Delfinek

Judit örömteli várakozással nézte az Ouranapolis halászfalu kikötőjébe befutó nagy, négyemeletes, fehér hajót. E. Nicolas volt felfestve a hajó oldalára, amelyik lassan a parthoz hátrált, oda, ahol ők várakoztak.
A hajó hátulját lenyitották a matrózok, és a tömeggel együtt ők is besodródtak a hajó belsejébe. Az idegenvezető felterelte a csoportjukat a harmadik fedélzetre, ami már kezdett megtelni a világ különböző sarkaiból érkezett turistákkal. A fedélzet tele volt fehér, sárga, lila, zöld műanyag kerti székekkel, amikre a tarka ruhás utasok leülhettek. Az aranyló napsütésben, ahogy megtelt a fedélzet, ettől olyan lett, mint egy virágos kert. Az ő csoportjuk is helyet foglalt a hajó jobb oldalán, a korlát melletti székeken, a magyar idegenvezető körül.
Judit imádott hajózni. Valamelyik előző életemben hajóskapitány voltam – szokta mondogatni félig viccesen. Most is boldogan nézte a kifutó hajóról a távolodó partot, az előttük csillogó végtelennek látszó kék vízen fodrozódó hullámokat. Élvezte, ahogy a tengeri szél felborzolja a haját. A férjére mosolygott, aki a mellette lévő széken ült. A férje hősiesen visszamosolygott rá. Ő nem szeretett hajózni. Ez a mai négy órás hajóút ritka kivétel volt.
Már egy hete nyaraltak Görögországban, életükben először kettesben. Eddig minden évben a gyerekeiket vitték nyaralni, az ő kívánságaik és szórakozásuk körül forgott a nyaralás. Most azonban kettesben jöttek el Neos Marmarasra. A férje kiadta az első napon a jelszót: „Mindig azt csinálunk, amit akarunk!” És mindig azt csináltak, amit akartak… Furcsa volt, de nagyon- nagyon jó is, hogy csak egymásra figyeltek.
Egyik nap az esti sétájukon megállította mellettük az utazási iroda idegenvezetője a kis robogóját, amivel az elképesztően meredek utcácskákat rótta. Kedvesen megkérdezte tőlük, hogy nincsen kedvük velük tartani az athosi hajókirándulásra? Juditnak persze volt kedve, nagyon is! Gyengéden megszorította a férje kezét és az édes illatú görög este varázsa elintézte, hogy a férje rábólintson a kirándulásra.
A hajó kormányos fülkéjében a mikrofonhoz lépett először az angol, majd a német idegenvezető és ismertették a tudnivalókat a kiránduláshoz, amit a kis magyar csoportnak is mesélni kezdett az idegenvezető. A kirándulás célja a Görögországon belül autonómiát élvező szerzetesi köztársaság volt, amelyik az athosi félszigetet foglalja el. Mivel ide női lények nem tehetik be a lábukat, legyen az ember, tyúk vagy tehén, és a férfiak számára is egy speciális beutazási engedélyre van szükség, amit nagyon nehezen lehet csak megszerezni, ezért csak a félsziget mellett végighajózva nézhetjük csak meg a kolostorokat.
A hajó hamarosan odaért az első kolostorhoz azok közül, amelyek a félszigetet beborító Athos hegy lábánál, a tengerparthoz közel álltak. Kattogni kezdtek a fényképezőgépek, beindultak a filmfelvevők. A kolostorok impozáns épületegyüttesekből álltak és az idegenvezető az általuk őrzött páratlan kincsekről mesélt, de az épületek eléggé leromlott állapotot mutattak. Húsz kolostorban és számos remeteségben kb. 1300 szerzetes él, többségükben öreg emberek.
Jöttek sorban a parton az épületek, mindegyik akkora, hogy egy-egy épület könnyedén befogadhatná a félszigeten élő összes szerzetest. Az idegenvezető lelkesen sorolta, hogy melyikben hányan laknak. A nagy épület együtteseket látva és a kicsi számokat hallva Judit arra gondolt: ha nem akarnak, soha nem is találkoznak egymással ezekben a kisvárosnyi épületekben.
Azoknak, akik bebocsátást nyernek a szerzetesi köztársaságba, sötétedés előtt kell elérniük az egyik kolostorból a másikba, mert este bezárják a kapukat és reggelig ki sem nyitják. Az Athos hegység erdeiben pedig még mindig sok medve és farkas él. Vajon azok is mind hím neműek? – gondolta kis kajánsággal Judit.
Volt már rá példa, hogy elszánt nők férfiruhában, és férfinak maszkírozva próbáltak bejutni a félszigetre, de mindig lebuktak, mielőtt bejutottak volna. A szaguk árulta el őket. Olyan régen éltek női társaság nélkül az itteni szerzetesek, hogy a szaga alapján rögtön észrevették, ha nő került a közelükbe.
A kolostorok lassan elfogytak, a hajó visszafordult.
A turistacsoportok felbomlottak, az emberek sétálni kezdtek, bejárták a nagy hajót.
Ők is így tettek. Végül megálltak a hajókorlát mellett a legfelső emelten és nézték a tovafutó hullámokat. „Jaj, de jó, hogy eljöttünk!” – lelkesedett Judit. – „Milyen szép ez az út és milyen érdekes! Egy földközi tengeri körút hajóval, az lenne csak a csodás nyaralás!” Ránézett a férje savanyú arcára és elnevette magát. „Ha olyan hosszú hajóútra mennénk, biztosan látnánk delfineket is, de jó lenne!” – próbált mégis kedvet csinálni az elképzelt programhoz. A férje nem szólt semmit, nem rontotta el az örömét. Leült egy padra, lehunyta a szemét és élvezte a napsütést, talán elszunnyadt, talán elgondolkodott…
Judit azonban nem tudott nyugodtan ülni mellette. A korláthoz lépett és a tengert figyelte; a kék és zöld ezerféle árnyalatában ragyogó napsütötte vizet, a semmiből születő és szorgosan tovagördülő hullámokat, a hajó mellett habzó fehér tajtékot a víz tetején. Nem sok idő múlva kiugrott a vízből egy fényesen csillogó, ezüstös delfin. Azután egy másik. Judit ámulva nézte őket, amint szinte versenyezve ugrálnak fel a hajó mellett, egyre magasabbra. A többi utas is észrevette a delfineket. Kattogtak ismét a fényképezőgépek, beindultak a filmfelvevők. Judit odaszaladt a férjéhez. „Itt vannak a delfinek” – nevetett rá. A delfinek hosszan kisérték a kiránduló hajót, vidáman ugrándozva és vízzel alaposan lelocsolva az alsóbb fedélzeten bámészkodókat. Persze, ők is lefotózták a vidám kis lényeket. Az idegenvezető arról beszélt, hogy a Thrák tengernek ezen a részén nagy ritkaság delfineket látni.
Amikor kikötöttek végül és beszálltak a buszba, amelyik visszavitte őket Neos Marmarasra, Judit a férjéhez fordult: „Te csináltad, ugye?” – kérdezte boldogan. A férje csak mosolygott, és átölelte. „Ugye, nem kell most már földközi tengeri körútra menni hajóval?” – kérdezte huncutul.