Délibáb

Szomorú volt, kiábrándult, feje zsongott a gondolatoktól, bent marcangolta valami fájdalom. Nincs már minek örülni, nincs már miben hinni. Üresnek érezte magát, az életét, nem tudott már minek örülni.

Maga sem tudta hogy ezen a nagyon hideg téli napon vajon miért húzott bakancsot és vett kabátot, és miért indult sétálni a kihalt szigetre. Talán a napsütés csalogatta ki, vagy a négy fal űzte a szabadba. Alvajáróként rótta a kilométereket, maga sem tudta már hanyadjára jár ugyanazon a helyen. Egyszer egy  gyerekét sétáltató fiatal lányra lett figyelmes. A rettenetes hidegben babakocsit tolt a ropogó havon. Vastag kabátban, bakancsban, de sapka nélkül, zilált haját néha magasra csapta a szél.

Sebesen haladt a kocsival, furcsának is találta – de nagyjából egyforma sebességgel haladtak, így akaratlanul is a nyomukba szegődött. A nyitott kocsiban alaposan felöltöztetett, egy év körülinek tűnő gyerek feküdt. Nyitott szemmel, valahová hátra felfelé nézve bámult. Rámosolygott a babára az anyuka válla mellett. És nézd, mintha oldalra billentené a fejét, észrevett! Mosolygott megint, ős is oldalra billentette a fejét. Ekkor mintha elbújt volna a mamája mögé. De egy bukkanó után, mikor nagyot ugrott a kocsi, mintha integetett volna a kocsiból kifelé-lefelé lógó kezével. Elfeledkezett mindenről, immár csak a kapcsolatot kereste a kocsi kis utasával. Újra billen a fej, néz… úristen, lehet hogy tényleg rám néz, de jó! Ragyogott a szíve, az jutott eszébe, hogy igen, valami értelme mégiscsak van. Talán pont ők lennének? És már szinte várta is, hogy hogyan folytatják az észrevétlen játékot – amit az anyuka egy válla fölött hátrapillantással mintha még nyugtázott is volna. És épp újabb mosollyal akart beköszönni az újdonsült ismerősnek, mikor az anyuka hirtelen összecsuklott.

Ijedten ugrott oda a földön heverő testhez, nem lélegzett. Egyik kezével mobilját kereste, a másikkal a hóba markolt, és mosni kezdte a lány rettentő sovány arcát. Nagyon fiatal volt, a szeme vörös, fekete karikás… Fél szemével látta babát, de mintha ő nem vett volna észre semmit, feküdt a kocsiban. A mentőknek diktálta a helyszínt, szinte könyörgött, hogy jöjjenek, vegyék le válláról a hatalmas terhet. Közben a nyaki ütőeret kereste, vajon dobog a szíve? Dobogott, igen… és… már mintha levegőt is vett volna, de nem tért eszméletére. Nagyon félt.

Szerencsére a mentő nagyon hamar megérkezett, szinte félreugrott, mikor az orvos odaért. – Mehetek… mehetek? – kérdezte zaklatottan. A mentősofőrhöz irányították, elkérte az adatait. Keze remegett, nem tudott parancsolni mozdulatainak, nem tudta elővenni az igazolványát, diktálta ami eszébe jutott. Nem tudta miért, de megkérdezte a sofőrt, hogy hová viszik őket. – Margit kórház- volt a válasz. – De most menjen, üljön be valahová, van itt egy kiskocsma, igyon valami meleget, meg valami szíverősítőt. Nagyon sápadt.

Elindult arrafelé, még teljes kábulatban, első tiszta percét a torkát kaparva égető pálinka hozta. – Nem tudják a Margit kórház telefonszámát? -kérdezte a pultost. Az csak megvonta a vállát. Még fél órát melegedett, aztán a HÉV felé vette az irányt, a kórházba indult. A portástól érdeklődött, de nem is tudta hogy találhatná meg a lányt meg egyéves játszópajtását. A babakocsi nyomra vezette, az intenzív felé irányították. -Rokon vagy barát?- kérdezték. – Hát… én hívtam hozzá a mentőket. Hogy van? Hogy vannak? – Túl fogja élni, de nagyon le van gyengülve, több napja nem evett, nem ivott. Még nem tért magához. -És… a baba? Ő hol van? Az ápolónő zavartan nézett hátra a kolléganőjére, szeme sarkában furcsán csillant a könny. Újra hátranézett, mintha kapaszkodót keresett volna a szavaihoz. -Tudja… a baba… legalább fél napja halott volt már.