Csoda a plázában

Motto: Háromféle ember van:
akinek nem kell bizonyíték, hogy nincsenek csodák,
akinek bizonyíték kell, hogy vannak csodák,
és akinek nem kell bizonyíték, hogy vannak csodák.

A bankautomata hangosan sípolt, a felirat villogni kezdett: Vegye el a pénzét!!! Lökte a képernyő a mindenki szívét megdobogtató mágikus szavakat a légtérbe. A középkorú férfi, egy gyors mozdulattal, hogy senki se láthassa mennyi pénzt vett fel, eltüntette a bankjegyeket ballonja zsebében. Még bizalmatlanul körbepillantott, hogy követi-e valakinek a tekintete, majd elvegyült az áruházi tömegben.

Az öregember lépett egyet előre, a második lépést már nem tudta megtenni. Kézitáskája a földre esett, kinyílt és tartalma szétszóródott a kőpadlón. Gépelt papírlapok, gyógyszerek, zsebkés, szemüvegtok, szájharmonika, régi típusú személyi igazolvány, meg egy jogosítvány, egy szelet csokoládé gondosan becsomagolva, és kopott fényképek mindenfelé. A tátott szájú táska, és a körülötte heverő tárgyak látványában volt valami illetlen. Az idős ember jobbkezéből kicsúszott a bankkártyája, és tulajdonosa testével egyszerre ért a talajra.

A földön feküdt, kicsavart pózban, körülötte szerteszét a holmija, melyek többszörösére növelték ennek a jelentéktelen, szürke, csendes embernek a személyes terét. Csak a közvetlen közelében állók vették észre, hogy összecsuklik, a sorban mögötte álló nő még utána kapott a zuhanó testnek, de nem tudta megakadályozni, hogy a padlóra essen. Látta, hogy a férfi arca szürke, nem mozdul, talán nem is lélegzik. Megijedt. – Remélem nem halt meg – suttogta maga elé rémülten. – Meg kellett volna akadályoznom, hogy a fejét beverje, biztosan azért vesztette el az eszméletét. Letérdelt a magatehetetlenül fekvő mellé.

Egy fiatal fiú elővette mobiltelefonját, és a mentőket tárcsázta. Egy kicsit távolabb ketten-hárman ácsorogtak, bámészkodtak unottan, manapság egészen mindennapos eset, hogy egy koros ember elájul vagy meghal nyilvános helyen. Ez nem olyan esemény, ami megszakítja az élet mindennapos áramát. Sietni kell, el kell intézni, meg kell oldani, meg kell felelni! Fontosak, nélkülözhetetlenek vagyunk, kihívások várnak ránk, nekünk egészségeseknek, nekünk még élőknek halaszthatatlan dolgunk van! Arra azért vigyáztak, hogy ne tapossanak a gyógyszerekre, mert a gyógyszer életet menthet, ezt mindenki tudja. Egy ötéves forma kislány négykézlábra ereszkedett, és érdeklődve forgatott a kezében néhányat az idős ember megfakult fényképei közül. Otthon számítógépen szokták nézegetni a családi felvételeket, ezek a képek itt különösek voltak. Fekete-fehérben mutatták a világot, furcsa ruhákban, furcsa emberek mosolyogtak rajtuk. – Nézd anyu ufók – hadonászott lendületesen a kislány az egyik fotóval. – Hányszor mondjam, hogy ne nyúlj más dolgaihoz Eszter! Tedd le gyorsan, és gyere ide azonnal! – tört ki éles hangon anyuka, és elráncigálta a kislányt valami távoli, de annál fontosabb jövő felé, amit már születésekor gondosan kiválasztott Eszterke számára.

Az öregember egyre szürkébb, bőre egyre hidegebb lett, még mindig nem lehetett tudni él-e egyáltalán. A mellette térdelő vörös hajú nő egyik kezével a pulzusát kereste. Első ijedtsége már elmúlt, most azt érezte egyre erősebben, hogy valahol mélyen mozdul benne valami. Segíteni akart, adni, visszahozni a melegséget ennek az embernek a testébe, visszacsalogatni az elszökött érzéseket a szívébe, visszavezetni a gondolatokat agya neuron pályáira. Azt akarta, hogy lopóddzon vissza az élet ebbe a vértelen arcba, látni akarta, ahogy rebben a szempillája, ahogy mozdul a keze. Tudni akarta milyen a szeme színe, hallani akarta a hangját, kíváncsi volt, hogyan formálja a szavakat. Nagyon akarta, hogy ne feküdjön itt tehetetlenül, kiszolgáltatottan, hidegen, hanem álljon fel, és térjen vissza azokhoz, akik hazavárják, akiknek fontos, és akik neki is fontosak. Kapja vissza álmait, sárgult fotókba zárt múltját, kimosott, összement, gyűrött vagy ki tudja, friss, szárnyaló, szikrázó vágyait. Keze magától emelkedett, és közelített a férfi fejtetője felé. Három ujját rátette arra a helyre, amit az ember feje lágyának szoktak mondani, ami persze egy normális felnőtt esetében már régen benőtt. Kemény csontokat tapintott, ez hát rendben volt.

Eszébe jutott az a tél, amikor a kisfia halálos beteg lett, és az orvosok lemondtak róla. Emlékezett a hidegre, a rettegésre, a kibírhatatlan fájdalomra, az iszonyú nyomásra a szíve táján. Akkor eljött a kórházba néhányszor egy kerek arcú, nyugodt tekintetű ember, kezét rátette a gyerekre, aki egy hét alatt meggyógyult. Utána megfogadta, hogy ezt az ajándékot megszolgálja. Azóta az ő kezén át is áramlik az a kimeríthetetlen energia, ami visszaadta neki a kisfiát.

Túl gyengék a szavak, erőtlenek, nem képesek magukkal cipelni, eljuttatni az emberekhez, és megértetni velük azokat az érzéseket, amik kavarogtak benne most, hogy megérintette az öregember fejét. Nem tudják érzékeltetni azt a nyugalmat, csendet, biztonságot, ami átjárta, amihez fogható a természetben talán csak egy forgószél kellős közepén lehet. Az igazi béke csak azt tölti be egészen, aki körül zúgnak az elemek, akinek fülébe dübörög a közöny, akinek szeme előtt véres öklét rázza az erőszak démona, és aki mégis nyugodt, szelíd, derűs marad. Elhalt az órák ketyegése. Az egymás sarkát taposó hármas tagjai, Tegnap, Ma, Holnap, most nem rohantak eszeveszetten, nem tülekedtek, hanem leültek szép csendesen a nő mellé és érdeklődve, türelmesen figyelték mi történik. Kitágult a tér, az áruház falai a semmibe tűntek, és mégis minden elérhető volt. Ha akarta volna, megérinthetett volna bárkit a világon, olyat is, akinek a talpa már régen nem a földi porban hagyott nyomot. Madárdalt hallott, egyszerre ért a füléhez a sakál üvöltése, és a nyúl rémült visítása. A kőpadlóra térdepeltek a Himalája bölcs, fehér hajú hegyvonulatai, virágok illatát érezte. A csillagok örömkönnyei kis tócsába gyűltek, a szférák muzsikusai kedvenc zeneszámukat játszották a szokott átéléssel. Krisztus, Buddha, Allah, Krisna, Visnu és még néhányan egy pillanatra felé fordították arcukat, csak a szemük mosolygott, bólintottak. Tiszta, ezüstösen tündöklő fény folyta körbe a szürke kis ember magatehetetlen testét, tapogatta végig annak minden porcikáját, járta át sejtjeit.

Mire a mentők megérkeztek az idős férfi már állt, ruháját porolgatta, azzal bíbelődött, hogy darabokra tört emlékszilánkokból megpróbálta összerakni, mi is történt vele. Valaki összeszedte a holmiját. A vörös hajú nő már nem volt ott, mindenki ment a dolgára, a gép kíméletlenül zakatolt tovább.

Ja, és történt egy csoda is, az öreg bankkártyája nem tűnt el.