„ …Mit tenne az ember, ha egy nap volna az életéből hátra? Ha egészségben eltölthetne egyetlen napot? Szeretne? Gyűlölne? Imádna? Fizetne? – Ha ezekre választ adunk, nem történik semmi…”
Ismeretlen szerző – Ismerkedések magunkkal
I. sz. ????
Mit tenne az ember, ha egy nap volna az életéből hátra? Ha egészségben eltölthetne egyetlen napot? Szeretne? Gyűlölne? Imádna? Fizetne? – Ha ezekre választ adunk, nem történik semmi.
Az élet egyetlen szála, egyetlen napja átszőheti az egész életet. Ha a miénkről van szó, akkor bizonyára szkeptikusak vagyunk – de ez nem helyes.
Mi lesz velünk, ha elmaradunk, ha elkésünk magunk tempójától? Az élet más mederben folyik tovább, s mi hisszük, hogy ez volt megírva. Talán azért, mert így helyes, talán azért, mert butaságunk nem enged többet. De ott van az a bizonyos „ha”…
Az ismeretlen potencia nem nyújthat elég kínt számunkra, az egyszerűség pedig elgyönyörködtet minket, miszerint meg kellett történnie az élet nagy dolgainak.
Születés, beszéd, gesztusok, barátok, barátnők… Egy kő legördül, máris ott a másik. Ha viszont valaki elébe rohan a tényeknek, miszerint az élet egyirányú, meg lehet mondani, mi van most, mi lesz, mégsem tudjuk, mi következik, az életút megcsömörlik. A vacillálás azonban nagy úr.
Akiben élete elején elültetik, hogy egy senki, egy sehonnai bitang, annak a véleménye sohasem változik meg. Szomorú kimondani, de ha az első 18 évünket elrontják, az ember sohasem lesz olyan, mint amilyen lenni akart. Lehet ez a szám 20, 21, vagy éppen bármelyik ezekből a korszakainkból – mindig igaz.
Konstantin pedig sokat vacillál, kombinál. A nők dolga az úgymond „nem egyszerűsítés”, mégis ő rendszeresen végezte ezt a dolgot. Egyetlen baja az volt, hogy tisztában volt magával, látott szinte minden részletet, amióta kinyitották a szemét, és egyszerűen ennyi volt egy élet. Nem volt titok előtte, nem voltak álmai, vágyai – hogy miért? Mert kiirtották az elméjéből. A legkisebb akaratot is megszüntették.
De jaj annak, aki ilyenkor elé áll! Nincs menekvés, utána a vízözön – ahogy mondani szokták. Realitásérzéke megkínzott embert tett belőle. Tinédzserkora nem létezett, gyerekkora eltűnt a süllyesztőben, nem volt múltja, képtelen volt az ábrándjai valóráváltására, gyakorlatilag magtalanították szívét, így képtelen volt a szellemi nagyságra. A nagyságot csupán áhította, miközben régen e nagysággal tekintett a világra.
Élete korai szakaszán belenevelték a szinte katonai rendet, a hivatalos köztisztviselés szabályait, de az érzelmekét azonban nem. Lelke azonban megállj-t parancsolt mindennek, ami addig volt, ami viszont azt húzta maga után, hogy megszűnt maga lenni.
Rengeteg változás állt be az életében, de csakis azért, mert múltja más volt, aránylag kötött, kívülről láthatatlan érzelmekkel teli – ennyi volt az egész. Ez bőven elég volt.
Ok és okozat követi az egész életét.
Egy fásult szerelem, mely nem teljesült be, majd egy hatalmas lejtő, amire még csak meg sem próbált visszakapaszkodni. A süllyesztő pedig nem csak az emberi korszakaira várt, hanem egész életére.
Sokszor tette fel azokat a kérdéseket, amiket oly sokan tehetünk fel nap mint nap: „miért pont én?”; „miért pont itt?”; ”miért kellett így lennie?”
Mikor züllött élete aránylag kötött, stabil mederbe ért, újra meg újra meg kellett járnia a hadak útját. A kérdések kérdések maradtak, míg rájuk szánt válaszai csupán fikcióként elképzelt tökéletlenség, mely a gyakorlatiasságból fakadóan nem válhatott valósággá.
Minden sikertelensége rányomta a bélyegét az életére. Kezdődve egy kapcsolattal, mely mindig csak félig volt teljes, s mi valójában a vesztét is jelentette. Ha nem tud meg magáról dolgokat, bizonyára a tudatlanság áldott állapotában marad – mégis vállalta a vértanúságot, csakhogy megtapasztalhassa az életet.
Az élet azonban nem az életnek való. Elmúlás, mely során barackot kapunk a fejünkre, mert voltunk olyan jók, hogy ösztöneink és szükségleteink által vezérelhetőkké váltunk, s nem tettünk fel további kérdéseket.
Egy megcsömörlött élet hamvai közül már láthatjuk a jót, a szépet, amit mi elvesztegettünk csak azért, hogy megéghessünk. Az élet ugyanis pillanatnyi, s csakis a butaság által viselhetjük el puszta létezésünket. Munka, biológia – természetünk része, hogy panaszkodjunk, s törekedjünk az állandóan áhítattal megfigyelt jobbra – amit persze sohasem kaphatunk meg.
A buta elme a valódi boldogságban fürdőző elme, akit semmitől sem lehet eltántorítani, aki a legkönnyebben kapja meg azt az élettől, amit csak akar. Mindenki megkapja az élettől, amit csak akar – mégis valaki elégedetlen. Valaki elégedetlen az egészsége miatt, az esztétikuma miatt, míg valaki magával az életével.
Konstantin ekkor már ivott és cigarettázott is. Ha úgy vesszük, nem olyan durván – persze a durva relatív. Napi egy cigarettával kezdte, ami alig két héten belül 5-6 szállal végződött. Átlátta, hogy maga a bagó a társadalom elégedetlenségének a gyógyszere, ahogy az alkohol és a kávé is legálisan. Ezek az adalékanyagok ugyanúgy függőséget okoznak, mégis kaphatóak (ahogy a drog is). Hogy miért? Mert szükség van rájuk. Amíg van sör és minimum heti egy meccs a tévében, addig nem lázadozik és nem gondolkodik a jóember*…
Szükség van rengetegszer nehezékre, ami vagy a fellegekben tart, hogy vissza ne pottyanjunk a valóságba, esetleg hogy a mélyben maradhassunk. Akinek nincs, az vagy hazudik, vagy nagyon jól titkolja. Az utóbbi élvezeti cikkek pedig időlegesen elegek ehhez, mondhatni, tökéletesen célszerűek.
A céltalan emberek általában cigarettával derengenek fel bennünk, esetleg egy flaskával, melyből percenként kortyolnak egyet-egyet. Mi a szerelem ehhez képest! A világ vagy a nagy semmi???
Változás? Az ilyen embernek többet nem kell…
* Gimnáziumi történelemtanárom egyik továbbvitt gondolata (M. Melinda)…