Gangászati egy kis faluban, a szaurástrai Szamdhialában lakott, és az volt a fő célja, hogy pokollá tegye a férje életét.
Ő maga azzal büszkélkedett, hogy minden lehetséges és lehetetlen szabályt megtart, és ezt el is mondta minden nap, mindenkinek. A gyerekek elszaladtak előle, a felnőttek elbújtak volna, ez azonban mégiscsak nagy illetlenség. Ki lehet bírni azt a néhány percet, amíg Gangászati elmondja, mi mindent csinál jobban a többieknél. Hanem a szegény Kahlubha nem futhatott el, búvóhely sem akadt számára, mert ő volt a férj.
Gangászati minden nap hajnal előtt egy órával kelt föl, ezért Kahlubha sem lustálkodhatott tovább. Gyenge holdfényben vagy koromsötétben mosdott az udvaron a kútnál, de nem lehetett olyan sötét, hogy a felesége ne találjon valami kivetni valót. Hol a sorrendet vétette el a szegény Kahlubha, hol az volt a baj, hogy mosdás közben leült a zsámolyra, hol az, hogy nem ült le. Mosdás után el kellett mondani a mantrákat, amelyeket a guru szigorú titoktartás terhe alatt közölt a tanítványaival, de a nagy titkolózásnak nem volt semmi értelme, mert végül is ugyanazt a mantrát kapta mindegyik tanítvány. Ezt kellett ismételni legalább két órán át, nem lankadó áhítattal, és Kahlubha figyelme sosem kalandozott el, mivel egy percig sem volt ott. Kahlubha kellemes félálomban töltötte a hajnali dzsapázás idejét, és csak néha lódított egyet az imafüzéren. Élt a gyanúperrel, hogy az ájtatos feleség még nála is mélyebben alszik, mert ilyenkor szinte sosem szólalt meg.
De aztán elérkezett a reggeli arti ideje, és Gangászati rögtön felélénkült. Jobb házaknál a felajánlást szolgák készítik elő. Akinek nincs szolgája, maga húzza a vizet, maga szakítja le a tulaszi leveleket és az illatos fehér virágokat; nagy baj van, ha kiderül, hogy elfogyott a szantálpép vagy a kámfor. Történjen akármilyen mulasztás, felelős csak egy van, Kahlubha. Az idő kíméletlenül múlik, már bele kellett volna fújni a kagylókürtbe, rázogatni kellene a csengőt, hogy Hari se aludjon tovább. A nagy csilingelésre fölébred a gyerek, az ötéves fiú; attól kezdve be nem áll a szája, és mindenkinek csak vele kell foglalkoznia.
Megváltás, ha Kahlubha kimehet dolgozni a szántóföldre, zsákjában a tegnapról maradt száraz és sótlan csapátikkal, de ez nem mindig lehetséges. Árpaföldet nem szoktak kapálni, uborka sem érik az év minden napján, hogy őrizni kelljen, az édes otthontól biztonságos távolságban. Az édes otthont megszállják a szent emberek. Egyelőre hiába jönnek, Gangászati még a búzát vagy a rizst őrli a kézi malmán, Kahlubha tűzifát aprít. Szép időben az udvaron ülnek a szent emberek, ha esik, bevonulnak a házba, és szünet nélkül trécselnek. Talán a mantráikat mondják, bhadzsanoznak vagy harikatháznak? Legföljebb nagy ünnepeken. Valamelyik szent ember elkezdi, csatlakozik hozzá a többi, és már nincs megállás. Dzsanaka így, és Rantidéva úgy. Szuhótra idejében arany esett az égből, Brhadratha 100,000 lovat, 100,000 tehenet, 100,000 lányt adományozott a bráhmanáknak, Sivi milliószámra osztotta a lovakat és a teheneket, Prthu korában méz folyt minden falevélből. Azok voltak a jó idők, amikor ilyen királyok uralkodtak Indiában. Minden nap sok ezer bráhmanát vendégeltek meg, arany tálakon adták be az ételt, és étkezés után magukkal vihették az aranytányérokat. Gangászati kint van a konyhában, de minden szót hall. Végtelenül szégyelli magát, amiért nincsenek aranytányérjai. Mindez másképpen lehetne. Az a baj, hogy a férje élhetetlen; ha rendesen megművelné a négy bígha földet, ők is aranytányérokat tehetnének sok ezer bráhmana elé.
Közben a gyerek ki- és beszaladgál, egy-két öregember játszik vele, a többiek csendesen a pokolba kívánják. De a pokol ura nem él a kiváló lehetőséggel, és az ajtaja zárva marad.
Mire az étel elkészül, megérkeznek a koldusok is, akik ezer jódzsana távolságból is megérzik az ételszagot. Sűrűn sereglenek, mint a varjak vagy keselyűk; hangosan követelik, hogy Hari most azonnal áldjon meg mindenkit, aki ételt és/vagy pénzt ad nekik. Hari pamuttal dugja be a füleit, hogy még véletlenül se hallja meg az ocsmány hízelkedést, vagy a még ocsmányabb átkokat, ha a rizsből nem jutott elég.
Bizony, ez egyre gyakrabban fordul elő, mert Kahlubha élhetetlen, nem dolgozik elég keményen, és egyszer még azt is meg merte jegyezni, hogy nem kellene annyi vendéget hívni, amíg a saját fiuk nem lakott jól.
Az évek azonban teltek-múltak, gyorsan vagy lassan, a jó és a rossz évek szokása szerint. A kisfiúból nagyfiú lett, szép feleséget szereztek neki, és Kahlubha úgy gondolta, most már elég a világi élet szenvedéseiből. Indiában nem úgy van, hogy az ember egyszerre véget vet a nyomorúságnak: a szenvedés megszüntetéséért szenvedni kell. A Védák az öngyilkosságnak egyetlen formáját engedik meg: az elkeseredett ember üljön le északkal szemközt, és koplaljon, amíg csak meg nem hal. Persze az elkeseredést nem szabad bevallani; a mindenre elszánt koplaló legföljebb annyit mondhat, hogy el akarja vágni a világi élet kötelékeit, át akar kelni az anyagi élet óceánján, el akarja érni a felszabadulást, vagy hasonló maszlagot; ez azonban nem lehetett probléma Gangászati mellett. A házasság hosszú és terhes évei alatt Kahlubha nagyon jól megtanulta, mit szabad mondani, mit nem ajánlatos. Leült északkal szemközt, és ünnepélyesen megkezdte a dharnát. Ez a neve a rituális koplalásnak. Se egy falat étel, se egy csepp víz. Lélegzés nélkül még hatásosabb lenne, de a bűnös test az utolsó pillanatokig ragaszkodik, ha máshoz nem, hát a levegőhöz.
Gangászati nem örült a dharnának, főleg azért, mert nem neki jutott az eszébe. De ha már így esett, miért ne csináljon erényt a szükségből? Ő is szépen megfürdött, tiszta ruhát vett, elvégezte a szokásos hókuszpókuszokat, oda akart ülni a férje mellé, hogy akkor ő is.
Ó jaj, nyögött fel gondolatban Kahlubha, még itt sem hagy békén! Meg akarja keseríteni az utolsó perceimet, és a túlvilágon sem hagy nyugton! Igazán nem szeretném, ha az ő társaságában kellene eltöltenem az egész örökkévalóságot. – Eszébe jutottak a régi, régi emlékek, amikor az apja közölte vele: Alapos megfontolás után úgy döntöttünk, hogy Haridhara lánya, Gangászati lesz a feleséged. Nagyon vallásos lány. Remélem, nincs semmi kifogásod. – Ez vagy más, gondolta Kahlubha, aki akkor még csak 12 éves volt, és körülbelül annyira vágyott az esküvőre, mint a hangya arra, hogy a hátán cipeljen egy elefántot. Meg is korbácsolta volna az apja, ha ellenvetései vannak. Annyian áldották meg őket, hogy még az anyja is gyanakodni kezdett, végigzokogta az egész lakodalmat. Gangászati pedig le volt fátyolozva, és nem szólt egy szót sem. Ez volt az életének az első és utolsó napja, amikor csendben maradt.
Kahlubha elméje lázasan dolgozott, és nem hiába: megtalálta a kifogást, amit a feleségének mindenképpen méltányolnia kellett: Neked még várnod kell ezzel a fogadalommal. Itt van a menyed, aki csak most költözött a házunkba. Te fogod vezetni őt a vallás útján. Majd akkor gyere utánam, ha mindent megtanítottál Panabáinak.
Panabái hallotta a javaslatot, és elfintorította a csinos kis orrocskáját. No hiszen, szép kilátások! Egyelőre azonban nem tehetett semmit. Az após szép csendesen éhen halt, elhamvasztották, és a kapzsi bráhmanák hiába célozgattak arra, hogy ők ilyenkor egy-egy borjas tehenet szoktak kapni, aranyozott szarvakkal, virágfüzérekkel, bársony takarókkal – a Kahlubha portáján nem akadt még egy meddő tehén sem. Mindössze egy macska lakott a félig beomlott istállóban, és a bráhmanák savanyú képpel mentek haza. Meg voltak győződve arról, hogy minden szegény ember a pokolba kerül.
Gangászati pedig oktatni kezdte Panabáit: Először is Hari hívéről beszélek neked. Tudod te, hogy milyen ember Hari híve? – Panabáit ez a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, de illedelmesen hallgatott. – A Meru hegye megrendülhet, az egész univerzum darabokra törhet, ám Hari híve állhatatos marad. Nem esik kétségbe, ha szerencsétlenség éri, és nem örül túlzottan a szerencsének. Érted? – Értem, bólintott Panabái, csak azt nem tudom, hogy mi az a Meru. – A Meru a világ legnagyobb hegye, magyarázta Gangászati. – Nagyobb, mint a föld? – Ezerszer, milliószor nagyobb. – Akkor hogyan fér el a földön? – Te kis csacsi, a Meru nem a földön van, a föld van a Merun. – Akkor hogyan járja a földet körül a nap? – Ez fogas kérdés volt, szerencsére Gangászati tudta a választ. – A nap éjszakára bemegy a hegybe, és hajnalban kijön onnan. – Miért nem gyullad meg a barlang a forró naptól? – Csakugyan, miért nem? De itt megérkezett a szent emberek első sáskaraja, és Gangászatinak nem kellett folytatnia a természettudományos magyarázatokat.
Másnap megint maga elé ültette a menyét, és folytatta a tanítást: Hari hívére nincs hatással sem az öröm, sem a bánat. Elég bátor ahhoz, hogy megfogadja a guru tanácsait… Te Panabái, miféle ruha ez rajtad? Honnan van új ruhád? – Régi ruha ez, hazudott pimaszul Panabái, két évvel ezelőtt kaptam a nagynénémtől. – Úgy. És hol van az én fiam, a te drága férjed? – Üzleti tárgyalásra ment. – Micsoda? Mióta járnak üzleti tárgyalásra a földművesek? – Panabái a vállát vonogatta, és ettől megcsörrentek a karperecei. Gangászati odanézett, és álmélkodva látta, hogy az egyik karperec nem üvegből van, nem is gyöngyházból. – Te Panabái, mióta viselsz arany karperecet? – Ez még a nagymamámé volt, aki öt éve meghalt, magyarázta a szende leányzó.
Az ifjú férj este keveredett haza, nem kért vacsorát, és nem volt hajlandó felvilágosítást adni az üzleti tárgyalásairól. Nők ehhez nem értenek, mondta sötéten. – Hogy beszélsz te az anyáddal? – háborodott fel Gangászati. Én szültelek, én neveltelek, egyszer mindenkorra megtiltom, hogy így beszélj velem! – El is költözhetek, ha nem tetszik, vetette oda foghegyről Cshota Búdha. – Igazán, elköltözöl? No nézd csak, most bújt ki a tojásból, és máris kukorékol. Mindjárt megkérdezem a feleségedet, hogy mit szól a költözéshez.
Panabái azonban nem volt otthon. Hol van egy fiatalasszony éjnek idején?
Mi közöm hozzá? – kérdezte Cshota Búdha, és lefeküdt aludni.
Mi történik ebben a házban? – töprengett az asszony. Egész nap imádkozom, elmondom a mantrákat, megtartom az összes szabályt, minden nap van a házunkban kírtan, bhadzsan és harikatha, semmit nem teszek anélkül, hogy föl ne ajánlanám az Úr Harinak, éjjel-nappal csak a szépre és a jóra tanítottam a fiamat, nagy türelemmel magyarázom a menyemnek a bhakti útját, és most hová jutottunk? A férjem magamra hagyott, a fiam szemtelenül visszabeszél, és a menyem beállt a szajhák közé. Uram, Hari, kérlek, mondd meg, hogy mit rontottam el?
Meg se merte említeni a családi bajait a szent embereknek, még mit nem, mit fognak gondolni rólunk, mi haszna a szófia beszédnek? Egyedül a szent név visz el az üdvösséghez, minden egyéb csak haszontalan fecsegés, pradzsalpa.
A titoknak azonban az a természete, hogy kitudódik; minél kevésbé akarják, annál inkább. A fiát egyre jobban lefoglalták az „üzleti tárgyalásai,” drogkereskedők társaságában látták, és Szurathin volt a legjobb barátja, akiről azt suttogták, hogy közönséges útonálló. Panabái csak akkor aludt otthon, amikor „gyengélkedett.” A szent emberek lassanként elmaradtak, a koldusok elkerülték a rosszhírű házat. Gangászati egyedül tépelődött: Milyen hibát követtem el? Miért fordultak el tőlem a gyermekeim? Hiszen én csak a legjobbat akartam nekik.
Egyszer aztán találkozott a faluban az egyik szádhuval. A szádhu el akart menni mellette, elfordított fejjel, Gangászati azonban eléje borult az út porába, és „port vett a lábairól.” Erre a szádhu megsajnálta az idős asszonyt, és elmondott neki egy kis történetet: Élt Támralipti városában egy nagyon gazdag kereskedő, akinek az ajtaja mindig nyitva állt a szent emberek és a koldusok előtt. Egyszer fölkereste egy nagyon híres szent ember, Rámávatácsárja. Azt mondta, hogy nem érzi jól magát, és csak egy falatnyi rizst kér. A kereskedő felesége kiszedte a rizst egy nagy banánlevélre, aztán ezt gondolta: Milyen szomorúan néz ki ez a kis fehér kupac. Én bizony leöntöm ghível, az nem fog ártani. – Ráöntötte a rizsre az aranysárga ghít, annyit, hogy majd lecsordult a banánlevélről. A ghí nagyon csodálatos, ebből sohasem lehet elég. Aztán a kereskedő felesége még tovább gondolkodott: Nem lesz jó, ha csak rizzsel kínálom ezt a híres nagy szentet. Szedek még egy kevés párolt zöldséget. – Szedett is, nem sokat, csak annyit, mint a Meru hegye. Aztán puri, szamósza, sok más finom falat és édesség következett. Hatalmas lakomát tálalt Rámávatácsárja elé; tizenkét ember számára is elég lett volna. Mentegetőzött, amiért ebben a pillanatban csak ennyivel szolgálhat, de mindjárt folytatja a főzést. A szent ember szomorúan nézett végig a rengeteg ételen, majd ezt mondta: Köszönöm, lányom, de ne készíts semmit. Azt hiszem, pár napig rá sem bírok nézni az ételekre. – És a nagy szent elment a kereskedő házából; egy falatot sem kóstolt meg.
Gangászati az élete végéig nem jött rá, hogy a szádhu miért mesélte el neki ezt a történetet.