Csőrike

[IG_KITOLT]A kórházi labirintus kezdett idegesíteni. Már a harmadik fordulónál elvesztettem a fonalat és nem emlékeztem, hogy a következő félemeletnél kétszer jobbra, vagy háromszor balra kell-e fordulnom, hogy ezt a szerencsétlen leletet eljuttassam az orvosnak. A fő, hogy tökéletes a vérképem, végre valahára.
Aztán megtaláltam a félemelet előteréből nyíló helyiséget, persze zsúfolásig tele emberekkel. Nekitámaszkodtam a hideg falnak és próbáltam sorra venni még aznapi teendőimet, csukott szemmel. Az ajtó hirtelen kicsapódott velem szemben és egy kisgyerek rohant ki a vizsgálóból, egyenesen nekem. Feje óriásinak látszott, mert nem volt haja, csak épp a feje búbján egy kis pihecsomó, lábai édesen kacsáztak, ahogy inalt felém. Hmm, mint Csőrike, gondoltam, aztán rögtön el is szégyelltem magam, hiszen ez a gyerek beteg, én hülye meg miket mondok gondolatban rá.
Lefékezett előttem és a négyévesekre oly jellemző önbizalommal rám emelte óriási pillákkal szegélyezett szemeit:
– Csőjike vagyok, kicsit beteg, de nem nagyon, te is josszul vagy?
– Nem, én nem, vagyis …. – habogtam. Nahát hiszen ő tényleg Csőrike. Elállt a szavam is.
Ő közben elfutott a folyosó végén lévő ablakhoz és csak bámult kifelé. Ekkor láttam meg az édesanyját. A Világ minden fájdalma megtestesülni látszott sovány, görbe tartású testén, ahogy az orvos lassan ingó fejét nézte s a halkan előbukkanó szavakat hallgatta.
– Akkor egy hónap múlva, nem várhatunk fél évet- mondta az orvos és szelíden tolta kifelé az asszonyt, aki már riadt szemeivel a gyereket kereste.
– Csőrikém, édesem – suttogta, mikor a gyermek odaszaladt hozzá és átfogta sovány lábait, melyeken a nylonharisnya bő nadrágnak tetszett. Ekkor még elém állt és törékeny, kicsi testét előre-hátra hintáztatva megkérdezte:
– Találkozunk még, jemélem ?
– Igen, biztosan …. Csőrike- mondtam.
Az anya hálásan nézett rám, kézen fogta kisgyerekét és elindultak a kórház labirintusában, hogy megkeressék a hazavezető utat.