Egy januári napon

Mintha a bűnbánat napja lenne,
minden komor, vezekléshez öltözött,
hamuszürkét vont reá az égbolt,
a látóhatár is közel költözött.

Öreg fa néz a többiek közül,
fekete ágai, mint holtak keze,
minden, minden most olyan szomorú,
lélekig hatol az elmúlás szele.

Fázik a kertben a megmaradt pázsit,
várja, hogy jöjjön a feloldozás,
gyenge szálacskáin a dér virágzik,
s nem küld nyugalmat a levendulás.

Hideg van és nyomasztó a látvány,
kedvetlen ember lép elő a ködből,
nyakát behúzva leheli a párát,
visszhangzik lépte a megfagyott rögről.

Apró pöttyöcskék érkeznek fentről,
lassan ereszkednek, rendezetlenül,
egyre nagyobbak, sűrűbbek lesznek,
hull a hó, hull a hó rendületlenül.

Puha paplant terít le a földre,
gallyakat csiklandoz míg helyezkedik,
a színek mind hócirmossá válnak,
s a Pilis majd fehéren emelkedik.

Téli ragyogás borít be mindent,
az öreg fa mostanra varázslatos,
kicsi cinke etetőre röppen,
pár óra telt, és minden csodálatos.