Darabig még várták. (Zongoratanár, utsó rész

Darabig még várták.
– Senkinek se hiányzik semmije, semmi sem tűnt el a fiókjából? – kérdezte
közülük bátortalanul valaki.
A többiek felháborodottan tiltakoztak. Az igazgatóasszony magában arra gondolt: valamit elvitt magával, de hogy mit, az igazából nem megfogalmazható.
– Amúgy tudjátok, hogy az iskolának nincs zongorája? – kérdezte.

EPILÓGUS
De mégis lett annak az iskolának zongorája. Az alapítvány – volt pénze elég – úgy döntött, hangsúlyt kéne már helyezni végre a gyerekek zenei oktatására. A zongorát a karácsonyi ünnepségen adták át, kicsomagolták, a szalagot akármilyen minisztérium, akármilyen államtitkára adta át – a minisztérium is támogatta a projektet, a zongoraszék egyik lábát ők finanszírozták, volt állami TV, nyilatkozatok, összes publicitás.
Az igazgatóasszonynak eszébe jutott, elfelejtettek valakit meghívni a zongora felavatásához. És itt senki nem tud zongorázni. Aztán megkérdezte:
– Gyerekek! Tud itt valaki játszani?

Akkor pár kéz a magasba emelkedett,” én, had kezdjem én” kérlelték Őt, tülekedtek sorra a gyerekek.
Legelőször egy szöszke kislány ült a zongorához – párnát tettek a zongoraszék alá, hogy felérje azokat a fekete-fehéreket.
Aztán jöttek a többiek, játszani akartak mindannyian. A Mikrokozmosz füzetekből játszottak akkor.
És kiszűrődött a zene az ablakon át, de a város meg semmit se hallott ebből, készült az igazi télre, meg az ünnepre, meg pár nap volt még, és karácsony, az utcákon, meg az erőszakos, tolakodó, kirakatokban magukat kellető olcsóságok, szeretetpótló dolgok integettek, mondták, sikítottak, csak minket, minket vegyél meg. és fények, meg olcsó girlandok, meg rénszarvasok, meg mikulások integettek szánalmas-kétségbeesetten, készre állott már az ünnep, meg az ünnepre mindenki, de az iskola mellett az utcai lámpa alatt, valaki megállt, hallgatta a zenét, elmosolyodott,, de mennie kellett, nehogy lekésse az utolsó vonatot.