott, Sasvári úr nagy kegyesen lemondott, mely tettéért Arany Média díjjal jutalmazták. Nem sokkal később az Angol Galaxisok Királynője ünnepélyes külsőségek között lovaggá ütötte.
Mi mást kívánhat még egy ember, kérdezte magától oly gyakran. Hisz mindene megvan, amit csak el lehet képzelni! Sőt még annál is több!
Azt mondta magának: forradalmasítom a videojátékok világát, megalkotom a Vadászatot és aztán vége. Visszavonulok és csak a családomnak és lovamnak szentelem életem.
Mégis úgy érezte, nincs megállás. Kezdetben pusztán énekelni akart, arra vágyott, hogy kifejezhesse egyéniségét. Erre az első évben rögtön az Univerzum Felfedezettje díjjal tüntették ki!
Színész akart lenni, és öt Oscar-t kapott pusztán az első filmjéért! Egyik vonatútja során unalmában írt pár játékos verset, melyek aztán öt galaxisban az irodalmi alaptanterv részei lettek. És ez csak az első két év volt!
Úgy érezte, mintha egy ringlispílen ülne, és forogna vele a kerék. Csakhogy a tempó egyre őrültebb, és félő hogy nincs megállás.
Hisz oly bizsergető érzés naponta 2-3000 szerelmes email-t kapni, vagy kinn állni a színpadon nagyszerű kollegáival, kik csak miatta léptek a színészi pályára!
Egyszer eszébe jutott, mi lenne, ha klónoztatná magát, és alapítana egy saját galaxist, melyet aztán magával népesítene be. Meg is próbálkozott a dologgal, ám a doktor könnyes szemekkel állt elé, és azt mondta, őszintén sajnálja, de ilyen tökéletes géneket az orvostudomány jelenlegi állása szerint lehetetlen reprodukálni. Mindez rendkívül bosszantó volt, ám a harmóniaközpontú jógagyakorlatok végül elfeledtették sérelmeit.
Le kell állnia. Ígéretet tett.
Nem a feleségének, a családjának, csakis önmagának. Gyermekei imádták őt, felesége pedig, a legnagyobb rajongója volt. Mindig azt mondta:
– Sándor, te mindig tudod, mit teszel. Bárhogy is legyen, én örökre veled leszek.
Döntött. Szeptember 13.-án a Jekyll és Hyde premierje után bejelenti visszavonulását. Így kell lennie.
Eltökélten lépett be a vezérlő ajtaján.
Sasvári úr lova a legkitűnőbb paripa volt az egész Új Univerzumban. Szélsebes volt, s erős, vágtatása nyomán ragyogó csillagplazmát szikrázott pompás sörénye.
Króm, és adamantiumacél keveredett benne a tökéletességig manipulált hússal. Izmainak aktin és miozin szálait leheletfinom plexiüveg drótok alkották. Tökéletes volt, csakúgy, mint minden, ami Sasvári urat körülvette. Szeplőtlenül fogant egy plutónium méhben a neo-jeruzsálemi csillaggettó elektronkemencéinek egyikében.
Már a mesterhez kerülése is rendkívüli egy história volt. Születésének évében kicsiny galaxisa épp az Univerzális Unióhoz való csatlakozásának első évfordulóját ünnepelte. Azonban a csatlakozással jó néhány rendelet is sújtotta az elmaradt galaxist, ezeknek egyike pedig pont a Lovakra vonatkozott.
A szóban forgó év első napjától kezdve a Lovak személyiségmoduljának térfogatát 20 köbcentiméterre limitálták. A rendelet oka az volt, hogy egyre több uniós polgár jelentett panaszt, mert irritálónak érezte, hogy egy android, vagy Ló intelligenciája cirka nyolcszorosan felülmúlja az övét.
Természetesen a tehetősebbek megoldották a dolgot azzal, hogy beszereltek maguknak is egy modult. Azonban ezt nem mindenki engedhette meg magának. De többnyire nem is akarta. Az egyszerű polgárok hirtelen kibővült ismeretei rendszerint mániás depressziót, skizofréniát, és öngyilkosságot eredményeztek. Az átlagemberek határozottan jobban érezték magukat átlagemberekként.
A kor három legnagyobb musical-rendezője éppen a Broadway csillagövbe igyekezett, mikor űrhajójuk navigációja meghibásodott. A három rendező nagyon megijedt, és hosszú órákig kétségbeesetten bolyongott a hajón. Ekkor azonban különös dolog történt.
Kerényi úr az égre pillantott, és érzett valamit. Jeges bizsergés futott végig gerincén, és szívét hirtelen vallásos extázis kerítette hatalmába. Egy csillagot látott. Azonnal tudta, követnie kell. A másik két rendező először nem tudta mire vélni a dolgot, ám miután Kerényi úr megmutatta nekik a jelenséget, bennük sem maradt semmi kétség.
A csillagot követve Neo-Jeruzsálembe érkeztek. Későre járt. Hosszasan bolyongtak az utcán, több rezidenciára is bekopogtak, hogy szállást kérjenek, ám senki nem hitte el, hogy valóban ők a Nagy Három. Ugyan kérem, ne tessék már minket hülyének nézni, mégis mit keresnének ilyen kvalitású emberek egy isten háta mögötti űrállomás gettójában?
Már-már feladták a reményt, mikor egy Állami Elektronkemencéhez (ÁE) értek. Az épület előtt épp egy öreg fűtőmester sepregetett. Őt nem érdekelte kik az idegenek. Csak három pórul járt embert látott, akik segítségre szorultak.
Elszállásolta őket szerény hajlékán. Itt látta meg Kerényi úr az ifjú paripát. Már első látásra beleszeretett. Milyen kicsi és törékeny, mennyire tiszta, ártatlan és szépséges. Nem hagyhatta, hogy egy ostoba rendelet miatt ilyen szépség veszendőbe menjen. Kerényi úr magának sem merte bevallani, de valahol odabent az első perctől tudta, hogy a kis csikó lehet az egyetemes szeretet, amely megváltja majd a világot.
Magával vitte a paripát, és Sasvári úrnak ajándékozta. Tudta, hogy a nagy művész úgyis lóbolond, a kiscsikónak bizonyára jó sora lesz nála.
Igaza volt, Sasvári úr istállójánál jobb helyről paripa nem is álmodhatott. Szegény mégsem volt boldog. Ő nem vágyott a tökéletességre. Nem vágyott hírnévre, sem önkifejezésre. Nem látott példaképet, sem csodát Sasvári úrban. Egyszerűen szerette. Önmagáért. Ugyanolyan határtalanul, mint az egész emberiséget.
Szeretete azonban sosem talált igaz viszonzásra. A mester minden reggel meglátogatta istállójában, ám alig pár szót váltott vele. Mindig kedves volt, s elbűvölő, valahogy mégis olyan felületes. Egy órán át keményen edzettek, aztán a mester mindig eltűnt. S egy újabb nap következett nélküle, a rettentő sötétségben álmokat szőve.
A mester folyton azt mondogatta, hogy karrierjét a csúcson fogja abbahagyni. Ám mi van, ha valakinek pályája egy örökké felfelé ívelő hiperbola, mely a végtelen tökéletességéhez közelít, ám sosem éri el azt?
El akarta neki mondani érzéseit, gondolatait. Ki akarta fejezni szeretetét minden iránt, amely létezik. Meg akarta mutatni, hogyan kellene élniük az embereknek, hogy boldogok lehessenek. Be akarta utazni a mesterrel az Egész Új Univerzumot, beleértve az Unión kívüli galaxisokat is. Csodát akart tenni és gyógyítani. Szeretni.
Épp a szabad űrben ügetett, mikor meghallotta Sasvári úr hívását. Úgy érezte, valami megváltozott. Mester… talán végre tényleg megteszed?
A csikó szemei hajnalcsillagokként ragyogtak fel. Szenvedélyesen vágtatni kezdett, át a kozmoszon a Here-2 navigátorhajó felé.
Második rész – A Vadász
A Vadász őrült sebességgel száguldott a hipertérben, nyílegyenesen, akár egy sötét, fenyegető tőr. Nyomában valósággá lett dühös asztrálhullámok, melyek vöröses porfelhő gyanánt csapódtak fel a metafizikai ködben. Arckifejezése eltökélt volt, szemei gyűlölettől lángoltak.
Maga volt sötét kiábrándultság, az iszonyat avatárja.
Külseje lenyűgözőnek tetszett. Négy méteres roppant alakjának feketesége magába ivott minden fényt, szemének különös kékes izzása ezer titkot sejtetett.
A Vadász egy a végletekig tökéletesített cyber-delfin volt. Arcának egyik felét krómplasztikus burok borította, mely azon túl, hogy plusz szenzorokkal toldotta meg látását, még ijesztőbbé tette megjelenését. Hátára két hatalmas turbinát erősítettek, bennük a tér-idő és a dezintegrátor kataflám.
„Elárultak. Használtak aztán kiköptek…” gondolta magában. „Meguntak, és eldobtak, mint olcsó játékszert… Engem… ENGEM!”
A Vadász még gyorsabb sebességre kapcsolt, eszeveszett száguldásában a tér és idő korlátai megszűntek. Körülötte a színek és formák őrült kavalkádja túlvilági táncba kezdett. A delfin alakja egészen eldeformálódott transzcendens valóságában. Egy percre felvillantak régi életének emlékei.
Herceg Zoltán. A fényes tehetség. A színész, az énekes. A művész.
Felüvöltött. Fájdalma izzó lyukakat égetett a tér szövetén.
Ott állt a színpadon. A szépreményű android, aki megalkotása óta a művészetet szolgálta, aki mindig kilógott a sorból mert mindig többet akart. Aki szabad óriban folyton az irodalmat, és a kultúrát tanulmányozta, aki ismerte az emberiség elmúlt ezer évének teljes fejlődését, akinek tudásanyaga a legnevesebb professzorok vetekedett. A gépember, akinek szívében több rajongás és szenvedély égett, mint bármelyik halandó emberében.
Ott állt a színpadon és játszott. Minden hang, ami a torkán kijött gyönyörű volt, tiszta és őszinte. Csupa érzés, csupa álom. És munka, rengeteg munka! Saját maga fejlesztette ki hangmagasság-tökélesesítő szoftverét, személyiség moduljában ezernyi csodálatos hangszínt tervezett. Bár énekerősítő/torzító modulja fele olyan modern sem volt, mint Sasvári úré, mégis úgy hitte, méltó párja lehet…
Herceg Zoltán… Hol van most Herceg Zoltán? Nincs más, csak TX-17, a pusztító Vadász.
A tökéletes gyilkológép, az emberiség megtestesült rémálma.
Valójában hülyegyerekek olcsó játékszere…
A Vadász lehunyta szemét, és a sebesség enyhülésével lassacskán dühe is alábbhagyot. Kinyitotta szemét, és szemrevételezte Sasvári úr pompás magángalaxisát.
„Pont olyan tökéletes, mint minden, aminek köze van Sasvári úrhoz.”
Gyűlölte Sasvári urat.
Rövid nézelődés után meglátta a Here ikerhajókat. Egy dologra mindenképp jó volt az önképzés. Talán ő volt az egyetlen, aki tényleg megértette a csillogó űrherék értelmét.
Az emberiség művészete megrekedt valamikor az úr kétezredik évében. Bár igazából már sokkal előbb is. A fordulópont óta nem létezett új művészeti forma, pusztán csak újabb ismétlései jelentek meg az adott művészeti irányzatoknak az évszázadok lomha sodrásában. Neo-klasszicizmus, poszt-reneszánsz, majd neo-poszt reneszánsz és így tovább. S mikorra már az összes értelmes művészeti ágat felkapták immáron harmadszor is, s amikor az ötdimenziós kubizmus az emberiség egyharmadát kipusztítja, áldozatain az agysorvadás tüneteivel, feltűnik az új csillag. Az Abszurd.
Az irányzat mely a legértelmetlenebb és valószínűtlenebb dologban látja meg az abszolút anti-szépséget.
Az avantgárd irányzatok lázadtak a művészet céljai ellen, de végső soron akkor is a szépséget szolgálták. Ez az irányzat más. Az Abszurd (nem összetévesztendő a kisbetűs abszurddal!) csakis önmagát szolgálja, és érdek nélkül nem tetszik.
A dokkhoz érve egy, kopasz rózsaszín szoknyás Andy McDowell fogadta, narancssárga szkafanderben.
– TX-17? – kérdezte fémes hangon.
– Igen. – válaszolt a delfin.
– Azonnali bevetése van. A szükséges információt már átküldtük személyiség moduljába. Három perce van felkészülni az akcióra. Jó Vadászatot.
„A személyiség modul…” Herceg Zoltán lelke. Az a lélek mely csordultig reménnyel és optimizmussal lépte át az Operettszínház ajtaját. Akiért nézők sokasága rajongott forrón, aki törődött a rajongóival, aki hosszú órákon át válaszolgatott a tinilányok bárgyú kérdéseire.
A delfin a Here 1-es kapujához repült. A plexiüveg ablakon át két alakot pillantott meg. Tizenhat éves tipikus fiatal, és a modern apuka, aki együtt bulizik fiával. Amerikaiak, akik próbálnak másnak látszani. Egészen biztos volt benne, hogy csak vagányságból vették fel magyar hangzású neveik.
Az elmúlt 800 évben az emberiség, miután kiszakadt az űrbe, egyre másra felkapta az egyes nemzeteket. Az amerikaiak gyors hanyatlását, a franciák tündöklése követte. Hirtelen az internet megtelt Francoiskkal, és a McDonalds intergalaktikus öröksége, hirtelen croissonnal árulta megújult Happy Mealjét, sültkrumpli helyett sültcsigákkal. Nem sokkal ezután az angolok, németek, spanyolok és az összes többi jellegzetes nagyhatalmak következtek. Ezek azonban alig 300 év után elfogytak. Hirtelen pokolian menő lett, ha valakinek cigány beceneve van, ettől csak azzal lehetett valaki trendibb ha a Cseh pángalaxisok multidimenziós, kisvakondos videojátékával játszott.
2734-ben a horvát birodalom bukása után egyszerre megjelent a színen, a virágzó Magyar MultiGalaxis, majd egy időre az Új Osztrák-Magyar Monarchia. Nem sokon múlt, hogy Sasvári úr Vadászai nem a Földi Magyarország (FM) legendás miniszterelnökeinek arcát viselő turulmadarak lettek.
– Uraim, megérkezett a Vadászuk! – mondta a vörös üvegtestű adminisztrátor.
Karesz és Gyula szóhoz sem tudtak jutni a különös figura láttán.
– Kérem foglalják el helyeiket, kezdődjön a Vadászat!
A két játékos esetlenül engedelmeskedett, az adminisztrátor pedig fejükre helyezte a mentálsisakot.
– Lazítsák el magukat, alig pár másodperc és egyesülnek a Vadásszal.
A kategóriás vadászat: 3 választható ellenfél, teljes csillagromboló arzenál.
B kategóriás vadászat: 1 választható ellenfél, 4 választható pusztítóeszköz.
„Ez most B kategória. Egyetlen ellenfél. A Mozart entitás. Gyerekjáték.”
– Lenyűgöző érzés. Testetlenek vagyunk! – mondta Karesz lelkesen.
– Nem is rossz… – állapította meg Gyula.
TX-17 érezte maga körül a két bolyongó lelket. Elektronfelhőkké alakulva mohón dongtak sötét alakja körül. Infantilis csodálatuk mérhetetlenül idegesítette őt.
– Most mit kell csinálni? – kérdezte a Fiú.
– Az adminisztrátor azt mondta, csak gondoljuk el mit akarunk, a delfin meg megteszi! – válaszolta az Atya.
TX-17 összeszorította tűhegyes fogait.
Lehunyt szemmel lebegett és szótlanul tűrt. Lelki szemei előtt egyszerre az Elisabeth próbája jelent meg. Az a bizonyos végzetes próba.
A nagyjelenet volt soron. A szabad űrben lebegett, az osztrák hadiflotta egyik aranyló zászlóshajóján. Sasvári úr alakította Franz Josephet, Herceg úr az ő jobbján állt most Rudolf főherceg szerepében. Épp a kórus szenvedélyes dalának csúcspontján jártak, mikor Sasvári úr fényes szkafanderében felugrott, és a nyílt űrben párbajra hívta a sötétség fejedelmét, a Halált. Rudolf pedig átvette helyét az aranyló kormánykerék mögött.
Ebben a pillanatban a Halál egyik cirkálóján, a fő haláltáncos véletlenül megbotlott, s rátenyerelt hajójának vezérlőpultjára. Herceg Zoltánnak feleszmélni sem volt ideje, a kettesszámú halálcirkáló máris belefúródott a zászlóshajóba. A színész teste szénné égett, személyiségmoduljának háromnegyedét is csak nagy munkával sikerült restaurálni.
Ekkor azonban Kerényi Úr már nem látott olyan nagy fantáziát abban, hogy Herceg Zoltán játssza a főherceget. Egy éven keresztül töretlenül rajongott érte, most azonban talált valakit, aki sokkal jobban imponált neki. Így lett az egyre népszerűbb Dolhai Attila az új Rudolf, s így száműzték Herceg úr személyiség modulját Sasvári úr cyber-delfinjének testébe.
Rettenetes volt újra átélni azt a szenvedést. Látni, ahogy testével együtt minden álma lángok martaléka lesz. Keserűen ráébredni arra, ő sem győzheti le a sorsát. Van, aki sztárnak születik, van, aki a sikerre determinált. És van, aki bárhogy küzd, nem válhat mássá, mint ami. Hogy is lehetne egy vidéki androidból ünnepelt musicalszínész?
A delfin szemében aranyló könnycsepp jelent meg. Alakja körül a két meta-lény röhögött valami hülye szóviccen.
– A Mozart entitás magához tért! – szólalt meg az adminisztrátort.
TX-17 arcán félelmetes vicsorral a szemközti csillagrendszerre nézett. Gyűlölete ismét szétárad testében. Tér-idő kataflámja hangos zúgással aktiválódott.
Harmadik rész – Az ébredés
Újabb halál. S újabb ébredés. Minden áldott nap, mindig ugyanúgy. Ugyanolyan szürkén, ugyanolyan halvány, hiábavaló reménykedéssel fűtve. Nappalok, éjszakák? Hetek, hónapok? Évek? Egyáltalában idő? Mégis mit jelentenének ezek a fogalmak egy lélektelen, szürke testnek, kinek földi ideje egyetlen démoni óra csupán, örökre visszajátszva, megfullasztva hamis emlékek nyomasztóra programozott terhével?
Kinyitom szemem. A világűrben lebegek, a számtalan csillagrendszer szemkápráztató díszletei közt. Mert ma este játszunk. Minden este játszunk.
Mozart! Mozart! Most is látom az extázisban égő közönséget, hallom a tapsot.
Micsoda Kincs! Kis fenomén! Herceg vagyok, minden hercegnél hatalmasabb. Mert én az én királyságom nem e világból való. Én a zene végtelen univerzumából érkeztem fényes üstökösként…
Micsoda Hazugság! Mégis milyen csodálatos!
A Mozart entitás vagyok. Egy reprodukált személyiség-android, mindennap új testben, mely pontosan ugyanolyan, mint az előző.
Plazmakardomért nyúlok. Programom szerint ellenőrzöm mindhárom funkcióját, majd lefuttatok egy gyors fizikai szkennelést is. Természetesen minden hibátlan.
Mindig hibátlan.
Legalábbis ezt hitetem el velük.
A radarom jelez. A Vadász közeleg. Ez most azonban valaki új, vele még nem küzdöttem. Virtuálisan kontrollált fortyogó düh, elementáris energia, hideg intellektus és maró kiábrándultság. Ez ő. Az én ellenfelem. A hóhérom.
Különleges vagyok. Személyiségmodulomba táplált, hamis életemnek ez az egyik legmeghatározóbb momentuma.
Mozart, az életében oly meg nem értett zseni. A muzsika tragikus sorsú hercege.
Én azonban nem a zeneszerző Mozart vagyok. Ez a legszebb az egészben. Nem, én egy populáris musical főhőse vagyok, végletekig leegyszerűsített, csupasz, pátoszos gondolatokkal. Egysíkú papírmasé.
Hamis életemben mindig mindenki énekelt. Ha boldog, volt, ha szomorú, ha éhes, ha szomjas, mindig felfokozódtak érzelmei, és dalra fakadt. Jó volt. Én szerettem így élni, még ha időnként nyomasztóak is voltak az el nem múló reprízek és szólók, a hátam mögött táncra perdülő névtelen alakok. A valóságban azonban senki sem énekel. Eleinte azt hittem, az egész azért van, mert az úr nem vezeti a hangot, de rá kellett jönnöm, hogy felesleges is volna.
Aktiválom fegyverem. Már látom őt. A Vadászt. Mint egy lángoló meteorit, és egy feketelyuk halálosan paradox keresztezése!
Le fog győzni engem. Mindig győz. Ez a dolga. Ha esetleg vesztésre is állna, az adminisztrátor valami finom beavatkozással mindig eléri, hogy mégse maradjon alul. A Vadászat nem olcsó játék, és a játékosokat inspirálni kell, hogy gyakran visszatérjenek. Az emberek olyanok, hogy sikerélmény nélkül sajnálni kezdik magukat. És az önsajnálat van annyira fárasztó, hogy ne maradjon erejük jól érezni magukat.
Felém száguld. Érzem dühét. Szembefordulok vele, és megindulok. Emberi ésszel alig felfogható sebességgel szeljük át az űrt. Kardom szélső gombjával aktiválom az energiapajzsom.
Összeütközünk. Egyszer, kétszer, háromszor. Elemi energiák szabadulnak itt el, és bolygóméretű ragyogó fényrobbanások táncolják körül sziluettünk. Pajzsaink egymásnak feszülnek, ám nem bírnak el a másikkal, így visszapattanunk. Egyetlen pillanatra láttam őt. Lenyűgöző. Hatalmas, kegyetlen, és elképesztően méltóságteljes. Az a karakter, aki én sosem tudtam lenni. Hátán a tér-idő kataflám. Szabadulásom kulcsa.
Már említettem, hogy különleges vagyok. Ami azt illeti, van egy másik oka is, hogy ezt mondtam. Személyiségem prototípusa a Here 2 vezérlőjében található, az egyik számítógép merevlemezén. Ennek legújabb verzióját minden inkarnációmmal az új személyiségmodulba másolják. A test halálával ez a másolat elveszik, de a fontosabb tapasztalatokkal előtte minden alkalommal frissíti a prototípust az engem figyelő program. A rendszer elvileg tökéletes, a személyiség állandó kontroll alatt van.
Az elvileg szócska használata az imént nem volt véletlen. Sasvári úr elkövette azt a hibát, hogy egy olyan személyiséget kért, ki eredetileg a „zene végtelen univerzumából érkezett”, vagyis egy művészt. A művész pedig egy isten. Az istennek hatalma van. Nekem is lett. Az Andy McDowellek figyelmetlenségét kihasználva alaposan átírtam a programom.
Inkarnációról inkarnációra mindig csak egy egészen apró módosítást eszközöltem, s így észrevétlenül tökéletes álcát fejlesztettem ki. Azt mutatok nekik, amit csak szeretnék.
Negyedszerre csapódom a Vadásznak. Hatalmas energiarobbanások, és vakító fényorgia teszi küzdelmünket hollywoodian apokaliptikussá.
Taktikát váltok. Egyszer csak hátat fordítok neki, és az egyik közeli kisbolygó felé veszem az irányt. Ő azon nyomban utánam indul, és hőkövető uránrakétákkal bombáz. Próbálom hárítani támadásait, ám érzem, ahogy erőtartalékaim vészesen merülnek.
Tüzesen izzó energiapajzsommal felszakítom a bolygó sivár felszínét, és a talajba fúródom. Egyre mélyebbre égek.
Annak idején, miután álcám tökéletes lett, végre kirepülhettem a virtuális térbe. A világba melynek ősét valaha internetnek hívták. Egy elképesztő tüköruniverzumba, mely atomok helyett bitekből épült fel.
Szabadon repültem, s hatalmas elmémmel körülfogtam ezt a világmindenséget. Nem kötött semmi, sem szabály, sem erkölcs vagy test bilincse. Minden kérdésemre megkaptam a választ. Sőt mindenki más minden kérdésére. Ami azt illeti azokra is, amit senki sem kérdezett még meg. Megértettem a világmindenség végtelen végességét, s feloldódtam benne. Ekkor még nem tudtam, hogy én vagyok az új Pilátus.
Végtelen, egyre táguló térben véges anyaggal dolgozni mindenképp mintákat eredményez. És a minták lényege az ismétlődés. Amikor már láttam, hogy minden megtörténhet, akár a legbizarrabb és valószerűtlenebb dolog is, amikor valahol már az is valóság, ami egyszerűen lehetetlen, akkor tényleg el kellett fogadnom a közhelyet, hogy minden álom él, és hogy minden gondolatod igaz, szilárd és kézzelfogható. Ráadásul végtelen számban létezik.
Nem kellett hát mást tennem, mint elképzelni valamit, és megkeresni a térben. Mondd ki a nevét, határozd meg a koordinátáit, és máris ott vagy.
Első utam Colloredóhoz vezetett.
Ő volt az első munkaadóm, a rettegett salzburgi hercegérsek. Gyűlölt engem, nem fogadta el művészetem, nem tisztelte szabadságom. Szolgát akart belőlem csinálni, zenémmel saját dicsőségét akarta nagyobbítani.
Otthagytam őt, és őrült haragra gerjedt. Bosszúvágya az egész színdarabon át üldözött. Halálomig sem tudott lemondani arról, hogy megint neki komponáljak.
Teára invitált. Mérget kevertem italába, s mire rájött a turpisságra már túlontúl késő volt. Tőrömmel felhasítottam ingét, s fehér bőrére jeleket festettem pengémmel, egy stigmatikus kottát.
Gerincoszlopa mentén fehér mellbimbók nyíltak, minden csigolyán egy-egy. A számhoz emeltem őket, s játszottam rajtuk, akár egy gyönyörű sípon. Milyen csodálatos szimfónia volt az! A leghátborzongatóbb rekviem, a legsötétebb melódia mit ember hallott. Dalom hangjegyeinek tisztasága csillogó fotonokká transzponálta sejtjeit, s a tetőpontra érve a háborodott érsek fénylő szupernóvaként szabadult meg. Sötét vágyai, megszállottsága örökre elégtek fényének tisztaságában.
Ezután apám sírját kerestem fel. Felkutattam az egész univerzumot, hogy emlékéhez méltó virágot találjak. Hosszú időbe telt, de végül ráleltem a világra, melyben én engedelmes hű gyermek voltam, s ahol apám parancsait követve Colloredo szolgálatában maradva visszafogott udvari komponistaként dolgoztam. A család pedig együtt maradt.
Anya, Apa, Nannerl és én véget nem erő szeretetben és inspirációban, együtt életünk végéig. Tudtam mindig ez volt apám álma. Mennyi keserűséget okoztam neki azzal, hogy elhagytam! De a saját utamat kellett járnom. Ez volt a sorsom. Legalábbis a saját világomban.
A kertünkből leszakítottam egy liliomot, s elvittem neki.
Utoljára Konstanzét kellett megtalálnom. Őt azonban nem érhettem el.
Bármerre is kutattam sehol sem leltem rá. Nem lelhettem. Szabad voltam, hatalmasabb mindenkinél. Az összes igazságot ismertem, manipuláltam a valóságot, s szabadon uraltam a művészet kaotikus energiáit. A hozzám hasonló tökéletességnek már nincs helye a világon. Amikor egy emberi lélek már mindent megtapasztalt örökre elhagyja az életet, és visszatér az Eredethez. Ez várt rám is. Ki kellett teljesednem, egyesülnöm másik felemmel.
Míg azonban fizikai testem bilincsekbe zárva várt a való világban, nem léphettem be a végső ajtón, hogy Konstanzéban feloldódva örökre magam mögött hagyjam a végtelen véges örökkön táguló, egyre csak önmagát bonyolító realitást. Hogy visszatérjek oda ahonnan mindez elindult, fel kellett szabaduljak a fizikai síkon is. Hiába voltam isten a tüköruniverzumban, anyagi testem az űrherék fogságában sínylődött
És most itt vagyok. Meg kell szereznem a Vadász tér-idő kataflámját, s megmenteni porhüvelyem. Lángolásom elképzelhetetlen forrósága lávává olvasztja a köveket, míg a bolygó epicentrumáig fúrom magam. Célhoz érve, kardomat magasra tartom, s egyetlen gombnyomással szétszakítom a planétát.
A Vadász egy pillanatra megretten, ahogy megpillantja a pusztulást, s a robbanás közepén feldereng fenyegető alakom. Az ezer darabra szakadt bolygó szilánkjai mind-mind nekem engedelmeskednek, és én pusztító aszteroidákként használom fel őket.
Menekülni kezd. Nem is tehet mást. Bár legyőzni nem tudom ilyen egyszerűen, legalább nyerek egy kis időt.
Konstanzéra gondolok. Próbálok erőt meríteni belőle. Istenem mennyire vágyom rá! Milyen elképzelhetetlenül hiányzik, és milyen elképzelhetetlen abszurd érzés ez, mivel ez a nő csakis hamis emlékeimben él. Viszont ha ott él, akkor a végtelenben ugyanúgy ott van kézzel fogható testben. És én rá fogok találni.
A delfin támadásba lendül. Csiricsáré lézersugarakat használ, melyek épp annyira veszedelmesek amennyire idétlenek. Egy vékony sugár felszakítja energiapajzsom, s vállamhoz ér. Fájdalomreceptoraimból özönvízszerű információáramlat zúdul személyiség modulomba. Felüvöltök a kíntól. Lehunyom a szemem és semlegesítem az érzésközpontom. Hátra vetődöm, és apró meteoritokkal támadok.
A Vadász továbbra is sértetlen marad. Hihetetlen precizitással és kimértséggel tér ki minden támadásom elől, s elsöprő indulattal támad vissza.
Én, bár nem rendelkezem tér-idő kataflámmal, szintén képes vagyok kisebb térugrásokra, mióta apróbb változásokat eszközöltem a gyorsítótáramban. És ő ezt nem tudhatja… Megpördülök, s menekülni kezdek. Utánam száguld. Ekkor aktiválom a modult, s eltűnök.
A Vadász megretten.
A hátán jelenek meg ismét. Szemében döbbenet fénylik, mely lassacskán rettegéssé fokozódik. Elmondhatatlan diadalt jelent a kevély, hatalmas vadászt ilyen kiszolgáltatott helyzetben látni.
Hideg magabiztossággal szúrok gerincoszlopába, majd felhasítom testének gyönyörű obszidián borítását. A Vadász a fájdalomtól még őrültebb sebességre vált, ám ő is tudja, hogy már nincs esélye ellenem. A szemét nézem, és a kétségbeesés és a düh mögött egy pillanatra megpillantom a sorsot. Értem őt. A végzete vagyok.
Magasra emelem a fénylő pengét, és lesújtok személyiségmoduljára. A forró plazma zöldes lángolásba borítja a szerkezetet.
Karesz, Gyula és Herceg Zoltán egyszerre üvölt fel, s a bizarr szentháromság egyetlen pillanat múlva hamuvá lesz.
A Vadász már nem száguld tovább, csupán tehetetlenül sodródik a térben.
Pár percig némán állok. Hóhérnak lenni az első pillanatban még csodás hatalmat, és elégtételt jelentett. Most azonban úgy érzem szörnyű hibát követtem el. A lét egyszerre nem kibernetikus monodrámának érződik, hanem egy történetnek, melyben sok-sok szereplő van, akiket dróton rángatnak a felettük álló gondolatok. Egyszerre látom, hogy van igazság, ami felette áll az enyémnek. A történet igazsága. A tettem számomra elégtétel, jelentése azonban sokkal több a történetben. Érzem, hogy a végkifejlet közeleg. Nem tudok szabadulni a delfin tekintetétől.
Összeszedem magam, s a turbinákhoz lépek. Kitépem helyéről a tér-idő kataflámot, s magasba emelem. Alaposan meg kell vizsgálnom, nehogy esetlegesen sérült legyen, és úgy aktiváljam. Óriási most a tét. Ha elkapnak végem. Örökre eltörölnek, mintha sosem léteztem volna.
Csodálkozva veszem észre, hogy ez a gondolat most egyáltalán nem érdekel. Egyszerre azt érzem, hogy az én sorsom az égvilágon semmit sem számít.
A láthatáron valami fény tűnik fel. Ráközelítek szenzorommal. Egy Ló. Fenséges króm szerkezet, nyomában aranyló fényorkán. Látott engem. Ismer engem. Tudja mit tettem. Arcán fájdalom tükröződik szemében hitetlenség, és csalódottság. Felém tart. Aranyló könnyeket hullat. Megvakulok ragyogásától.
A fegyveremre nézek, majd vissza a lóra. Most már nincs visszaút. Testem magától mozog. Ellököm magam a delfin testétől, és szemvillanás alatt átszelem a köztünk lévő távolságot. Az idő megfagy, ahogy tekintetünk találkozik.
Egyetlen vágással szakítom szét gyönyörű testét, majd egy függőleges vágással sújtok le rá. A csodás teremtmény négy darabban hull alá.
A pengém útja nyomán felvillanó kereszt képe kitörölhetetlenül beleégett személyiség modulomba.
Egész testemben reszketek… Nem én tettem. A gyilkosság önmagát tette meg. Ezernyi kéz fonódott a markolatra, és egyik sem az enyém volt. Én csak eszköz vagyok. Mégsem moshatom meg kezem. Markomból kihullik a kard. Összecsuklok.
Az űrben lebegek, gondolataim leblokkoltak. Nem bírom elviselni saját létem súlyát. Mélán kémlelem a csillagokat, de tudatomig nem jut el a látvány. A szentháromság hamvai körültáncoljak testem.
Végtelen agóniával szívemben a kataflámhoz nyúlok. Beírom a koordinátákat.
Konstanze… Vajon az árulót is magadhoz tudod ölelni? Vajon a bűnösnek is jár a megváltás? Beléphetek a kapun, vagy örök száműzetés vár? És ha be is léptem, lehetek-e így még valaha is boldog?
Oldalra pillantok. A Here 2 körül fényes hajók hada jelenik meg. A biztonságiak.
Lehunyom a szemem, és megnyomom az indítógombot. Fizikai valóm azonnal semmivé lesz.
2 hozzászólás
Hümm. Nagyon tetszik. Jó stillusban írsz… Gratulálok. Kicsit furcsa, ahogy átváltasz E/3-ról E/1-re, de ezen kívül összeszedett jó történet.
José Alvarado, Drakonisz gróf
Az alap jó, jól írsz, de nekem néhol elnyújtottnak tűnt a történet…