Darabtemető

Különleges este mindig az, amikor egy darab utolsó előadása következik a színházban. Aki jártas a színpad világában, az jól tudja, mi minden történik addig. Kezdődik az adott év repertoárjának kiválasztásával. Ez általában több lépcsőben történik. Megálmodja a direktor, a főrendező – és persze a gazdasági vezető is. Mai világunkban az utóbbi szava a szentírás – az álmokat a lehetőségekhez kell igazítani. A darabokhoz kellenek színészek is, a zenésekhez zenekar, táncosok, kell a rendező, nem árt egy dramaturg sem, és persze rengeteg más ember is műhelyek dolgozóitól kezdve (asztalosok, kárpitosok, szabók, lakatosok, fodrászok és a többi) a kellékesen át az ügyelőig – sőt a rejtett zugában megbúvó súgóig sok-sok ember. Ez utóbbiról szól lényegében a történet. Elterjedt színházi szleng, hogy a súgólyukat koporsónak is nevezik a szűk kiképzése miatt. Egy-emberes hely – mint egy koporsó.

Egy-egy darabnál aztán kőkemény munka indul. Stáblista, technikai tervezés, próbák hosszú-hosszú sora. Nem egyszer a végkimerülés határán. Első az olvasó próba, szövegtanulás. Azután kezd a darab "beöltözni". Sematikus díszletek – melyeket sorra váltanak fel az igaziak (függvényében a műhelyek munkájának), ruhák jelennek meg a szereplőkön. „Betanulja” a darabot az ügyelő, a kellékes, a díszletező – szóval mindenki. Főpróba – nyilvános főpróba (az adott település prominens – de nem „prím” rétegének – ismerősöknek – ingyen premier) amin még meg-megáll a darab, mert például a rendező nincs valamivel megelégedve. Végül jön a premier. Kicsit idegesen, kicsit félve a bukástól, kicsit még bakikkal is, még nem tiszta szövegtudással – ilyenkor milyen jó a súgó. Végül is elindul a darab az útjára. Húsz – harminc előadás szám az átlag egy-egy megyeszékhelyen, Budapesten a nagy siker-darabokat sok százszor is eljátsszák – ez fővárosi privilégium. Vidéken jó, ha egy hónapig fut, esetleg időnként felújító próba után pár előadásra még leporolják.

A darab utolsó előadására nagyon találó fogalmat használnak a színházi világban: darabtemetés. Legalább olyan „elánnal” készül erre az eseményre mindenki, mint a premierre. Aki csak tett valamit a darabért, mind ott akar lenni. Ki a színpadon – ilyenkor nem számít extrém esetnek például, ha egy díszletező a játék közben bemegy és megigazít valamit a díszleten, vagy a rendező fogja magát és átsétál a nyílt színen. Az sem, hogy a szöveget kissé átírják maguk a színészek (napi aktualitást csempészve bele) – természetesen maga a darab eléri így is a végkifejletét – Jágó cselszövése megöli Desdemónát, Kathrina engedelmes felesége lesz Petruchiónak, és Kurázsi mama is húzza tovább a szekerét a lánya elsiratása után.

Szigligeti Ede Lilomfi-át temették éppen az ominózus utolsó estén. Természetesen itt-ott átírva a szöveget. Például, mikor Szellemfi felolvassa az egri pincér levelét a 17 forint 19 krajcáros adóságról Liliomfinak, az csak ennyit mordul:
– Eriggy be az önkormányzathoz, majd vesznek fel EU hitelt és rendezik. Amikor a professzor a Liliomfi „képébe” bújt Szellemfit ötven pengővel akarja megvesztegetni, hogy hagyja békén Mariskát, az csak nevetve odavágja: – vagy félmilkót adsz vén svihák, vagy futtatom a csajszit németben !
Az értő közönség dőlt a nevetéstől, de még inkább a lépcsőkön ülő műhelyek „hada”, az asztalosok, lakatosok, szabók, díszítők és mindenki a színházból, aki nem volt éppen munkában az előadáson. Maga a direktor is a karzaton állt az „ingyen diákok” között a korlátnak támaszkodva és időnként posztjához nem illően röhögött. Néha zsibvásár volt a színpadon. Össze-vissza járkált mindenki, akár volt jelenése, akár nem. A színészek vicceket szőttek a szövegükbe, sokszor nevettek akkor is, amikor sírni kellett volna. Liliomfi még szerelmi vallomását is fűszerezte ilyetén:
– Kedvesem, érzem a csókján, hogy fokhagymás sültet evett. Nem maradt belőle? Piszkosul éhes vagyok.
Szóval minden ment a „szokott medrében.” A súgóra nem volt ilyenkor szükség, mert a szövegtévesztések szándékosak voltak, ha az eredeti nem ugrott be, akkor rögtönöztek, de így a harmincharmadik előadáson már Szigligetinél is jobban tudta mindenki a mondókáját. „Anya” – mert csak így szólította mindenki a színházban – a színpad sarkába elhelyezett behemót fotelben ült és élvezte a felfordulást. Ő is hozzátett valamit a bohóckodáshoz – egy lavór meleg vízben áztatta a lábát. Viccként találta ki, de jól is esett, mert bár fiatalon táncosnő volt (egy súlyos baleset vetett véget a hihetetlenül jól induló pályájának), ma már a sok ikszel együtt bizony néha lépni is nehézére esett. Kitalálta – és el is mondta a többieknek -, hogy meg fog szólalni a harmadik felvonás vége felé, amikor műfelháborodással közli a színpadon lévőkkel:
– Ez már botrány. Jelenteni fogom a direkciónak, hogy nulla szövegtudással léptetek színpadra. Gázsira senki ne számítson ebben a hónapban. Sőt, egy-két embert ki is fogok rúgatni.
Persze tudta, hogy lesz erre majd válasz – amit ő előre nem ismer – de majd jót nevetnek. Ki kell néha nyitni a szelepeket, hogy ne bolonduljanak bele a feszített tempóba.
Most a nagy ramazuri ellenére is kicsit elbóbiskolt. Sok darab-temetésen részt vett már, nem volt számára újdonság.

Elemében volt mindenki. Kellemes ősz volt kinn, itt benn pedig a szavak színezték a világot. Egy csapattá vált a játszó és a néző – valamilyen interaktivitás is kialakult – időnként Liliomfi leballagott a zenekari árok hídján és bevonta a játékban a földszinti nézők valamelyikét. A rendező vakargatta a fejét a karzaton és eldöntötte, hogy "valódi" előadást is "fűszerezni" fog ilyesmivel.

Közeledett a darab vége. Eljött az a pillanat amikor a súgó feláll és leteremti a többieket. De ő csak ült a fotelban. Valahogy furcsa pózt vett fel. Szellemfi viccet érzett ebben és odalépett:
– Anya, felemelnéd a valagad? Jelenésed van!
A súgó nem mozdult. Az ügyeletes szaladt be a színpadra. „Anya” nyakára, az agyi verőérre tette az ujját. Szívdobbanást nem érzett. A bőr jéghideg volt. Már halott lehetett jó ideje. Lehajtotta a fejét:
– Nyugodj békében Anya.
Döbbent csend telepedett a színpadra, a nézőtérre. Néhányan sírtak. A fővilágosító lekapcsolta az erős reflektorokat és két fejlámpa fényét fókuszálta „Anyára”. Jó barátja volt. A színészházban egymás mellett volt a szobájuk. A zárt kertben nem egy „slambuc partit” rendeztek közösen – a fáma szerint más is történt, de erre az idő jótékony homálya borít már fátylat. Valaki az első sorban halkan a „Miatyánkot” kezdte el mondani – aztán egyre többen – végül már mindenki együtt – hívő és ateista egyaránt.
Aztán néma csend telepedett meg a félhomályos teremben. Mozdulatlanul állt mindenki.
A fővilágosító lekapcsolta a fejlámpákat. Fél perc teljes sötétség után a kijáratok jelző világosítását „kiadta”, de a hatalmas mennyezet csillárokhoz nem nyúlt. Lassan indultak a nézők kifelé. Egyetlen szó, egyetlen – máskor oly bosszantó – köhintés sem törte meg a kegyeletet.
A színpadon „Anya” mellett két oldalt felsorakoztak a színészek, ott álltak a nézőtérre „belógott” színházi dolgozók is, ott állt a direktor, a rendező, csak az ügyeletes lépett ki a művészbejáró elé az utcára – várva a hivatalos szervek ilyenkor szokásos látogatását.
Már csillagok fénylettek az égen. Hűvösre fordult az idő – fázott.