(Kellemesnek nem mondható utazás viszontagságai)
A naptár 1971-et mutatott.
FIAM katonai szolgálatát – mint előfelvételis egyetemistának, Debrecenben kellett töltenie. Egy hónap elteltével rendezték meg a katonai eskütétel ünnepségét, amelyre lányommal együtt készülődtünk. Annyi biztos, hogy ezt az utat, sohasem felejtjük el.
A katonai eskü előtt nem engedik haza a kiskatonákat, ezért már előzőleg levélben kértem fiamat, hogy foglaljon szállást nekünk, mert egy nap alatt szinte lehetetlen megtenni ezt a hosszú utat oda- és visszafelé. Érkezésünk időpontját megjelöltük, miután alaposan áttanulmányoztuk a menetrendet a helyi vasútállomáson.
Lázas készülődés előzte meg utazásunkat, mivel hosszú az út Balassagyarmattól Debrecenig, s az akkori utazási feltételek mellett túl nagy kényelemre amúgy sem számíthattunk. …Félfüllel… hallottuk, hogy valamilyen vágányjavítás miatt egy szakaszon autóbuszt iktattak be. Ötször (!) kell majd átszállnunk, tehát számítottuk rá, hogy két napra való poggyászunkkal, meg kiskatonánknak szánt finomságokkal megrakodva, amúgy sem lesz idilli a helyzetünk.
Kevéske …utilázunk… ellenére, örömmel néztünk elébe az előttünk álló napoknak, mivel kis országunk legtöbb táját ismerem, de ezen a vidéken még nem jártunk. Akarom mondani, én csak egyszer, átutazóban jártam arrafelé, Erdélyből való kényszerü távozásunk idején, a front közeledtével …tévedt… arra a menekülteket szállító vonatszerelvény. Ugyanis Marosvásárhelyről Nagyváradra utazva, a hadi események miatt Debrecent is érintettük.
Idézek a korabeli naplómból:
…Út közben Marosvásárhely és Nagyvárad között, 1944. szeptember 10-13. – UTOLSÓ SZEMÉLYVONAT ebéd után indul. Utcánkban mindenki az állomás felé tart! Mi is összepakoltunk, búcsúzkodtunk a nálunk lakó osztálytársaimtól, akik szintén csomagolnak. Róza néni sír (ö segített anyukámnak a háztartásban), megtudta, hogy elmegyünk. Mi lesz vele? Egy darabig még biztosan ügyel a házra, az itt maradt holmira. De ki tudja, meddig teheti? Nem fogják-e vandálok szétdúlni mindenünket, őt meg kirakják valahová. Mi lesz az árván maradt kiscicáimmal? Lelkére kötöttem Róza néninek, hogy gondoskodjék róluk.
Apukám tartalékos tisztként egy leventekorú csoportot menekít Nyugatra, elkísért bennünket az állomásra; a szerelvény már bent állt, mindenütt rengeteg ember… Közbenjárásával egy háromszemélyes tiszti fülkét vehettünk igénybe. Lassan teltek a kocsik. Ember-ember hátán mindenütt, kilencen szorongtunk a pici helyen (mint a szardíniásdobozban a halak). Se állni, se leülni nem lehetett. Indulás előtt egy órával megszólalt a sziréna… Az emberek a közeli dombra menekültek. Az eső zuhog, piszok, sár, mindenütt. – Megjelentek a repülőgépek, de nem bombáztak. Lefújták a riadót, mindenki elfoglalta helyét. Fél óra múlva megint riadó! Zűr-zavar mindenütt, de elindították a szerelvényt. Még ki se értünk a városból, megint légiriadó! A vonat ablakából elmerengve néztem a várost, a Marost, a víkendtelepet, ahol olyan sok kellemes órát töltöttünk, fürödtük, csónakáztunk. Most senki nincs arrafelé. Mindenki rohan, csomagol.
Így keltünk útra Nagyvárad felé, mert még élt bennünk a remény egy szikrája, hátha visszatérhetünk Marosvásárhelyre. Ezért a személypoggyászunkat Nagyváradra irányítottuk. (Mint később kiderült mindez hiú reménynek bizonyult, mert az értékeink számunkra örökre elvesztek, a család ott maradt egy-egy kicsi útibőrönddel, benne egy váltás ruhával és aprósággal.)
Alig hagytuk el a várost, (több helyen, ahol átutaztunk, nyomot hagytak a bombázások. Ezt a pár napos utat igazán nem lehet luxusutazásnak nevezni. Egész úton vonatfüst, zsúfoltság ember- ember hátán, még a vonat tetején is emberek kapaszkodtak. Három teljes nap kellett hozzá, hogy Marosvásárhelyről Nagyváradra érjünk. Debrecent azért kellett érintenünk, mert nem volt közvetlen csatlakozás.
Debrecenben szörnyű pusztulás képe tárult elénk. Az állomás épületének fele romokban, a pályaudvar nagy része romhalmaz. A vonat- és villamossínek sok helyen felszaggatva. Mire jó az emberek nehéz munkájával teremtett világunkat romba dönteni? Istenem! Te tudod, miért van ez így!…
Ez a történet jelent meg előttem, amikor most CSALÁDI ÜGYBEN, kislányommal készülődöm Debrecenbe. Mindent megterveztünk előre, előkészítettünk, hogy a hosszú út lehetőleg zavartalan legyen. Pontosan tanulmányoztuk a menetrendet, nehogy meglepetés érjen bennünket. De milyen a SORS? Mégsem lett olyan egyhangú, ahogyan elképzeltük. Előző nap olvasván a napi sajtót, arról értesültünk, hogy a Debreceni MÁV Igazgatóság területén Poroszló-Tiszafüred közötti szakasznál a vasúti sínek átépítése folyik. Felhívták az utazóközönséget, indulás előtt saját érdekükben érdeklődjenek, a vasútállomásoknál, hogy úti céljukat mennyiben befolyásolják a munkálatok.
A jó tanácsra hallgatva telefonon érdeklődtem az állomásnál, mi a helyzet az átépítés körül, mennyiben érint bennünket?
Nagy (de korai) örömömre szolgált a közlésük, hogy esetleges akadályokról semmiféle rendelkezést nem kaptak. Reménykedtem: mégsem lehet olyan vészes a helyzet, ha a MÁV információnál nem értesültek róla. Ennek tudatában – hajnalban – teljes nyugalommal szálltunk fel a vonatra.
Első kellemetlen meglepetés Füzesabonyban ért bennünket, ahol át kellett szállnunk.
Itt ugyanis teljes káosz uralkodott. Azt senki se sérelmezheti, ha valahol javítják a vágányokat, vagy egyéb munkálatok folynak, hiszen ez mindenki érdeke, aki vonattal jár. De az átélt események nem az átépítés, hanem emberi mulasztások és hanyagság miatt történtek meg velünk és sok más utassal. Még örülhetünk, hogy csak kellemetlenségeket kellett átélnünk, mert a hanyagságok következtében akár baleset vagy szerencsétlenség is előfordulhatott volna.
Mi is történt ezen az állomáson?
Még a vonatban a következő levelet fogalmaztam a MÁV Igazgatóságának, ezért nem is másítok rajta. Íme:
…Amikor leírom a következőket, egyben felhívom a t. Illetékeseket a következőkre:
1./ Helyi szokásokat csak az ott lakók, vagy azok ismerhetik, akik naponta vagy legalábbis gyakran utaznak ugyanazon a vonalon.
2./ Akiknek ritkán közlekednek erre – mint például mi, most – honnan tudnák, mik a helyi szokások – pláne, ha nem tájékoztatják kellően őket.
3./ Ha van hangosbemondó – márpedig van, mert használták – akkor azon az utazóközönséget érintő fontos, lényeges információkat jó lenne ismertetni.
4./ Ha unalmas ugyanazt állandóan ismételgetni, akkor írják ki megfelelő helyre, ahol mindenki elolvashatja.
5./ Az állomáson legyen egy hely, ahol érdeklődhetnek az utasok. Ugyanis most az információs iroda zárva volt. Igaz, hogy egy karszalaggal ellátott egyén – bár udvariasan, de kicsit …borgőzös&… állapotban – teljesített szolgálatot, ezért még jóindulattal se lehetne állítani, hogy hivatása magaslatán állt!
A lényeg: Egy felirat jelezte, hogy Debrecen felé 14 óra 30-kor induló személyvonat a 2. vágányról indul, csak azt nem tüntették fel, hogy honnan? Ha ugyanis megfelelően tájékoztatták volna erről a szerintem fontos tudnivalóról a t. Utazóközönséget, akkor mi sem nézzük olyan nyugalommal az érkező és távozó vonatokat az állomás épülete előtt várva a beérkező vonatot, miközben a következő tapasztalatokat gyűjtöttem:
Gondolom, nem szabályos, hogy a 6. vágányon az állomás elé érkező Miskolc-Budapesti gyorsvonat állási ideje alatt, ellenkező irányból beengedtek eléje egy tehervonatot, mely megállás nélkül futott tovább, – miközben a gyorsvonathoz rohangáltak az utasok – és közben kifutott a gyorsvonat is, egyik jobbra, másik balra! (Se egy jelzőőr vagy hangosbemondói figyelmeztetés nem történt!)
Óránkra nézve látom, vészesen múlik az idő, mikor a hangosbemondó (közvetlenül indulás előtt 2-3 perccel) közli, hogy …személyvonat indul Debrecen felé a 2. vágányról 14 óra 30 perckor….
Mi erre a vonatra vártunk, de hiába meresztgettük szemünket az állomás előtt állva csomagjainkkal, se jobbra, se balra, sehol sem láttunk vonatot.
Már nagyon nyugtalanok voltunk. Berohantam a váróterembe, érdeklődni: bemondták, hogy a vonat mindjárt indul, de vonat, sehol! Egy vasutas-egyenruhás embertől érdeklődtem, aki azt a felvilágosítást adta, hogy kint áll – jó messze – a vonat, nem is jön be, nem áll meg az állomásépület előtt!!!
Nosza, futásnak eredtünk a csomagokkal, rajtunk kívül legalább még nyolc ember járt hasonlóan. Talán egy percünk volt indulásig. A vonat tömve, az ajtók már zárva voltak! Futás tovább. A harmadik kocsiba igyekeztünk, mikor már mozgott a vonat. Mivel tömve volt a peron is, alig bírtuk kinyitni az ajtót. Lányom már valahogy följutott a bőröndjével. Én azt hittem, hogy lemaradok. Aztán észrevették kínlódásomat, segítő kezek nyúltak felém, elkapkodták a táskákat és fölhúztak.
Itt most minden teljesen szabálytalanul történt, mert a kalauz nem jelzett, az állomás tisztviselője sem jelent meg a vonat indulása előtt azzal a bizonyos tárcsával (…palacsintasütővel…).
Miért maradtak el a kötelező jelzések? Örök titok marad számomra.
Miért nem mondták be a hangosbemondón, hogy a vonat nem jön be az állomásépület elé, hanem messze kint áll, és onnan fogják elindítani? Holott bőven lett volna hely, legalább négy sínpár állt üresen az épület előtt.
Még mindig nincs vége kálváriánknak.
Ahogy az újságokból értesültünk, a Poroszló-Tiszafüred közötti szakaszon, ahol az átépítés folyt, tulajdonképpen rendben ment minden – mert itt vonatról le, buszokra fel, majd buszról le, vonatra fel a csomagokkal – rendbe szállítottak át bennünket.
Azonban itt is tartogatottak számunkra kellemesnek nem mondható meglepetést. Ugyanis Tiszafüreden elfoglalva helyünket a vonatban, megtudtuk, hogy nem indítják el 16 óra 50-kor, mert bevárják a később érkező vonatot is! S itt a következő kérdésem:
Ha Füzesabonyban látták, mennyien rohannak az induló vonat felé, miért nem tájékoztatták az utazni vágyókat, hogy – az átépítések miatt változott a helyzet, és – nemsokára újabb szerelvényt is indítanak ugyancsak Tiszafüredre, s ott a vonatot bevárja a Debreceni járat.
Talán érthető, hogy ezek után jó kétórányi késéssel érkeztünk meg Debrecen nagyállomására. Talán az se sértés, ha úti kalandjainkért nem mondok köszönetet a MÁV Vezérkarának!
Azonban kérés nélkül is felhívom figyelmüket a következőkre: lelkiismeretesen végzett munkával, kis előrelátással, az általunk átélt kellemetlenségeket igenis el lehetett volna kerülni! Elhihetik nekem, hogy ezt az utazást nem a legkellemesebb emlékeim között fogom számon tartani.
Ha most ne adj Isten, baleset történt volna ezen a vonalon, milyen mentségeket hoznának fel maguk mellett? Vagy úgy gondolják, hogy a megfelelő intézkedéseket elég akkor megtenni, amikor már megtörténik a baj?
Azt javaslom, ne várakozzanak, sürgősen tegyék meg a kellő intézkedéseket, előzzék meg a bajokat, gondolom, – Önöknek sem mindegy!…
EDDIG a levél fogalmazványa.
Tehát a katonai eskü előtti napon több órás késéssel, viszontagságos utazás után, holtfáradtan, késő délután érkeztünk meg Debrecenbe. Fiam se tudta elképzelni, miért késik a vonat két órát!
Viszont azt mondhatom, s jó ízlésére vallott, hogy az …Aranybika… szállodában foglalt nekünk igazán kényelmes szállást. Ránk is fért, mert nagyon fárasztó utazás után érkeztünk oda.
Másnap reggel kilenckor kezdődött az ünnepség.
Bár fiam elmondta, hol találjuk meg a laktanyát, de nem voltunk jártasak Debrecenben, így nehezen találtunk rá. Utolsó percekben érkeztünk. A bejáratnál kiskatonák fogadták az érkezőket. Mindenkitől megkérdezték, kinek a hozzátartozója? Mikor bemondtam a nevemet, gyorsan hozzánk szegődött az egyik fiú és elkísért, egyenesen a tribünön kijelölt helyhez vezetett. Összenéztünk leányommal, nem tudtuk mire vélni e kitüntető helyet, mert ott a magasrangú parancsnokság mellett alig láttunk civileket.
Mindjárt kezdődött az ünnepség, nem sok időnk maradt csodálkozásra. Hamarosan megtudtuk az okát, miért ülünk a tribünön. Mindjárt a ceremónia elején katona-fiam dísz egyenruhájában, a nemzeti lobogó előtt mondta el Szendrei József: Katonai eskü című versét. Megható volt hallgatni a szépen előadott költeményt; megkönnyeztem. Fiam még a középiskolában, később az egyetemi évei alatt külön órákra járt, ahol szép kifejezésmódra, versmondásra tanították. A szépen megrendezett ünnepségen borzasztó hőséget kellett elszenvednünk a tűző napon, a laktanya udvarán.
A műsor után körülvezettek a …körleten…. Egy külön társalgóban kicsit pihentük. Délután városnézésre indultunk. Nem tudom, hogy ismerhette ennyire a várost kiskatona fiam, mert eltávozásra nem mehettek eskütétel előtt, legfeljebb menetoszlopban láthatták. Ennek ellenére jó kalauznak bizonyult, körüljártuk a nevezetes helyeket, megnéztük az egyetemi épületet, kinn jártunk a Nagyerdőnél, alaposan elfáradtunk. Közben rengeteg fényképet készítettünk a szálloda előtti szobor talapzatán, az egyetemi parkban. El kellett búcsúznunk, mert délután indult a vonatunk. Ismét Nehéz út előtt álltunk.
Késő este érkeztünk haza. Amikor otthon a csomagjainkkal fölfelé indultunk a lépcsőn, alig vánszorogtunk a fáradtságtól. Én ennek ellenére rákezdtem az ismert nótára: …Debrecenbe kéne menni…, mire Kati lányom csak ennyit válaszolt: – Jaj, Anyuci, csak azt ne!
11 hozzászólás
Huh… Szép túra lehetett. Minden elismerésem, hogy kibírta, és hogy még le is írta. Sajnálatos módon manapság is több ehhez hasonló -talán nem ilyen nagy mértékű- szabálytalanság történik. Két éve volt, mikor nem tudtam hazamenni, mert buszjáratot nem indítottak a hó miatt. Azt viszont elfelejtették közölni, hogy az utolsó busz már elment. Mi a váróteremben ücsörögtünk, miközben a buszunk hazament, (olyan időben, mikor sosem szokott) mi pedig ott maradtunk. Várt ránk a közeli iskola ebédlője, és az asztalok alvásra…
Talán nem véletlen, hogy ott tart ma a vasút, ahol. Viszont van a dolognak szép oldala is. Az élménygazdagság. Minden pillanat mélyen bevésődik, s későbiekben már csak egy kaland lesz belőle, amit minden viszontagsága ellenére jól esik felidézni.
eszesg véleményére: Kedves Sándor! Az egészben csupán sz a szomoró, hogy mindaz, ami az írásomban szerepel, szóról-szóra igaz. Köszönöm, hogy meglátogattál. Üdvözlettel: Katalin
Mishu – Kedves Márta! Igazad van, szomorú valóság, hogy sok ember hanyag munkája másoknak okoz gondot és bajt, s jó, ha nem visszafordíthatatlan tragédiát. Mert olyan veszélyes “üzemeknél”, mint a vasút vagy az autóbusz-társaságok, bizony visszafordíthatatlan tragédiát, vagy kellemetlen emléket idézhetnek elő az oda nem figyelő emberek. Elképzelem, milyen emlékezetes lehet számodra is az utazás, amelyet megedmlítettél.
Én azt az utazást azért tudtam ilyen észletesen leírni, mivel rengeteg időm jutott rá még a várakozás közben.
Kösz, hogy meglátogattál, nyugodtan tegezz vissza!
Szia Katalin
Sírtam, nevettem, mégis a viszontagságos történet ellenére, felidézte bennem írásod Debrecent. Hiszen Édesanyám ott született, és sok rokonom él ott. És eszembe jutottak a fekete gőzmozdonyok, a vonat, amin utaztunk Debrecenből Balmazújvárosra. Mindkét szülém onnan származott, de messze kerültek, hegyes dombos iparvidékre… nekem ezek az utazások annyi izgalmat adtak, amikor nyáron mentünk “haza”… De egy gyermek mindent másképp él meg, mint egy felnőtt.
Na jól elkalandoztam… Katám, írásod nagyon tetszett… megyek olvasni tovább 🙂
Kedves Éva!
Én is jókor ébredek! – Gondolhatod magadban. Nem tudom miért, de az írásodat csak most fedeztem föl, amikor Judit írása mutatkozott az adatlapomon.
Nagyon régen nem hallottam Rólad. Remélem, most is tagja vagy még a Napvilágnak. Mindjárt meg is fogom nézni.
Köszönöm, hogy az írásomat olvastad, s annak tartalma szép emlékeket idézett föl benned.
Szeretettel: Kata
Nekem is voltak életemben többször bosszantó utazásaim. Mikor pl. Angliába mentünk két zöldfülű sofőrrel, egy igazán rozoga busszal, mikor Brüsszelbe értünk, éjfél múlt valamivel. Mindenki aludt, csak én nem vagyok képes ülve aludni. Kínlódva hallgattam, ahogy egyik sofőr a másiknak mondja, ránézve az autópálya feletti táblára, hogy:
“Vágjunk keresztül a városon!”
Ahelyett, hogy a körgyűrűn megkerültük volna.
Rggel 7-re sikerült kikecmeregnünk a helyes útra, és a kompnak, melyre jegyet váltottunk, már csak integetni tudtunk…
Akkor hulla fáradtan, kialvatlanul, mosdatlanul mindenki nagyon mérges volt. Ma már csak jó kis sztori. Mint az is, amit írtál!:)))
Kedves Kata!
Ez nem szatíra, ez egy dráma amit leírtál!
Mi sem bizonyítja jobban, hogy ez az utazás, a háború alatti kényszerű, és rettenetes menekülést idézte fel benned!
Tavaly utaztam utoljára vonattal, annyit késett, hogy alig értem oda a Pécs Tévéhez a felolvasásomra. Pedig menetrend szerint még egy órám lett volna a megérkezéstől a kezdésig. Agyon izgulva, kifulladva az utolsó percben estem be. Csoda, hogy így az emberek fütyülnek a környezet kímélésére, és inkább autóval mennek, ha menniük kell valahová?
Judit
Kedves Judit!
Lám-lám! Belőled itt is kiütközik, hogy prózaíró vagy, mivel az én elhanyagolásra ítélt anyagaira már senki sem kíváncsi – Rajtad kívül. Köszönöm a látogatást.
Valóban szörnyű utazás volt, olyan, amit soha sem lehet elfelejteni – mindkettő számomra- az utóbbiból már az egyetlen leányom is kivette a részét.
Köszönöm a látogatást.
Kata
Megmosolyogtam és megkönnyeztem, ezt így egyszerre.
Debrecennel kapcsolatban elfogult vagyok, hiszen a Legjobb Barátnőm ott él, néha itt is ír, alkot, és Hozzá kötöm azt a várost.
Annyi, de annyi történet rejtezik mindannyiunkban, és Neked, Kata, ez a különleges varázsod: a mese, mint amolyan, az abszolút.
Még nem ismertelek személyesen, a neten sem, de már akkor is faltam az igaz meséidet a Lyra antológiában, és az egyik voltál, akit mindenképpen szerettem volna megismerni, face to face.
Boldog vagyok, hogy sikerült.
(A másik Müszélia, de ő haragszik rám, egy félreértelmezett és félre is időzített, ezáltal elmaradt találkozó okán, de már nem is merek írni Neki…)
Andika!
Örülök, hogy meglátogattál. Igen, nekem rengeteg történetem van, mert életem során annyi minden történt a világban, kicsi hazánkban, és családom körében. S én mindig, mindent gyűjtögettem, s felhasználtam a novelláknál és regényeimben is. – Már 31 kötetem van fenn az Interneten, a Széchenyi Könyvtár mek.oszk.hu oldalán. Azért döntöttem úgy, hogy közreadom ilyen formában, mert sok kötetem összegyűlt, s nem szerettem volna csupán a fiókom számára tartogatni. Aki az első 8 kiadott könyveimnél (amit a Napvilág kezdeményezett), irt bevezetőt vagy végszót, neki is az volt a véleménye, hogy úgy olvassa, mintha valaki mesélne neki. Igen, én egyszerűen elmondom a gondolataimat, mindenféle cifrázások nélkül. S az a véleményem, hogy minden ember élete regénybe illő, mert annyi minden történik a hosszú évek alatt.
Örülök, hogy meglátogattál, s nekem is jó, hogy megismertelek. (Nem hiszem, hogy valaki úgy haragudna Rád, hogy ne lehetne kibékíteni. Próbálkozzál!)
Szeretettel: Kata