Csoda

A kislány és édesanyja éppen az utcán sétáltak. Cipőjük csattogott az esőtől nedves járdán. Az anya szorosan fogta lánya kezét, nehogy az elcsatangoljon mellőle, ugyanis a gyerek figyelme mindig elkalandozott valamerre.
Ha meglátott egy számára érdekes dolgot, akkor szeretett volna odamenni hozzá, hogy megnézhesse, hiszen csupán egy kíváncsi gyermek volt, de anyja nem engedte. Túlságosan racionális volt ahhoz, hogy elcsodálkozzon az apró dolgokon, illetve a lányát is féltette. Egy szóval egy egyszerű szülő volt, lánya pedig egy egyszerű gyerek.
Folytatták sétájukat az utcán, mikor a lány ismét megállt, újbóli megtorpanásra késztetve ezzel az anyját, aki ismét bosszankodva tekintett le rá. A kislány felmutatott az egyik ház boltozatára, majd izgatott hangon megszólalt:
– Nézd, Anya! Egy fecskefészek! Szerinted vannak már benne tojások?
– Igen, biztosan… Na, de most már menjünk, mert még elkésel az iskolából!
Az anya egy kicsit megrántotta lánya karját, hogy mozgásra késztesse őt, s végül folytatták útjukat. Addig nem esett köztük szó, amíg el nem érték az iskolát. Ott aztán két puszi kíséretében elváltak, majd az anya elindult a munkahelyére.
Pár perc múlva belépett a cég ajtaján, hogy aztán a lifttel felmenjen az ötödik emeletre, s elfoglalja helyét íróasztalánál. Előszedte mappáit, a munkához szükséges dokumentációkat, bekapcsolta számítógépét, majd hozzálátott mindennapi munkájához.
Ezen a napon viszont képtelen volt megfelelően végezni a munkáját, ugyanis –jó hosszú idő óta először- elgondolkozott azon, hogy vajon boldog-e? Vajon megfelelő-e a kapcsolata a lányával és a férjével? Vajon rendelkezik mindazzal, ami a sikeres, boldog élethez szükséges? Annyi biztos, hogy van egy munkahelye, csak nem valami jó a fizetése. Van egy szerető férje, habár sokszor már inkább az idegeire megy a folytonos figyelmességével. És végül van egy lánya, aki nagyon okos, csak egyszerűen képtelen figyelmet tanúsítani bármi iránt, mert mindig elkalandoznak a gondolatai.
Ha ezeket figyelembe vesszük, akkor kijelenthetjük, hogy nem, nem volt boldog. Utálta a munkáját. Eléggé független típus volt, nem szerette, ha ráakaszkodnak, ezért is idegesítette férje aggodalma, figyelmessége. Illetve racionális volt, a földön járt, ezért nem kedvelte azt, hogy a lánya a fellegekben tartózkodott.
És ezeket az érzéseket mind magába fojtotta. Úgy érezte, a családban egyedül ő az, aki szenved, akit nem értenek meg, aki segítségre szorul. Nem bírta folytatni az életét, változást akart, még pedig azonnal. Így, miközben próbálta munkáját a lehető megfelelőbben végezni, eldöntötte, megosztja érzéseit családjával.
Elérkezett a délután négy óra. Befejezte munkáját, s éppen elindult volna, mikor egy kollégája szólt, hogy a főnök az irodában várja. Fogalma sem volt, miért szólítják be, hiszen nem követett el semmit. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy kirúgják. Ezt követően pánik ülte meg a szívét, s félve nyitott be az ajtón.
Főnöke éppen egy lapot tanulmányozott, mikor felnézett az asszonyra. A férfi arcán kedves mosoly jelent meg, s hellyel kínálta a nőt. Az félve, enyhén remegő térdekkel leült a kipárnázott székre. Egy darabig hallgattak, majd a főnöke megszólalt:
– Nos, Erika, mint gondolja, szeretnék Önnel megosztani valamit.
Erika nem szólt semmit, így a férfi folytatta:
– Nem kell félnie, nem rúgom ki. Egy jó hírt szeretnék megosztani Önnel.
– Igen, Uram?
– Ön már lassan tíz éve dolgozik a cégnél, s a munkája már szinte kiválónak mondható. Így arra a döntésre jutottam, hogy előléptetem Önt ezen részleg titkárságának vezetőjévé.
A nő egy darabig hallgatott meglepettségében, végül mégis hallatta halk hangját:
– Ezt komolyan mondja?
– A lehető legkomolyabban. A fizetése a duplája lenne annak, amit most kap, és a munkaideje sem lenne hosszabb a mostaninál. Nos, mit szól ehhez?
– Természetesen elfogadom!
– Remek! Akkor a jövő héten már kezdhet is az új beosztásában.
Erika megköszönte ezt a lehetőséget, majd csendesen távozott a szobából.
Amint kilépett az ajtón akkora öröm fogta el, hogy rögtön egy nagy mosoly ült ki az arcára. Ezzel a fizetéssel képesek lesznek törleszteni a hiteleiknek legalább a felét, és legalább új ruhákat tudna vásárolni a lányának és a férjének, és persze magának is. Hát mégis érdemes volt végig szenvednie ezt az elmúlt tíz évet ennél a cégnél…
Örömmámorban úszva lépett ki a cég ajtaján, s úgy indult el a szülői értekezletre. A férjével már korábban megbeszélték, hogy ő elmegy a szülőire, addig pedig a férfi hazaviszi a lányukat.
Örömét azonban elnyomta a komorság. Félt attól, amit hallani fog az értekezleten. Nem tudta, hogyan teljesít a lánya az iskolában, hiszen a gyerek nem osztott meg vele semmit, ő pedig nem foglalkozott ezzel különösképpen. Úgy gondolta, mivel a lánya álmodozó típus, így nem figyel az órákon, s nem tartozik a jó tanulók táborába.
Belépett az iskola kapuján, megkereste a termet, melyre rá volt ragasztva fényes papírral, hogy 1/B. Rettegéssel telve lelkében tette rá kezét a kilincsre, majd benyitott az ajtón. A teremben egyszemélyes padok voltak, s szinte mindegyiket elfoglalták a szülők. Csupán egy maradt szabadon, leghátul. Leült hát oda, s várta, hogy megérkezzen a tanár.
Nem sokkal később egy kissé telt, mosolygós arcú nő lépett be a terembe. Rövid bemutatkozásakor kiderült, hogy ő az osztályfőnök. Nem várakoztatta meg a szülőket, hanem azonnal elmondta, mint gondol az osztályról, a gyerekekről. Felsorolta a legjobb tanulókat, melyek között ott volt Erika lánya is, aki erre nagy szemeket meresztve nézett a tanárnőre. Miután az osztályfőnök felsorolta a legjobb tanulókat, hozzászólt a szülőkhöz:
– Takáts Noémi édesanyja itt van?
– I-Igen, itt vagyok. –tette fel a kezét Erika.
– Az értekezlet után szeretnék Önnel beszélni, ha ráér.
– Hogyne, persze, ráérek.
Pontosan ettől félt. Noémi biztos elkövetett valami csínyt, és emiatt kérte meg a tanárnő, hogy maradjon az értekezlet után.
Az értekezlet még további fél órán keresztül tartott. Az osztálykirándulásról, osztálypénzről, s az egyéb osztállyal kapcsolatos dologról volt szó. Ezt a fél órát Erika végig szenvedte. Próbálta lenyugtatni magát, hogy talán mégsem lehet olyan nagy a baj, de csak nagy nehezen sikerült. A szülői után alig észrevehető idegességgel ült le a tanárnővel szemben a tanári asztalnál.
Egy darabig néztek egymásra, aztán a nő belekezdett mondanivalójába:
– Noémi egy nagyon rendes, intelligens és kreatív gyerek. Nagyon jól teljesít az órákon, sorra gyűjti a piros pontokat és csillagokat. De ezt, gondolom, Ön is tudja.
– Hát persze. –hazudta Erika, elpirult arccal.
– Csupán egy dologgal nem vagyok kibékülve. Most nem szeretnék személyeskedni, de eleget foglalkoznak vele?
– Persze, hogy foglalkozunk vele! Azt hiszi, rossz szülők vagyunk?! –mondta emelt hangon az anya, s most arca a haragtól vöröslött.
– Ne vegye sértésnek, de nekem nem úgy tűnik. Legalábbis az Ön részéről.
Az asszony erre nem tudott mit felelni, csak elképedve nézett a tanárra. Az osztályfőnök keserédes mosollyal tekintett rá, majd kihúzta az egyik fiókot, s elővett belőle egy papírt, melyen egy gyermekrajz volt látható. Erika elé rakta, aki mereven nézett a lap tartalmára. Egy darabig csend telepedett rájuk, majd a tanárnő megszólalt:
– Ezt Noémi rajzolta. A gyerekeknek a családjukról kellett rajzolniuk. Amint láthatja, jobboldalra rajzolta saját magát és az apját, míg Önt a baloldalra. Miután megláttam a rajzot, feltettem neki pár kérdést, s ebből kiderült, hogy Ön nem tölt vele elég időt, nem foglalkozik vele túlságosan, és így magányosnak érzi magát. Ön is így gondolja?
Erika még mindig a papírt bámulta, végül rekedt hangon megszólalt:
– Igen, így van. Sajnos nem foglalkozok vele valami sokat. Tudja, nem mond el nekem semmit, hiába kérdezgetem, én pedig egy idő után felhagyok ezzel.
– Ez elég nagy baj, hogy feladja. Noémi, ahogy megfigyeltem, eléggé álmodozó, „művészlélek”, s az ilyen típusú gyerekek nehezebben nyílnak meg. De attól, hogy nem foglalkozik vele, még nehezebben fog megnyílni magának. Ha elég türelmes, akkor egy idő után saját magától fog megnyílni. A kulcs a türelem. Érti, ugye?
– Igen, értem.
– Örülök, hogy tudtunk beszélni. Tudja, Noémi nagyon rendes kislány, tehetséges. Szerencsére vannak barátai, de az nem lenne rá jó hatással, ha megbomlana az Önnel való kapcsolata, mert az kihat a későbbi életére.
– Igen, igaza van. Egyetértek.
Ezután egy rövid kézfogással búcsúztak, majd Erika elindult haza.
Útközben elgondolkozott az elmondottakon. A tanárnőnek igaza volt. Nem foglalkozott a lányával, nem törődött vele eleget, s ennek az lett az eredménye, hogy eltávolodtak egymástól. Nem szerette volna, ha a lánya későbbi éveiben utálattal tekintene rá, hogy aztán végleg elhidegüljön tőle. Semmiképpen sem akarta, hogy ez megtörténjen…
Időközben hazaért, s nehéz szívvel nyitott be az ajtón. Amint belépett, egy kis test csapódott a lábának, úgy, hogy majdnem feldöntötte. Lenézett, s látta, hogy Noémi az, aki mosolyogva nézett fel rá. Aztán a kislány elengedte az anyját, és benyúlt a zsebébe, ahonnan egy kis krepp papírból készült lepkét húzott elő, s boldogan nyújtotta anyjának:
– Boldog szülinapot, Anya! Neked csináltam az iskolában!
Erika hirtelen meg sem bírt szólalni. Ehelyett, túláradva a felbukkanó anyai szeretettől, lehajolt és puszikkal halmozta el kislányát, majd szorosan átölelte. Végül könnyektől elfúlott hangon mondta:
– Köszönöm, Kicsim! Nagyon tetszik, ügyes vagy!
Noémi rámosolygott édesanyjára, majd visszafutott a nappaliba, hogy folytassa félbehagyott játékát. Ezután megjelent Erika férje is, aki odament az asszonyhoz, hogy fél kézzel átölelje és forró csókkal üdvözölje feleségét. Előhúzta azt a valamit a háta mögül, amit a másik kezében tartott, ez pedig nem volt más, mint egy könyv.
– Boldog szülinapot, Drágám! –mondta, majd átnyújtotta a könyvet.
Erika ismét csak hallgatott meglepettségében. Látta, hogy azt a könyvet tartja a kezében, amit már régóta kinézett magának. Örömében megcsókolta a férjét és őt is szorosan átölelte.
Ekkor eszébe jutott, hogy a lányával való kapcsolatára már megtalálta a megoldást, a férjével való kapcsolatára viszont nem. Nagy erőt vett magán, hogy megossza gondolatait férjével. Megkérte a férfit, hogy menjenek be a konyhába, nehogy Noémi kihallgassa, miről beszélgetnek.
Mikor beértek, Erika nem váratta meg férjét, rögtön belekezdett:
– Gábor! Szeretnék kérdezni tőled valamit.
– Mondd csak, bátran! –mondta Gábor egy bíztató mosoly kíséretében.
– Tudod, hogy én egy független nő vagyok és ezért engem egy kicsit zavar, hogy mostanában folyton kedveskedsz nekem. És azt szeretném tudni, hogy ennek van-e valamiféle oka.
Gábor megszeppenve hallgatott, majd egy zavart félmosollyal megszólalt:
– Zavar, hogy figyelmes vagyok?
– Igen.
– És tudni akarod, miért vagyok ilyen…
– Igen… Úgy értem, eddig nem voltál ilyen velem. Igaz, egyenlőként bántál velem, de sosem voltál ennyire figyelmes. Így hát azt szeretném tudni, hogy ennek a nagy figyelmességnek van-e valamilyen oka.
Férje ismét hallgatásba merült, végül nagy levegőt vett és belefogott a magyarázatba:
– Azért csinálom ezt, mert mostanában nem nagyon foglalkozol velem. Azt hittem, azért, mert én sem foglalkozom veled. Így hát, úgy gondoltam, ha figyelmes vagyok veled, akkor te ismét törődni fogsz velem.
Ezen szavakat hallva Erika könnyekben tört ki. Átölelte férjét, és sűrű bocsánatkérések közepette hajtotta Gábor mellkasára fejét. Miután lenyugodott, ismét hallatta hangját:
– Nem tudtam, hogy így érzel… Ha nem magammal törődtem volna, hanem veled, akkor nem lettél volna ilyen szomorú…
– Ugyan, semmi gond. Tisztáztuk és ez a lényeg. Máskor inkább őszintén mondjuk el a másiknak, mit érzünk.
– Teljesen igazad van. Sohatöbbé nem fogom ezt tenni veled! –mondta Erika, miközben mélyen a férje szemébe nézett.
Egy csókkal zárták megbeszélésüket, majd egymást átkarolva mentek ki a konyhából. Leültek a nappaliban, ahol kislányuk játék helyett már a TV-t nézte. Csatlakoztak hozzá, s együtt élveztek a szórakoztatódoboz adta élményt.
Miközben a televíziót nézték, Erika végig pásztázta tekintetét családján: szerető férjén és okos, kedves lányán. Eközben elfogta őt az ősi erő, a szeretet irántuk, s elgondolkozott a mai nap történésein, végül arra a következtetésre jutott, hogy igazi csoda, ha valakinek van türelme várni, ha képes élvezni az élet apró örömeit, illetve csoda az is, ha figyelmünket nem saját magunkra, hanem másokra fordítjuk…