De sokáig elnéznélek, ha még egyszer láthatnálak! 1.

/anyai nagynéném Istvánovicsné, Kádi Mária emlékére/

Már a megszületésed sem volt talán szerencsés.

Erről az időről nem sokat tudni, mert a család nem beszélt róla sohasem. Pár évvel ezelőtt a testvérem állt neki családfa kutatást végezni, és kérte ki a fellelhető adatokat. Amikor szépen, táblázatba rendezve megkaptam tőle, akkor csodálkoztam rá, hogy – nagymamám első gyermekeként – 1912. novemberében születtél, a szüleid esküvője pedig ez után 1913. márciusában volt.

Ma már ki törődne ezzel… De 1912-ben ez elítélendő, főben járó vétek volt. A nagymamámnak is, lányanyaként szülni, és neked is zabigyerekként megszületni. Aztán rendeződtek a dolgok, a korabeli elvárásoknak megfelelően, de addig vajon hol éltetek? Hogy éltetek? Soha nem lehet már megtudni mi történt, hogyan történt, már mindenki eltávozott az élők világából, veled együtt. Amíg éltetek, hétpecsétes titok volt mindez, amit magatokkal vittetek a sírba.

Öt éves voltál, amikor az első testvéred megszületett, nyolc éves amikor a második, tizenegy éves amikor a harmadik, tizenhat éves amikor a negyedik testvéred megszületett – mind fiúk. Te egyedül voltál lány egész gyermekkorodban. Már tizennyolc éves, felnőtt nő voltál, amikor húgod született – az én anyám.

Gyermekkorod nagy részében szülői szerepre voltál kényszerítve, hiszen két éves voltál, amikor kitört az első világháború, ahonnan édesapád megrokkanva jött haza. Nagymamám, a te édesanyád, járt házakhoz mosni, főzésnél segíteni, hogy eltartsa a családot, és neked kellett átvenni tőle a háztartási teendőket. Sokszor mesélted még kiskoromban, hogy még nem érted fel az asztalt, sámlira kellett állnod, hogy főzhessél, de már a te feladatod volt ellátni a családot. Ha nem nyújtottad elég vékonyra a tésztát édesanyád a sodrófával elverte a kezed. Ennyit lehet tudni a gyerekkorodból, meg azt, hogy minden testvéred szakmát szerzett, csak te nem. Hat osztályt végeztél – talán – a korabeli népiskolában, bár erről nem esett szó, és a bizonyítványodat sem láttam soha.

A mi közös történetünk a megszületésem után hat héttel kezdődött.

Én akkor még mit sem tudtam erről. Megszülettem – mint utóbb kiderült kéretlenül, és hívatlanul – és amikor hat hetes lettem, anyám a hatvanas éveiben járó nagymamámra bízott, és külföldre távozott. A nagymamámnak nem volt nyugdíja, még mindig házakhoz járt kisegíteni, hogy meg tudjon élni. Igen ám, de egy kisbabával a hóna alatt nem tudott dogozni menni. Nem volt miből megélnie, sem engem ellátnia. Úgy tűnik, hogy az én történetem itt véget is ért volna – egy kis fehér koporsóban – ha színre nem lépsz.

Te akkor már Pesten laktál, és dolgoztál, és egy teherautót küldtél a nagymamámhoz Orosházára, egy markos legénnyel – a sofőrön kívül – akik nagymamám minden szegényes motyóját felpakolták a platóra, nagymamámat velem együtt beültették a sofőr mellé, és felhoztak bennünket Pestre, hozzád.

Innentől te gondoskodtál a nagymamámról, és rólam.

Én, mint gyerek, ezt fel sem tudtam fogni… A nagymamámat szerettem édesanyámként, bár nem engedte, hogy úgy szólítsam, mamuskának hívatta magát velem. Te pedig reggel elmentél dolgozni, és este hazajöttél. Vasárnap voltál csak otthon, akkor takarítottál, vagy a ház körül tettél, vettél. Elvált, gyermektelen asszonyként a negyvenes éveid elején lemondtál az újrakezdés minden lehetőségéről, és megint szülői szerepbe léptél. Egy fura szülői szerepbe, hiszen te voltál a kenyérkereső a mi különös kis családunkban.

Nem kereshettél sokat, hiszen segédmunkás voltál a PIÉRT-nél. Már amikor nagyobb voltam, egyszer bevitt a nagymamám a munkahelyedre. Egy nagy pincében dolgoztál, ahol elég hideg volt. A pince ablakán – egy csúszdán – óriási faládák érkeztek, amiket az ott dolgozók felfeszítettek, és a tartalmukból összeválogatták /másik ládákba/ amit az egyes ÁPISZOK /így hívták akkoriban a papír-írószer boltokat/ rendeltek. Iskolai füzeteket, mindenféle papírárut, ceruzákat, és mindenféle írószert, irodaszert, de volt ott sok minden, még kirakatbabák is! Ezekre nagyon emlékszem, mert addig csak kirakatban, felöltözve láttam kirakatbabát, ezek meg meztelenek voltak, és kopaszok. Sokáig még álmodtam is velük, annyira a látványuk hatása alá kerültem.

Nehéz, és kimerítő munkát végeztél, időnként valamelyik körmödre véletlenül ráütöttél – a láda helyett – kalapáccsal. Ha begennyesedett, meggyűlt, akkor le kellett venni a körmödet, és sokáig kötözni kellett, amíg újra visszanőtt.

Én éltem a gyerekek gondtalan kis életét, és fogalmam sem volt, hogy mekkora hálával tartozom neked. Te csak Mariska voltál a nagynéném, aki kis lábosban vitte az ebédet a munkahelyére, amit a nagymamám főzött, és ha este a maradékot visszahoztad, azt mondtad, hogy „Kérsz madárláttát?” Én meg azt hittem ez valami különleges dolognak a neve, és megettem a visszahozott maradékot.

Játékaim nem nagyon voltak. Egy labdára emlékszem, egy kelj fel Jancsira, egy kis fa mosóteknőre, egy apró négerbabára, meg egy szintén Jancsi nevű lépegető fababára, ami végiglépegetett egy kis fasínen a tetejéről az aljára. Mesés könyvem sem volt kicsi koromban, a nagymamám mesélt arról, hogy milyen volt, amikor ő kislány volt. Ezekre a mesékre még most is emlékszem.

A szomszéd néninek szép gyűjteménye volt az ötvenes években betiltott irodalomból. Nagymamám azokból a könyvekből olvasott fel nekem. Kosáryné Réz Lola, Bozzay Margit, Erdős Renée, Hedwig Courts-Mahler, Tutsek Anna könyveit hallgattam három, négy, ötéves koromban. No meg Dumas, Dell, Victor Hugo volt az esti olvasmány. Mivel mesének fogtam fel őket – nem gondoltam, hogy ilyenek a valóságban is megtörténhetnek – nem zavartak ezek a nem igazán nekem való történetek.

Valószínűleg sok és nagy bűvészmutatvány kellett ahhoz, hogy a fizetésedből hárman megéljünk, de én ebből csak arra emlékszem, ahogyan a házmesterné kiabált utánad a nevedet kiforgatva, hogy „Istiricsné, Istiricsné tartozik a lakbérrel!” Én csak azon mulattam, hogy kiforgatta a nevedet, nem értettem én a lakbér problémáját.

Sok mindenről le kellett mondanod, amit én már csak most tudok felfogni. Lemondtál a függetlenségedről, a kereseted önálló beosztásáról, lemondtál a kapcsolatokról is. Ha időnként szépen felöltöztél, bekölnizted magad, és vasárnap randevúra mentél a nagymamám helytelenítő pillantásaitól kísérve, nem tudom mit reméltél az anyáddal és egy kisgyerekkel a nyakadon. Nos, akármit is reméltél, semmi sem lett ezekből a kapcsolatokból. Ha nagy néha eljutottál odáig, hogy elhozd bemutatni az udvarlódat, anyád kijelentette, hogy én félek tőle, és többet nem jöhetett fel az illető. Arra nem emlékszem, hogy valóban féltem volna tőlük, de az biztos, hogy nem voltam férfitársasághoz szokva…

Nem tudhatom hogyan tervezted, meddig kell gondoskodnod rólunk, de a történet végét ismerem. Velem addig éltél együtt, amíg férjhez mentem, a nagymamámmal pedig annak haláláig.

Ezek az első évek voltak még számodra talán a legelviselhetőbbek. Öt éves koromban felbukkantak a szüleim, az újszülött húgommal, és arra kértek téged, hogy pár hétig – amíg rendeződnek a dolgok – nálad lakhassanak. Ugyanakkor felbukkant a legidősebb fiútestvéred is a feleségével, mert az ötvenhatos események során találat érte a lakásukat, és nem volt hol lakniuk. Ők is pár hétre kértek nálad menedéket. A pár hétből évtizedek lettek, mindannyian addig laktak nálad, amíg csak éltél. Azután megörökölték a lakásodat.

Nyolcan éltünk a lakásodban, már külön szobád sem volt, a nagymamámmal és velem éltél egy szobában. A sok ember folyton veszekedett, a konyha használaton, a fürdőszoba használaton, a takarításon – vagy inkább nem takarításon -, és mindenki egyre inkább „elfelejtette”, hogy vendég nálad. Főleg a férfiak, az öcséd, és a sógorod, de azért a húgodat és a sógornődet sem kellett félteni, egy kis perpatvartól ők sem álltak távol. Apám egyszer meg is pofozott téged, mert beleszóltál, hogy mi történik a lakásodban.

Három szívinfarktust kaptál. Leszázalékoltak, mindig otthon kellett lenned. Mindenki rád tolt mindent, mert te úgy is otthon vagy. Főzhettél a gyerekeknek, meg az egyre idősebb anyádnak, senki be sem vásárolt neked, mindenki ide-oda küldözgetett, hogy intézd az ügyeit, mert ők dolgoznak… Afféle család cselédje lettél a saját otthonodban.

Én és a húgom idővel férjhez mentünk, a nagymamámat a haláláig gondoztad, ápoltad. Sem a húgod, sem a sógornőd soha nem segített benne. Éjjel-nappal vele kellett lenned, akkor is, amikor már nagyon rossz állapotban volt. Soha nem mondták, hogy menj, pihenj kicsit majd ők felváltanak.

Amíg fiatal voltam, soha el nem gondolkodtam a te sorsodon. A nagymamámnak voltam hálás, hogy pici koromban magára vállalt, hetedik gyerekeként felnevelt engem. Mostanában értettem csak meg, hogy nélküled ez lehetetlen lett volna. Neked soha nem köszöntem meg, amit értem tettél – mert fel sem tudtam fogni az áldozatod nagyságát – nem éreztettem veled a megbecsülésemet. Elvoltam a saját kis életemmel, a tanulmányaimmal, a fiúimmal, a gyerekeimmel, a munkáimmal. Természetesnek vettem, amikor férjhez mentem, hogy munka után sokszor ott vársz egy lábos főtt étellel a kapu előtt, hogy nekem ne kellejen még este főznöm. Amíg nem volt mosógépem, addig elviszed a szennyesünket és kimosva, kivasalva hozod a tiszta ruhát nekem. Te a Mariska voltál, aki mindenkinek segít, aki mindenkit szolgál – engem is.

Egész éltedben láthatatlan volt a te jóságod a számomra. Nagyon későn eszméltem rá, hogy mennyit tettél értem, és milyen sokkal tartozom neked. De sokáig elnéznélek, ha még egyszer láthatnálak! *

* Idézet: A Váratlan utazás című filmben egy sírfelirat.