DE… én vártalak!

Hatalmas boldogsággal tölt el…
…, hogy várhattalak, és minden ajtónyíláskor gondolhattam azt egy pillanat erejéig, hogy Te jössz. Őszintén örülök, hogy adtál némi reményt, hogy betoppansz azon az ajtón a bizonyos életembe. Széket is foglaltam (ami később egy másik későnjövőé lett). Elhatároztam, hogy 17:30 után akármi van feladom, és figyelek, jobban mint bárki. 17:35 körül újra csak az órámat kezdtem nézegetni, hogy hátha… azaz teljes 5 percig képes voltam nem rád gondolni. Ilyen is régen történt már… Pár perccel később, valami vagy valaki nagyon szerette volna ha könnyeket lát végigcsordulni rajtam, de diadalmaskodtam fölötte. Nem hagytam, hogy bárki legyőzzön és elhitesse velem, egy senki vagyok. Meghallgattam Szöllősy Tibor: Hideg van vímű novelláját, Hanyu Éva eszméletlenül jó tolmácsolásában, és akármennyire is erőlködött a nap, hogy belém lopózzon, nem sikerült neki. Örültem, őrülten. Aztán vége lett mindennek, és nem találtam a helyem. Pontosabban ültem a 3. sorban, és vártam, hogy VALAKI majd ad útmutatást arra vonatkozólag mit kell ilyenkor csinálni egy tizenéves leánynak. Végül úgy döntöttem, gratulálok a szerzőknek és nem tartozva senkihez és sehová, elindulok a világos sötétség felé.
Ma, elhagyom a tegnapot és újra kezdek mindent, de már nélküled. Gondolom egy próbát megér, és ha visszatérnék…, de fölösleges erről írni, mert muszáj mindig visszatérni.