Diáksztori – Április elseje

Beértem. Azért mostanában ritka az ilyen. És csak 5 percet késtem.
Hiába, na! Sietni kell. Április elseje van, és aki sokat késik… igen: az majd megtanulja, hogy érdemes időben beérni.
Szóval beérek az iskolába, én a megtestesült kétely és gyanakvás. Már a portás is gyanús. Nem kiabál velem. Lemondóan int egyet, aztán egy fejmozdulattal elzavar a bejárattól. Nem kellett kétszer mondani. Még félfordulatból bepillantok a tanári folyosójára… hogy fizika tanárommal nézzek farkasszemet.
– Jó reggelt, tanárnő!
– Jóóó reggelt, Balázska! – köszönt rám. – Csodálom, hogy tudja még, mi az a reggel. Két lehetőség merül fel bennem: az egyik, hogy egyenesen buliból érkezett, a másik, hogy április elseje van. Másra nem tudok gondolni, amiért már nyolc-nulla-hétkor megtisztel jelenlétével.
Az ilyen felháborító kötözködésre persze ostobaság bármi értelmeset válaszolni. Szóval marad a sablon:
– Elnézést, tanárnő!
Az osztályterem elé érünk. Az ajtó csukva. Gyanús. Csend van. Még gyanúsabb.
– Tessék csak, tanárnő! – az illemről azért ne feledkezzünk meg.
– Azért hülyének ne nézzél, kisfiam. Te mész előre!
Remek. Feladom. Benyitok. Semmi. Belépek. Semmi. Mindenki a helyén ül. Mondom, hogy gyanús. Most már a tanárnő is idegesen lép be. A tanári asztal felé indul. Én meg becsukom magunk mögött az ajtót. A kilincs a kezemben marad. A másik fele hangos koppanással esik le a folyosó burkolatára.
A tanárra nézek. Ő is rám néz:
– Most meg mire vár? Kulccsal nyissa ki, és szerelje össze.
Na igen! De hol a kulcs? A tanári asztal melletti ablak könyöklőjére van téve. De úgy, hogy minél nehezebb legyen elérni. A tanár is észre veszi. Megkönyörül rajtam. Rátámaszkodik az asztalra (hátulról egy elfojtott sikoly hallatszik), a kulcsért nyújtózkodik (többen eltakarják a szemüket), majd az asztal naplóstul, szemüvegestül, tanárostul befordul a katedra mellé. Valamelyik barom úgy állította be az asztalt, hogy annak egyik lába lelógott az emelvényről. Persze gondolom azzal nem számoltak, hogy a tanár fog a kulcsért nyújtózkodni.
A teremben csönd. Az elvetemültebb részéből azért nevetésre emlékeztető hangokat hallok. Hogy a tanár egy mukkanás nélkül dőlt be az asztal mellé, a legrosszabbtól tartottam. De felállt. Ez, mint később kiderült, rosszabb volt annál, mintha ott marad.
– Tóth! Tegye helyére az asztalt, a kilincset szerelje meg, és üljön a helyére!
Megfontolt, fagyos, higgadt szavak. Félelmetes.
Amíg a helyemre nem ültem, egy szót sem szólt. Én azért magamban „kurvaanyáztam” egyet, mert a székem, mint utólag észrevettem, be volt kenve hajzselével. De most az Istenért nem álltam volna fel.
– Ki volt az? – ugyanaz a nyugodt hang.
Nem jelentkezik senki.
– Ki volt az?
Valaki felteszi a kezét. Aztán még négyen.
– Helyes! Akkor csak névsorban. Anda!
Anda feláll. Anda remeg. Szemmel láthatóan.
– Közeledik az érettségi. Bizonyára lázasan készült, így hát itt az alkalom, hogy javítson a sovány kettesén. Coloumb-törvény!
Anda pislog. A második pislogás már ülve éri, ismét a bukás szélére sodródva.
– Farkas!
Farkas nem fél. Ő azért szokott tanulni.
– Beszéljen nekem Rutherford szórási kísérletéről.
És Farkas beszél. Mondja, ahogy kell, tud mindent. Olyan ez, mint egy felolvasás. De a tanárnő jól tájékozott:
– És mondja csak, Farkas úr, mikorra tehető ez a kísérlet?
Farkas személyes tragédiája az volt, hogy a számokkal nem tudott mit kezdeni. Legyen az matematika, vagy történelemből egy évszám.
– Hát ööö…
– „Hát”-tal nem kezdünk mondatot, ezt majd megbeszélem az irodalom tanárával. Amúgy elégtelen. Érettségin nem elég rizsázni.
Puff neki! Ha Farkas fúrót kapott, akkor mi vár a többire?
Horváth már fel se állt. Tisztelettel megkérte a tanárnőt, hogy írja be az egyest. A tanár tiszteletből beírt kettőt.
Molnár és Szentes feleletére pedig kár szót vesztegetni. Ők se vesztegettek rá sokat. És ekkor jött a meglepetés:
– Tóth!
– Tessék?
– Álljon fel! Éppen felel, ha nem venné észre!
– De tanárnő, én nem vettem részt… ebben… most… éppen…
– Késett vagy nem?
Jogos. Bár ilyen alapon akkor már egy bőröndnyi jegyem lehetne minden tárgyból.
– Tudja mit? Jöjjön ki a táblához! Rajzolja, illetve írja fel Keplernek a bolygók mozgására vonatkozó három törvényét!
Na, ezt kivételesen tudtam. Ebből akár még jól is kijöhetek. Jelen pillanatban az sem zavart, hogy egy hatalmas zseléfolt volt a hátsómon.
Csak éppen nem volt kréta. Újabb „zseniális” poén: valaki zsírkrétát rakott az igaziak helyére. Kérdőn nézek a tanárra.
– Gond van? – néz rám.
– Nincs kréta.
– Hát akkor menjen a portára és kérjen.
Lemegyek. Kérek. Visszajövök. Két percbe sem telt. Épp kezdeném felírni az első törvényt, amikor:
– Hát maga mit csinál, Tóth fiam? – kérdi csodálkozva a tanár.
Ránézek kérdőn. Nem értem. Kihívott felelni.
– Hát felírnám a megoldást…
– Ó, erre meg volt a lehetősége. Azt hiszi egész órán magával fogok foglalkozni?
– De… a kréta…
– Ezt beszélje meg a hetessel. Az ő dolga, hogy óra előtt gondoskodjon róla.
Nesze nekem!
Tanárunk viszont még nem fejezte be:
– Na kérem! Hat, illetve hét (Horváthra mosolyog, Horváth visszamosolyog) elégtelen. Érettségi előtt egy hónappal. Fényes. Úgy döntöttem, hogy az érdeketekben minden órát egy tíz perces kis dolgozattal fogunk kezdeni…
Hangos felhördülés.
– Úgyhogy lapokat elő!
Csend. Horváth felől hallok csak hangokat:
– Baszki, három fúró egy órán!
Aztán mindenki pakol, lapot keres, fészkelődik, káromkodik. A tanár az ablakon nézelődik kifele. Ezt kihasználva gyorsan kikapok egy szelet parizert a tízóraimból és Szalaihoz vágom. Mert hogy ő a hetes. Pont arcon találja. Anyázik. Megérdemli. Ám ekkor balról, fojtott hangon, Vincze felől:
– Kajacsata!
Hiába a fenyítés, azért az osztály nem tagadja meg magát. Egy félig elrohadt penészes valamit dobott felém. Padtársam feje fogta fel a töltetet. Ám ez nem csattant. Kisebb porfelhő kíséretében darabokra robbant, s a terem hátsó harmadában szétszóródott. A látványorgiát csak a kibírhatatlan szag zavarta meg. Koltai, a padtársam épp egy nagyobb zsemledarabot akart visszadobni a címzetthez, amikor a tanár ismét az osztály felé fordult.
– Koltai! Most, hogy így az éveit tekintve a felnőttkor küszöbére sodorta a balsors, nem gondolja, hogy ideje lenne agyilag is felnőnie?
Koltai szeme villámokat szór. Nem felel. A cuccait takarítja, csapkod, hadonászik, a fejével Vincze felé int, miközben folyamatosan motyog valamit.
– Mondja, Koltai, nem zavarom? – kérdi a tanár.
Na, erre tényleg nem lehet mit mondani, még ha ez első ránézésre egy eldöntendő kérdésnek tűnik. Marad hát a szokásos, bevált szöveg:
– Elnézést, tanárnő.
A helyzet rendeződésével elkezdődött a számonkérés. Ötből négy kérdést még csak nem is értettem. Koltaira nézek. Fel se írta a feladatokat. Éppen tízóraizik.
Marad hát a füzet. A táskából kivenni és a padba csúsztatni már rutinmunka.
Koltai közben nagyokat fúj.
Lapozgatok, Bohr-féle atommodell. Ez lesz az!
Koltai vörösödik.
Na kérem, két feladat kész! Az már lehet, hogy kettes.
Koltai köhög.
Ránézek. Két köhögés közben elcsukló hangon beszél valami csípős paprikáról, meg valakinek a jó édes anyjáról. Szívja a levegőt, izzad, mint a ló. Kétségbeesésében, nem törődve azzal, hogy már a tanár is őt nézi, a fél literes üdítője után kap és meghúzza. Kettőt nyel, a többit az előtte ülő lány hátára köpi. Csípős paprika abban is. Valaki nagyon alapos volt.
– Koltai barátom – súgom neki. – Az osztály a te kezedben van.
Könnyes szemekkel rám néz, bólint.
– Tanárnő, kérem – jelentkezek. – A Koltai rosszul van.
– Azt látom én is – vágja oda nekem, de azért látom rajta, hogy egy kicsit megszeppent.
– Szerintem az asztmája – jegyzem meg.
– Asztmás? – ugrik fel az asztaltól, és már siet is oda hozzánk.
Koltai egyre cudarabbul néz ki. Persze ebben már van egy kis rájátszás, asztmája meg sose volt, de azért roppant élethű.
– Itt van az a fújó izéd, Koltai? – kérdem szakértelemmel, mindenre gondolva. Rázza a fejét, hogy nincs.
– Le kéne vinni a védőnőhöz – mondja a tanárnő. Rám néz. Aztán Vincére. Aztán Horváthra. Aztán sóhajt egyet:
– Az a szerencséjük, hogy még egy Koltait sem bíznék magukra. De ha kiderül, hogy valami turpisság van a háttérben, akkor itt csúnya világ lesz.
Azzal Koltait karonfogva kisétál a teremből és a védőnőhöz kíséri. Ezzel az óra tulajdonképpen véget ért. Hogy aztán Koltainak majd hetekig kellett kivizsgálásokra járnia a titokzatos fuldoklása miatt, az pech.
– Melyik állat hozott csípős paprikát?
Horváth jelentkezik. Tapsot kap.
– Egy osztálynyi egyestől mentettél meg minket – ráz vele kezet Vincze.
Horvát kicsit fészkelődik:
– Azért ezt ne kiabáljuk el! Majd ha a tanár észrevette, hogy be volt krétázva a széke…