Amint megérkeztem Siófokra, azonnal az Aranyparti étteremsor felé vettem az irányt. Kiültem egy kocsma teraszára, és rendeltem két korsóval. A pincér körbepillantott, furán nézett rám, de nem firtatta a döntésemet. Hozta, én meg egyből lafatyolni kezdtem. Ő még az összeadással vesződött, addigra már üresen tettem le az első korsót. Meglett a végeredmény, fizettem, és a felszolgáló is megvilágosodott.
Cigarettát sodortam, fél szemmel a közelben őgyelgő turistákat figyeltem. Itt elvegyülhetek, a fintorgó népek nem nézik ki a számból az italt, nem úgy, mint más városokban, ha éppen a nyílt utcán, netán a főtéren szlopálom a dobozos sört.
Azonnal feltűnt, hogy a korzón sétálók közül, milyen sokan dolgozhatnak a Tengerészetnél. Mindegy, hogy éppen rövidnadrág és szandál volt az öltözékük, félmeztelenül, fedetlen felsőtesttel, de a fejükön tengerész sapka díszelgett, némelyik „kapitány” megjelöléssel.
Második korsó felénél tartottam. Evidens volt, hogy jómagam is fejest ugrom a közhelybe. Milyen nyaraló az, aki még nem hajókázott a Balatonon? És, ha majd otthon (teljesen véletlenül), abban vágnám a füvet, és éppen akkor is a fejemen maradna, amikor a boltba mennék? Mindenki, akinek van egy kis sütnivalója, tudni fogja, hogy voltam a Magyar tengernél!
Dohánybolt. Kilépek, felkeccintem a sört. Mindenfelé, mindenféle árusok. Kiegészítő öltözéket kell szereznem ahhoz, hogy néhány év múlva már engem is egy vén tengeri medveként aposztrofálhassanak a szakmai berkekben!
Kétféle sapka is akadt a felhozatalban: aranyozott zsinórral, és amolyan átlagos, semmi csicsa. Mivel az eddigi hajózási tevékenységeim egyenlők a nullával – nem beszélve az ahhoz köthető affinitásom teljes hiányáról –, nem merem magam egyből kapitányi rangra emelni, ezért a másik fajtából, az egyszerűbbikből szeretnék egyet.
Simléderénél fogva, tisztelettel helyeztem fel a sapkát a búrámra:
– Tengeri szolgálataimat, ezennel… első tisztként, megkezdem!
Az árus örült, hogy végre fizettem és a továbbiakban nem zúdítom rá a tengeri- és óceáni kalandjaimat. Már akkor emelgette a szemöldökét, amikor a Tihanyi-révnél átélt kalóztámadás borzalmas részleteiről meséltem…
*****
A jegyem már megvan a hajóútra! Virtuális beszállókártyával rendelkezem! Jóval a normál díjszabás alatt jutottam hozzá, ugyanis, túl a rugalmas megoldásokon, hiszek az „élni és élni hagyni” – elvben is.
A szavaknak meggyőző ereje lehet, ha valaki megfelelően tudja használni őket. A kikötőben kiderült, hogy egy behajózni óhajtó egyén (adómentesen) is csak egy fő, aki vállalja a veszélyes vizeken felmerülő kihívásokat, és akár szembe is mer nézni a háborgó óceánnal, és ennek hozadékaként, a hajón szolgáló tengerész srácok is jól járnak.
Hamar megtaláltuk a közös nevezőt. Kadétoknak szólítottam őket. Beszélgettünk egy kicsit, és lám, máris egy pozitívabb szemszögből nyilvánultak meg. Elmondták, hogy tévedésben vagyok a beosztásukat illetően: A hajó maszek! Adott időközönként kifutnak a vízre, tesznek egy kisebb kitérőt, szólnak a menő tucc-tucc zenék, és eléggé drága a pia. Cserébe adnak is valamit: ingyen whisky-kólát osztogatnak, természetesen műanyag pohárban, és csak kis adagokat. A whisky nem a legjobb minőség, és még vizezett is, mivel a filléres kóla íze úgyis elfedi, pláne szívószállal. Ők meg csak egyszerű alkalmazottak, semmi közük a matróz élethez. Akad köztük olyan is, aki még úszni sem tud. De minek is kéne, hiszen a lélekvesztő bárka tulaja, nem túl adakozó a fizetésük szempontjából. Tehát, a francot se érdekli, hányan szállnának fel jegy nélkül, mert elég jó az arcmemóriájuk!
– Elegendő sörötök van a büfében, ugye? – teszem fel a legelemibb kérdést.
Az indulásig van még durván negyed óra. Egyikük felmegy, lehoz nekem egyet. Beszélgetünk, felteszek még pár kérdést a vízi jártassággal kapcsolatban. Az is érdekel többek közt, hogy van-e elég mentőcsónak a hajón. Nehogy mi is pórul járjunk, mint abban a filmben, aminek a végén az a fiatal srác feláldozta magát, hogy a szerelme túlélhesse a katasztrófát.
Lovagias tett volt, mindazonáltal tök fölösleges. Mintha a szárazföldön nem akadt volna épp elég csaj…
Nem a ruha teszi az embert? Dehogynem! Ha a tőlem érdeklődő kedves és naiv párnak nem tűnt fel, hogy rövidnadrágban, levágott ujjú fehér ingben vagyok, ráadásul a kezemben sör van, véletlenül sem térkép és tájoló…
Csakis a fejfedőm alapján asszociálhattak a Tengerészetnél betöltött pozíciómra és titulusomra, amikor megkérdezték tőlem, hány órakor indul a hajó.
Álltam a parton, a hajó mellett. Kissé félrecsaptam a tengerész sapkát a kobakomon, ahogyan a matrózok szokták, amikor már emelkedett a hangulat a kikötői ivóban, és közelgőben az est fénypontja: a tömegverekedés, valamint a még talpon maradtak megkéselése.
Készségesen feleltem nekik, hogy a közelgő dagállyal kihajózunk, és kijavítván a helytelen kifejezést, szakzsargonnal adtam a tudtukra, hogy hamarosan felszedjük a horgonyt, azután pedig „kifutunk” a nyílt vízre.
Hogy még teljesebb legyen az élmény a tőlem információt kérő aranyos és kedves, bár annál tájékozatlanabb párocskának? Félhangosan, fenyegető hangnemben szóltam a tényleges személyzet felé, akik már odafent, a hajó korlátját támasztották, és az előző alkunk, valamint szóváltásunk kapcsán, még mindig széles mosoly ült az arcukon.
Hogyan nyilvánulhatna meg egy megszállott, mogorva és brutális hajóparancsnok, aki már a Föld minden tengerén átvágott széltében-hosszában:
– Hét vizek fattyai, semmirekellő, nyomorult férgek! Ne lazsáljatok, különben a cápák martalékai lesztek! Az egész átkozott csürhét egyenként húzatom át a hajófenék alatt! Dologra, vagy a korbácsommal bírlak benneteket engedelmességre, ti anyaszomorító, bitang söpredék! Jön a dagály, vitorlát bontunk!
A kedves turista fiatalok, és még páran, akik a hajóra igyekeztek, egy pillanat alatt lefagytak. Döbbenten bámultak egymásra a szokatlan szituációban, és az elhangzottak alapján biztosra vették, hogy nem csak a filmekben léteznek arrogáns és szadista hajóskapitányok.
Felmegyek a bárkára. A dokkmunkások eloldozták a rakparthoz fixáló köteleket, ezzel egy időben, a hajó hátuljában beindult a motor, felkavarta a szürkés vizet.
Kiadtam az utasítást:
– Horgonyt felvonni! Dagadjanak a vitorlák!
A tat felé indulok. A védőkorlát mellett ácsorognak családok, gyerekek. Szerelmespárok kéz a kézben, összebújva szemlélik a nem végtelen vizet.
Milyen romantikus a Balaton, főleg egy hajóról, aminek úgy dübörögnek a büdös dízelmotorjai, hogy csak a hangos diszkózene képes elnyomni.
Lemenőben a nap. Tényleg van benne valami furán fura. Eszembe jut az első csók, ami sok évvel ezelőtt történt, és néhány tengeri mérfölddel odébb.
Felkeresem a büfét. Engem nem érdekelnek az árak, kérek egy sört, és szólok, hogy adják hozzá a másikat is, amit még a parton kaptam. A pultos vigyorogva közli, hogy az előzőre a vendége voltam.
Kifizetem, adok mellé jattot is, bőven. És tényleg. A kikötőben említett whisky-kólák már a tálcákon sorakoznak, műanyag poharakban. A pultos még meg is kérdi:
– Kérsz egyet?
Válaszul pontosan úgy nézek rá, mint egy rumtól és bagótól bűzlő, falábú matróz, akinek állást kínáltak a szárazföldön, valamelyik farm istállójában.
A fedélzeten már táncolnak is. Ahogy száll le az est, úgy támad fel a szárazföldi patkányokban az életkedv.
Két szerelmes mellet haladok el. Tizenévesek. Megállok mellettük, rátámaszkodom a korlátra, szúrós tekintettel nézem a vizet.
Egy bója mellé ér a hajó, mereven bámulom, mintha nosztalgikus emlékek törnének rám. Tisztelgek a víznek, leemelem a tengerész sapkámat. Megvárom a hatásszünetet, majd visszahelyezem a giccses tökfedőt.
– Valami baj van? – kérdezi a srác, miután kihúzta nyelvét a barátnője szájából.
Mivel észlelem az érdeklődést a mellettem romantikázók részéről, rövid úton feltárom nekik a szomorú emléket, közben a szemem a sötétlő hullámokon:
– A hajószakácsunk. Malária végzett vele. Ezen a helyen bocsátottuk utolsó útjára a földi maradványait. Nehéz volt megválni tőle. Többször is vissza kellett fordulnunk miatta, mert mindig felúszott a felszínre. Kihalásztuk, tettünk a hullazsákjába egy ágyúgolyót, visszaengedtük, azóta véglegesen elmerült. Nagyon jó szakács volt, kivételes ételkölteményeket tudott prezentálni. Egyik utunk során megrekedtünk az Antarktisz jéghegyei közt. Fókahúson kellett tengődnünk hetekig. Ő azonban képes volt változatosan elkészíteni: fokhagymás fóka leves, fokhagymás fóka szósz, fokhagymás fóka spagetti, fokhagymás fóka roston, fokhagymás fóka nyárson… Mire kifogytak a gázpalackok, már csak fokhagymás nyers fókát ettünk. Hamarosan elfogyott a fokhagymánk, és a fókahús is…
A fiatalok egyszerre hökkennek meg:
– Persze, Antarktisz. Ez komoly? – kérdi a srác.
– Véresen komoly! Mint ahogyan a seblázzal küzdő árbócmester elfertőződött lábát nekem kellett amputálnom! Véresen… bizony, mint ahogyan az a húsdarab volt vacsoraként felszolgálva a tányéromon.
– Azt hiszem, hányni fogok. – mondja undorodva a lány.
Számhoz emelem a sört, dünnyögök még valamit egy eddig ismeretlen földrészről, amit én és a legénységem fedeztünk fel, majd egy húzásra kiiszom a dobozból a maradékot.
A szerelmesek eközben is értetlenül bámulnak. Búcsúzóul odavetem nekik:
– Fogalmatok sincs róla, hogy a tengerészélet milyen kemény és mennyire embert próbáló hivatás! Mesélhetnék róla pirkadatig. Vörös az ég alja, közeleg a vihar! Keressetek menedéket, és mindig legyetek a mentőcsónak közelében! Te pedig, fiam, ne kövesd el ugyanazt a hibát! Akad épp elég csaj a szárazföldön.
Visszaindulok a kantinba. Nem is olyan nagy cécó ez a tengerészkarrier! Máris egy vén tengeri medvének számítok, hiszen a kalandos történeteimet a fiatalabb generáció szájtátva hallgatja.
Sid Clever
2 hozzászólás
Szia Sid! 🙂
Fantasztikusan szórakoztam, élveztem minden sorodat.
Kedvelem azt a laza stílust, ahogy írsz. Ráadásul egyedi is, mert látszólagos hanyagsága mellett tökéletes stilisztika.
Találtam benne kb. 2 apró hibát, ami nem zavaró, úgyhogy ebbe most nem megyek bele, mert a végén még a tenger fenekén végzem. 🙂
Egész jól áll neked a kapitányság (meg a sör). 😀
Köszönöm az élményt. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia, Kankalin!
Rég beszéltünk. A zord szelek másfelé sodortak, rengeteg volt a teendőm, mégis sokat gondoltam rád.
Köszönöm!