Karcsival a Fővárosi Bíróság épülete előtt futottam össze. Ezeregy éve nem láttuk már egymást. Az azóta eltelt 10 esztendő rányomta bélyegét az ürgére. Kicsit kopaszodott. Egy hatalmas, kockás sál tekergőzött utána az elvadult őszi szélben. Valamifajta kozmikus kisugárzásból kifolyólag feketére és barnára aszott falevelek keringtek egész különös lénye körül. Sírszagot árasztott. Jobb lábával már fent volt a hosszú lépcsősoron, kezével intett, jelezvén, hogy megismert. Odaléptem hozzá. Hosszú kabátom szárnyai, mint Drakula köpenye száguldottak utánam.
– Hello, Karcsikám, mi van veled? – kérdeztem, a szokásos férfibeszélgetést megkezdve.
– Ne is kérdezd, Tamás! Hosszú történet.
A Bíróság zordon-morcos, szürke ábrázatára mutatott. A kapuzat most éhesen ásító szájnak tűnt. Kezdtem úgy érezni, hallucinálok.
– Sietsz? – kérdeztem, egyre elkeseredettebben harcolva a széllel. Felettünk beborult az ég, attól tartottam, esernyő nélkül csúnyán megázok.
– Annyira nem. – leengedte kilométeresnek tűnő sovány kezeit. Tanácstalanul bámult bele a köztünk hirtelen fennállni készülő csendbe.
– Beülünk egy kávéra? – az utca túloldalára mutattam, egy barátságos mokkaszín épületre, nagy reklámtáblával a homlokzatán.
Karcsi bólintott és pillanatokon belül már kezeinket dörzsölgetve keltve életre ültünk a kerek márványasztaloknál. Fiatal pincérnő jött, csípőjét álmosságában is megingatva előttünk. Barátom maga elé bámult, a homlokát ráncolta és hosszú, ápolt ujjaival a halántékát nyomogatta. Fejfájás kínozhatta. Helyette rendeltem hát, két feketét és egy hamutálat. Mikor már éreztem, hogy kínossá válik a történet, köhintve egyet, megkérdeztem tőle.
– Szóval, mit csinálsz a Bíróság előtt? – a válasz egy elkeseredett pillantás kíséretében jött.
– Nem előtte, benne! – majd kezét az asztal lapjára eresztve – Gyermektartás.
Mosolyogva néztem a pasast. Karcsi volt az osztály későn érő típusa. Mindig és minden körülmények között csak és kizárólag egy valami kötötte le ifjonti energiáit: a számítógép. A lányok elmentek mellette, annak ellenére, hogy nem volt satnya gyerek, csak valahogy érezték, a srác fejében általában egyesek és nullák forognak. Tisztelték inkább és csodálták. Ha elromlott valami a gépen, odahívták, és ő segített nekik. A csajok ilyenkor körbedongták, csokit hoztak neki, széket toltak alá. Aztán, szétrebbentek, mert Karcsi mindig bebújt a földöntúli ábrázata mögé. Alkotott. A főiskolán aztán nagyon szerelmes lett. A lány irodalmat hallgatott egy másik egyetemen. Karcsit teljesen megbabonázta. Hiába ültünk nála órákig, a szobájában, ami egy speciálisan berendezet cyber-barlangnak tűnt leginkább. Nézett kifelé az ablakon, bámulta az utcát, hátha jön a lány. Megszólítani nem merte. Aztán egyszer csak tettünk róla, hogy megjelenjen abban a szobában. Azt gondoltuk, majd elszórakoznak egy kicsit, és végre visszaáll a világ egyensúlya, visszakapjuk Karcsit és a megoldásokat azokra a kérdésekre, amelyeket a játékok és programok világa tett fel nekünk, és amelyet egyedül ő tudott igazán orvosolni. Tévedtünk. A lány maradt és mi három év múlva hiába hülyéskedtünk az ódon református templom falai között, hogy na, lám, elvesztünk egy cimborát, Lilla elvitte a havert. És elfelejtette visszahozni.
– Lilla? – kérdeztem, mint aki egyáltalán nincs tisztában a dolgokkal.
– Jól van. Bár nem beszél velem egy hónapja. Hazaköltözött az anyjához a gyerekekkel. A lányom visít, ha meglát. Mintha bűnöző lennék.
Aztán, mint akinek már úgyis minden mindegy, szegény fiúból elkezdett ömleni a történet.
„Az úgy kezdődött, hogy van ez a program, tudod, ami megkeresi a régi ismerőseidet. Felfedeztem és gyorsan nőtt azoknak a száma, akikkel újra felfedeztük egymást. Nagyon tetszett. Aztán jött Anna. Tudod, általánosban egy osztályba jártunk. Te sem tudod? Na, én is így néztem, mint te most, amikor feltűnt a hálón. A kép sem mondott semmit. Egy jó kis csaj nézett szembe velem, kifestve, a harmincas évei elején. Dobtam neki egy mailt, megtudjak legalább valamit, de napokig nem jött választ. Aztán egyszer csak elkezdtünk levelezni. Eleinte a régi emlékeket idéztük fel, aztán azokat meséltük, amelyeket nem közösen éltünk át. Meséltem rólatok is. Meghogy, mióta Lilla van, meg a gyerekek, csak a cégnek élek. Éjjel-nappal dolgozom. Sokszor a reggeli tárgyalásra is az irodából megyek. Panaszkodtam neki, ő megértett. Órákig ápolta a lelkemet és nekem jól esett. Utoljára anyámmal volt ilyen. Szegény, Isten nyugosztalja, már két éve elment. Köszönöm, már túl vagyok valamennyire rajta, tüdőrák. Szóval egyre inkább függővé váltam Annától. Reggel rohantam be az irodába, hogy megnézzem, vár-e üzenet. Mindig várt. A napi jókívánságaival indult a nap. Hogy ő mit csinál? Nem tudom, azt hiszem, háztartásbeli, vagy mi. Férjnél van, egyébként és van egy fia. Nagyon szép gyerek, büszkék is vagyunk rá, mert sorra nyeri az iskolai futóversenyeket. Rövidtáv, igen. Két arany, egy ezüst, egy bronz. Eddig. Fejlődik a kölyök. Folytatván a történetet, Lilla eléggé féltékeny típus. Egy idő után otthon már nem mertem behozni a programot, mert azonnal összevesztünk. A gyerekeknek sem jó, ha így látják a szüleiket, ugye. Úgyhogy, inkább bentmaradtam túlórázni. És beszélgettünk, hosszú órákon keresztül. Az ő férje, mit csinál? Diplomata, járja a világot, sosincs otthon. Szerintem lényegtelen. Aztán egyik este egyszerűen a kimerültségtől elaludtam a székemben, bent az irodában. És kiléptem a testemből. Végighaladtam a Rákóczi úton, ráfordultam a Hídra és átmentem Budára. Felkúsztam a Hegyen és egy villa ablakában találtam magamat. Ott feküdt. Az oldalán pihent, egy könyv volt a kezében. Vöröses homályban, fekete hálóinge misztikumában úgy vonzott, mint valamiféle titkos ragadós anyag. Letette a könyvet és csápszerű, hosszú karjaival magához húzott. Szőke hajába belevesztem és fuldokoltam, de akkor vettem észre, hogy én is meztelen vagyok. Akkor már nem volt visszaút, érted, mire gondolok. Öleltem és ő hangosan ölelt. Az egész vad hömpölygés volt, áradó folyam, amibe belevesztem. Hajnalodott, amikor otthagytam, erőszakkal kitépve magam belőle és rohanva a kihalt utcákon. A Dunánál belendültem és ugrottam egy fejest a hűvös vízbe. Úgy szeltem át a folyót, hogy halak és hajók úsztak el felettem, ahogyan testem minden porcikája megfeszített állapotában ketté hasította a vizet. Amikor kimásztam a túlparton nekilódultam a Rákóczi út forgatagának. Már éledt a város, de senki nem vette észre, ahogyan elszaladok mellette, pucéran. Mire az irodába értem a vízzel kevert izzadtság elöntötte a liftet. A kinyíló ajtó kiengedett vele együtt. Koós kollegina szállt be az ötödiken, de ő sem vett észre semmit. Viszont levette a bugyiját és a retiküljébe tette. Az igazgatói szinten szállt ki. Hamarosan megérkeztem a saját szobámba és felébredtem. Azon kívül, hogy vizes volt az ingem, semmi különöset nem éreztem. Talán, a hal, ami az ingujjamból szökött ki, és nagy káromkodások közepette elszökdelt az akváriumig, talán az figyelmeztető jel lehetett volna. Hogy mire? Arra, hogy már réges-régen bigámiában élek, hogy becsaptak. Ennek pontosan egy éve. Egy hónapja kaptam ezt a bírósági felszólítást, jöhetek mert Hofferné Tóth Anna gyermektartást követel rajtam, három hónapja megszületett leánygyermekünk Tóth Boriska után. Tamás, ez egy őrület! Még nem is láttam a gyerekemet. Persze, a házasságom ezt nem élte túl.”
Mesélt volna még, de a kezemben elalvó cigarettámat letéve, kizökkent és ránézett az órájára. Ijedten vette elő a pénztárcáját és dobta az asztalra a két kávé árát, majd szabadkozva elrohant. Ültem még egy darabig, néztem az ajtót, amely oly irreálisan csapódott be köztem és az utcán átrohanó lénye között. A mobiltelefonom csörgése ébresztett fel kábulatomból. A titkárnőm volt az.
– Bíró úr, merre van, tizenöt perc múlva tárgyalás.
– Mit is tárgyalunk? – kérdeztem.
– Hofferné Tóth Anna contra Szabó Károly. Gyermektartás. Genetikai vizsgálat megérkezett, mondjam?
– Mondja.
– Pozitív, az apa Szabó Károly. Itt van, Bíró úr? Hallo. Hallo.
7 hozzászólás
hát a vége, az nem semmi! maga a történet is elég érdekes volt, de ez a váratlan fordulat!
tetszett az írásod!
Nagyon tetszett. Gyakran nincs türelmem elolvasni hosszabb történeteket, de ezt nem lehetett abbahagyni 🙂
Jól írnál de sajnos túlszinezed. Hatásvadászattá silányul így.
Jobbulást kivánok,
őszinte tisztelettel.
Nos, 31 évet megéltem, voltam már különböző vádak célpontja: “túl férfias”, “nem nőies”, “nyers”, “mogorva”, “elvont”, “érhetetlen”, “nem a földön járó”, “bizarr”, “biztos leszbikus”, “túl pallérozott” és főként “nem ebbe a világba való”. Hatásvadásznak még nem neveztek, így hát kipreparálom a kifejezést, elteszem egy befőttesüvegbe, és mint levágott torz fejet tárolom majd, amíg érdemes; rothadásáig.
Én így írok, utána néztem, te amúgy (“Karóval jöttél, nem virággal…”). Ne pocskondiázzuk egymást feleslegesen. Szűk réteg, aki olvas, “rózsaszín” nem vagyok és nem is leszek, ez a vád nem érhet, silányodni pedig nem hiszem, hogy bármely műalkotás képes, főként nem ez, amely egyáltalán nem a popkult része – hála Istennek!
Jobbulást pedig felesleges kívánnod, vannak elmék, akik soha nem gyógyulnak ki a kor alkotta népbetegségekből, és kész. Ha nem lennék elmebeteg, nem tudnék írni. Ha nem látnám ferde tükrön keresztül a világot, én is csak a pláza-kult egyik tökmagja lennék; Eu szabvány testben Eu szabvány gondolat!
Döbbenetes az elbeszélésed. Nagy élmény, köszönöm.
Üdv: Colhicum
🙂 nagyon érdekes történet. Jót kuncogtam , mert a kedvesemmel mi is a szkájpon chatelve éljük a mindennapjainkat (távolság, munka, kényelem?- de igy alakult)
De: ennek a Károlynak nem az Anna miatt szakadt meg a házassága Lillával, hanem a munkamániája végett. Ezt is élő egyenesben sikerült átélnem.
😉 Jól látod a helyzetet!