Csoda..

Bizton állíthatom, hogy aznap minden megváltozott főhősünk életében. Pedig a reggel a délelőtt, mint valami vihar előtti csend múlt el. Persze ez rossz hasonlat, mert jó irányba tolódott el az élete.
– Majd húsz év múlva kiderül. – mondta egy hang ekkor.. a sarokból hallatszott, s ha nem tudtam volna, hogy csak az egerek élnek ott, egy kis vájatban, azt hittem volna, hogy vén vályog viskónknak támadt kedve bölcselkedni.
– Te ki vagy, szóltam, mint mesélő, s a hang irányába indultam, hogy meglessem a bölcs szellemet.
– Ne gyere ide, nem akarom, hogy láss! Különben sincs időm rád! Akkor szólok, amikor akarok, de nem ismerhetsz meg soha.
Hallgatva a hangra, leültem az ágy szélére, és elképzeltem milyen lehet. Mivel hangja olyan furcsán izgató volt, olyan féle tündérkép jelent meg lelki szemeim előtt. Réz és barna szín ötvözte hullámzó hajat festett elmém a kedves arc köré. A szemei…hát, láttam már ilyet, de nem tudom szavakba önteni.
– Folytatom a történetet, ha nem baj. – mondtam, és nem várva a válaszra felemelkedtem az ágyról, és sétálni kezdtem újra.
Mikor az ebéden túl volt azt gondolta, leheveredik és a szombatot jórészt pihenéssel fogja tölteni. Mikor felébredt már sötét volt. Mivel a tél már csak ilyen, nem tudta megállapítani, hogy hány órát aludt. Kinézett, és az utcán épp egy szánkó haladt el, a lámpa alatt. Két apró gyerek ült rajta. Hirtelen összerezzent. Csöngettek.
– Ki az?
– Mi vagyunk, apu.
Hirtelen nem értette, mi történt. Hiszen én nekem nincs családom! – gondolta magában, és idegességében a villanykapcsolót kezdte keresni.
– Azonnal nyitom. – de ez úgy hangzott belül, mintha azt mondaná, nem értem, de kíváncsibb vagyok a jövevényekre, és a zavarom ellenére boldog kezdek lenni.
Amikor kinyílt az ajtó ott állt a családja…hihetetlen volt, de a felesége enyhén vöröses barna haja hullámokban táncolt a vállán. Erre figyelt fel először, majd a gyerekeket vette szemügyre, akik most megfogták két kezét.
– Apa, megcsináltad a vacsorát, míg mi kint voltunk? – kérdezte a nagyobbacska lány.
– Menjünk a konyhába és kiderül! – mondta maga is kíváncsian.
Most már úgy hitt a csodákban, mintha érezné az illatokat a konyhából. Felkapcsolták a villanyt. A nagyobbik lány bekapcsolta a színes gyertyákat a fán.
Karácsony volt, ami nem kevésbé lepte meg mint az, hogy egy zongorát kapott a feleségétől. Szinte az egész szoba ez a hangszer volt.
– Játssz apu, kérte a kisebbik lány, és átölelte a sípcsontját. Panni, olyan apró kis manóforma leányka volt. A szemei mintha valami csodálkozó kíváncsi mókuséi lennének, úgy ragyogták be a nappalit, hogy a friss apukának elállt a lélegzete.
Szerencsére ez nem tartott sokáig, és újra lélegzett.
Leült a zongoraszékre, térdére ültette a kis manót, és játszani kezdett. Különös, de minden darabot, amit korábban nem tudott kívülről, most eljátszotta fejből.
– Nagyon finom vacsorát csináltál! – mondta Lilly, mikor vége lett az utolsó darabnak.
– Igyekeztem, azt hiszem…- bár magam sem tudom mi az, gondolta magában.
Vacsora után a nagyobbik lánya, Orsika leült a fa mellé, és kirakta az összes legót, amit eddig valaha is kaptak. Egy várat szeretett volna építeni templommal. Ehhez minden zöld fű jellegű műanyag lapra szüksége volt. Panni hamar felfedezte, hogy nővére mit csinál, és megegyeztek, hogy bástyát fog építeni a várhoz.
Főhősünknek ekkor elöntötte a könny az arcát, és belegondolt, hány évig nélkülözte magányban ezt az érzést, hogy tartozik valakihez.