Csodaburgonya

Volt egyszer, hol nem volt, a hetedhét-országon is túl, volt egyszer egy kis ország. Ennek az országnak a neve Csuhajdán volt. Szegénységben éltek itt az emberek, és az idő haladtával, egyre szegényebbek lettek. A legtöbb faluban, már élelemhez is nehezen jutottak a népek, és mivel keveset és rossz minőségű ételeket ettek, egyre több törpe gyerek született. Ennek az országnak, a legkisebb megyéjének falujában esett meg a dolog. Toppandón. Olyan dolog, ami elképesztette a polgármestert és a lakosokat is, de el, az egész világot.
Élt itt Toppandón, egy Boldizsár nevű öreg. Már mindenki Bozi apónak nevezte. Nem maradt a családjából más, csak a kis unokája, akit egyedül nevelgetett. Tíz esztendős unokája akkorka volt, mint a két éves tipegő gyerekek. Sokszor kereste fel a polgármestert, segítséget remélve, hogy a kicsi fiúcskát egészségben nevelhesse. De bizony, nem kapott jó szavakon kívül egyebet. Ilyenkor, hazament, kiült a kis kertjébe, és sírt. Sírt, zokogott a szegény öreg, könnyeivel öntözve az almafát. Ott üldögélt az almafa alatt, és nap-nap után csak sírdogált. Az egyik nyári reggelen, arra ébredt, hogy hatalmas reccsenést hall, a kert felől.
– Te jóságos mindenség! Mi történhetett? – futott ki hátra az udvaron át. Megrökönyödve bámult az almafájára. Az ágakon akkora almák termettek, hogy az ágak egymás után pattantak szét, és törtek le, a fáról. Hamarosan nem maradt egyéb, csak a fa törzse, egyetlen ág nélkül. A gyümölcsök az eséstől, ripityomra kenődtek a földön.
Na, még nagyobb búnak eresztette a fejét Boldizsár. Gyorsan kivágta az almafát, ne lássa senki, milyen csúful járt, és hátrament a krumpliföldre sírdogálni.
Egyik csodaszép őszi reggelen lélekszakadva rohant a polgármesterhez Bozi apó.
– Jaj, nekem, drága Polgármester úr! Jaj, nekem! Vége szegény fejemnek, ha nem segít rajtam!
– De mi a baj Bozi apó? Miért ereszted a fejed ekkora búnak? – kérdezte a polgármester, mert csendes kis vidékükön soha nem történt semmi különös. A pénzük csak egyre kevesebb lett, az iskoláikba nem jutott elég gyerek se már, a házakból is kilakoltattak sok embert az adóssága miatt. Így aztán a földekre se jutott elég földműves. Mivel nem volt, aki művelje a földet, nem termett azon csak gaz és gyomok, élelem helyett. Élték a megszokott szűkös napjaikat, minden különös esemény nélkül.
– Mit tudnék én neked segíteni? – fordult mégis a siránkozó öreghez – tudod, hogy nincs pénze a megyének, honnan is lenne? Nem tudok segíteni neked.
– Ajjaj! Traktorok kellenének, és markológépek. Nem is egy! De talán még kettő is kevés lesz. – sopánkodott az öreg.
– Aztán minek neked a sok munkagép apó? Régésznek csaptál fel? – mosolygott a polgármester, mert ilyen kéréssel még nem találkozott.
– A krumplihoz. A krumplinak kell a segítség. Ahhoz bizony – bólogatott Bozi apó. – Akkorára termett nálam a kolompér, mint egy víziló, de az is lehet, hogy nagyobb.
– Nem lehet az krumpli apó! – hitetlenkedett a polgármester. – Na, gyere, elmegyek a házadhoz, megnézem én azt a burgonyát, amelyik vízilónyira növekedett nálad.
Azzal elindultak, ballagtak szépen az öreg házához. Hátramentek a földre, ami a kert mögött húzódott, és a krumpliföldön lévő növények fölé hajoltak.
– No – szólt a polgármester – ez itt épp olyan zöld kis növényke, mint, bárhol a krumplimezőn. Honnan tudod, mi lapulhat alatta?
– Ihol, e! – szólt az öreg – Nézze csak! Azzal kapta a lapátot, és lapátolni kezdte a pityóka feletti földet. Csak lapátolt, lapátolt, már egy métert is megtett jobbra, majd egy métert balra, de a krumplinak nem akart vége lenni. Csak folytatódott az tovább a föld alatt.
Elkerekedett a polgármester szeme. Látta már, hogy az apó igazat beszélt, s nincs ember a földön, aki ekkora burgonyát termesztett valaha. De olyan se, aki ezt egymaga képes lenne felszínre hozni. Vakarta a fejét jobbról, aztán egy kicsit balról is.
– Bozi apó, te csak maradj itt, én meg intézkedek, meglátjuk, mit tehetünk a burgonyádért. – Azzal sebtében elrohant vissza az irodájába, hogy telefonálgasson, Csuhajdán fővárosába. Három telefonon is beszélt egyszerre, mire elintézte, hogy traktorok és földmarkolók érkezzenek a faluba, krumplit bányászni.
Berregtek a munkagépek, dolgoztak három éjjel, három nap, mire felszínre hozták a hatalmas burgonyát. Olyan nagy volt, hogy az emberek meg se bírták mozdítani. Csodájára is járt az egész világ. Nézték elölről, és hátulról. Volt, aki mellé is feküdt, hogy látható legyen mennyivel nagyobb nála a növény. Ott fényképezkedett az ország színe-java. Buszokkal jöttek az emberek és alig fértek el a faluban, mert olyan sokan bámulták a krumplit.
– Na, de hát ez mégse járja! – ment Bozi apó a polgármesterhez – minden ember az én földemet tiporja, éjszaka sincsen nyugodalmam. Vagy elszállítja Polgármester úr azt a kövér gumót a földemről, ha mutogatni akarja, vagy vastag kerítést építtet nekem, hogy békességem legyen.
– Nem úgy van az! – válaszolt a polgármester – a rengeteg ember mind hozza nekünk a sok pénzt. Költenek itt a faluba is, meg szobákat vesznek ki szálláshelynek, sokan itt akarnak konzervgyárat építeni, hiszen ahol ilyen hatalmasra nől’ a termény, ott jó föld van. Az már igaz! Engedni kell az embereknek, hogy megnézhessék Toppandó csodaburgonyáját!
– Akkor én azt mondom Polgármester úr, hogy cseréljünk házat! Vagy húzza ide maga mellé a csodatárgyat, mert egyetlen perc nyugtunk sincsen már a kis Tóbi gyerekkel együtt. Neki pihenésre, nyugalomra van szüksége, mert tanulnia is kell. Nem mehet ez így tovább!
Addig-addig civakodtak, mígnem megegyeztek, hogy a polgármester elvontatja Bozi apó kertjéből az óriási burgonyát, cserébe meg egy zsák pénzt ad érte.
Örült az apó! Majd kiugrott a bőréből. Sietett haza, hogy kertjéből kikergesse az idegen látogatókat, és kis unokáját ölbe véve mesét mondjon neki.
Ahogy ott üldögéltek a krumpli mellett, egyszer csak apró kisegér kapaszkodott fel a krumpli hátára. Mire Tóbika elkaphatta volna, a kis pimasz rágcsáló, beleharapott a krumpliba. Izgatott tekintettel méregette az öreget, ahogy bajuszos szájacskája mozgott a krumpli fölött. S láss csodát! Ahogy lenyelte a megrágott krumplit, akkorára nőtt a kisegér, hogy istállóba kellett kötni.
– Na, ennek a fele se tréfa! – Töprengett Boldizsár. – Ha jön még két egér, nem lesz hely az istállóban, hová dugjam akkor őket? Mit csináljak a tehén nagyságú egerekkel?
Pánik vett erőt az öregen. Mert mi van, ha krumplibogarak lepik be a földjét? Hiszen akkor helikopterként fogják elárasztani az eget, és tönkreteszik az összes terményt egy pillanat alatt. De mást is gondolt Bozi apó. Csípett egy aprót a krumpliból, és Tóbika szájába tette.
– Edd meg lelkem kicsi unokám! Nagyapád bánatos könnyeiből termett burgonyánk majd segít rajtad.
S a gyerek lenyelte. Abban a pillanatban akkora lett, mint a többi tízéves kisfiú. Csak úgy reccsent a ruha rajta, ami a két esztendősnyi mérettel fedte be addig a testét.
– Hinnye mi minden lesz ebből a kolompérból! – Örvendezett az öreg. – Szaladj Tóbi lelkem, vidd a hírt a polgármesternek! Nem mutogatjuk tovább ezt a melák növényt, hanem felhasználjuk azonnal, mielőtt felfalják az egerek és a bogarak.
Egyéb se kellett a gyereknek! Felpattant az egér hátára, zablát vágott a rágcsáló szája elé, és bevágtatott vele a polgármester házába. Lett nagy riadalom. Ahányan voltak, annyifelé szaladtak nyomban. Ám az óriási egér csak visszahúzta a bátrabbakat. Kínáltak Tóbinak sok mindent érte, csak hagyja kicsit nekik is meglovagolni a hatalmas egeret. Egérgaloppal múlatták az időt. Üzletemberek már azt fontolgatták, micsoda egérvágtákat fognak ők létesíteni! Versenyeket. De aztán, Tóbi csak elvitte a hatalmas egeret, és sietett nagyapjához vissza, segíteni.
Estébe fordult már az idő, mire minden házhoz vitt egy-egy csipet krumplit Bozi apó, ahol picinykének született gyerek lakott. Még a szomszédos vidékekre is küldött belőle, hogy minden gyerek hozzájuthasson. De mivel megvágta az óriási növényt, már őriznie is kellett, nehogy a rágcsálók kedvüket vegyék belőle. Ott rohangált körbe-körbe a krumpli körül, amíg végre halálosan kimerülve nem rogyott le mellé. A nagy futkosásban kitalálta, hogyan is legyen eztán a helyzet. Mivel a burgonya már egy hete hevert a földjén, úgy határozott, hogy a falu összes disznajának ad belőle. Felfűrészelte hát a krumplit, s küldte Tóbival házról-házra. Ment is Tóbi egérvágtával körbe. Vitte a nagydarab burgonyarészeket a háztáji disznóknak.
Örvendeztek az emberek. Mert ahány disznó csak evett belőle, az mind akkora lett, hogy azonnal le kellett vágni. Elefánt nagyságú disznókat üldöztek a faluban, és oly hamar túladtak rajtuk, hogy maguk se hitték. Több kilométeres kolbászok tekeredtek, és hatalmas, malomkerék nagyságú disznósajtok lettek. Teleírták a rekordok könyvét Csuhajdánnal, és Toppandó nevű híres falujával. Virágzásnak indult a falu, majd a megye, és a végén egész Csuhajdánban nem volt apró növésű gyerek, de nem volt már szegénység se. Jutott már pénz mindenre. A gyerekek egészségesen születtek, az országban nem létezett senki, akinek ne jutott volna ennivaló és lakás. A háztájikban, mindenki krumplit akart termelni, és disznókat nevelt. Bejárta a hír az egész világot. Csuhajdán híres lett, Bozi apó gazdag. A hatalmas egerével felszántotta a földjét, ültetett új almafát, vetett krumplit is. Mire kihajtottak a növények, az óriási egér elpusztult, de nem bánta már Bozi apó! Boldog volt és elégedett. A polgármester hiába ugratta, hogy sírjon kicsit a földeken, hadd legyen újra hatalmas a termény. Bozi apó nem tudott többé igaz bánattal való könnyeket sírni. Vidáman kacagva szedte gyönyörű almáit a következő években, és ásta ki a szép, egyforma és apró krumplikat a földjén.
Csuhajdánban azonban minden este elmondták lefekvés előtt, az összes háznál.
– Hála legyen néked is, csodaburgonya!