Egyedül vagyok. Azelőtt nem ismertem ezt az érzést. Én mindig Veled és te mindig Velem-"…mint a borsó, meg a héja."-Emlékszel? Ez volt a MI kedvenc filmünk…és számtalan közös emlék, mely még ma is itt él bennem. Még most- ennyi év után- sem tudom elhinni, hogy örökre elmentél. Nem lehet ilyen kegyetlen és igazságtalan az Élet! (Vagy inkább a Halál?!) Még annyi közös pillanat várt ránk, ami csak a Miénk, a Tiéd és az Enyém.
Hiába minden szentbeszéd: "Még olyan fiatal vagy…a Jelenben kell élned és hinned kell a Jövőben…". Nekem nem kell a Jelen, sem a Jövő, csak Te kellesz és a Múlt: az együtt töltött vakációk; az átvirrasztott nyári esték, mikor megszülettek közös titkaink és úgy éreztük, miénk a világ. Már csak néhány megsárgult, régi fénykép emlékeztet arra, hogy valaha léteztél. Nézem a képeket és hirtelen rádöbbenek, hogy a Múlt nem tér vissza, bármennyire is szeretném. Éveken át hiú álmokat kergettem, vártam a Csodára, mint egy kisgyerek. Eddig álomvilágban éltem, de most végre felébredtem. A Jelen tényleg szörnyű, de folytatnom kell az életemet, ha azt akarom, hogy a Jövő szebb legyen. Görcsösen szorítom az egyik régi fényképet. Forró könnyek égetik arcomat. Búcsúzom. De kitől és mitől? Talán Tőled, talán a gondtalan gyermekkoromtól, de az is lehet, hogy elvesztett álmaimat, reményeimet siratom. Könnyeimen át nézek rá a fényképre. Eleinte csak homályos körvonalakat látok, de aztán egyre jobban kitisztul a kép: a magas, barna hajú fiú mosolyogva, boldogan néz a fényképezőgép lencséjébe. Talán a Jövő felé tekint. A Jövő felé, amelyet soha nem ismerhetett meg. Múlnak a percek, lassan elcsitul zokogásom, de a fényképet még mindig görcsösen fogom. Esteledik. A szoba hirtelen sötétségbe borul. A végtelen homályban újra megrohannak a kétségek. Félek. Félek a Jövőtől. Mi lesz velem? Ki segít majd? Egyedül vagyok. Hirtelen varázsütésre azonban a holdfény betölti a helyiséget és eloszlik a sötét. Felnézek az esti égre. Csillagok. Eszembe jut a Kis Herceg története: nem vihette a bolygójára a testét, mert túl nehéz volt. Mielőtt elment, emlékül hagyott a barátjának egy csillagot.
Hiszem, hogy nekem is van egy csillagom, ahonnan figyelsz rám. Még mindig fogod a kezem és vezetsz…mert mindig van egy Út…és mindig van Kiút. Mostmár tudom.
2 hozzászólás
Szívszorító. Nem tudom, hogy valós élmény ihlette-e, mindenesetre megérintett. Köszönöm, hogy olvashattam!
üdv, banyamacska
Köszönöm a dícsérő szavakat, erőt adnak a folytatáshoz. Valós esemény ihlette az írást.