„ … Tudd, hogy halott vagy, tudd hogy mások tovább élnek, tudd hogy ki vagy, tudd hogy mások meddig élnek …”
Ismeretlen szerző
I. sz. 4101
Berk mit sem sejtett arról, hogy mi történik felette. A hajó rázkódott, miközben ő javítgatott társával. A kommunikáció megszűnt a hajó többi részével ott, ahol ők munkálkodtak.
Miután nehézkesen megállították a levegő szökését, biztosították, hogy Diána más részei biztonságban lehessenek a sérülésektől. Csatában voltak – az elsőben, ahol azt tették, amit kellett. Ami logikus volt, az elsődleges sérüléseket ellátták, nem véreztek tovább. A harc is folyhatott tovább, csakhogy nem jöttek újabb lövedékek.
Amikor végeztek, pakolni kezdtek. Berkre köhögésroham tört, amitől már majdnem egy éve szenvedett. Egyre durvább hangja volt, egyre szárazabb. Lehetett sejteni, hogy baja nem egy szimpla megfázás, esetleg a szellőzőben található valamilyen elhibázott gázkeverék hatása. Szimpla köhögés volt ez, tüdejének vészszava, mely kiáltani próbált, de képtelen volt, mert nem jutott szóhoz.
Társa, Maximilien megpróbált kapcsolatot teremteni a híddal, de nem sikerült. Néhány percen belül azonban Diána közvetítette egy mellékadó segítségével Tomphynhoz az üzenetet, miszerint végeztek a munkával. Meglepetten hallották, hogy a csatának vége van, ugyanis Diána kilépett a Földerőtől, jobban mondva kijátszottak benne egy parancshalmazt, s így sikerülhetett.
A helyzet azonban a 12-es szinten változatlan (volt)*. Mindent rendben hittek eddig a pontig.
– Mi történt egyáltalán? – hajtogatta, de valójában nem várt egy szót sem válaszként, hiszen legalább tizedszer tette fel ugyanezt a kérdést Maximilien.
Izgága szerelő volt, mondhatni enyhe lezserséggel társulva végezte munkáját, azonban szerencséjére mindig jól. Mellette Berk, az „öreg” róka próbálta lenyugtatgatni, de nem sikerült neki.
– Bármi is történt, nem változtathatunk rajta.
– Dehogynem. Elhúzunk innen, de nagyon gyorsan – csattant fel Maximilien.
– Max, Nem mehetsz csak úgy el. Bizonyára a semmi közepén lehetünk.
– Odamegyek a kapitányhoz…
– Az elsőtiszthez – javította ki Berk.
– Akkor az elsőtiszthez, nem érdekel – egyre megy.
Berk az élve eltemetett és belenyugodott ember pillantását vetette Maximilien felé.
– Odamész és megmondod, hogy el akarsz menni?
– Még szép!
– Miért akarsz elmenni?
– Ember, nem hallottad?
– A Diánán vagy, a legbiztonságosabb helyen. A Földerő is csak kergethet minket egy ideig.
– Ha kerget, ha nem, egyszer elkapnak, akkor pedig nem akarok bevonulni a szolgálati lapommal a börtönbe.
– Szép dolog a fegyelem és a szolgálat…
– Én lépek innen! – ezzel Maximilien elindult futva a legközelebbi szintlépőig, de Berk utána kiáltott, amire megállt.
– Egy percre! – lassan cammogva elindult felé, és amit addig használtak a javítás során, mindent otthagytak mind a ketten, „félpakolt” állapotban.
Maximilien hezitált. Régebb óta dolgozott kollégája szerelőként, mint ő, neki csak szerencséje volt és fiatalkori, burjánzó tehetsége. Hallgatott rendszerint a többet tapasztaltra.
– Ha most elmész, mindent elrontasz.
– Micsoda!? – húzta fel szája sarkát.
– Miután mindenki elment, te utoljára, körülbelül egy 10-15 perccel később mész el. Ez mit jelenthet?
– Hogy később mentem és kész – tárta szét mancsait.
– Nem. Azt jelenti, hogy bizonyára elsőre itt maradtál és csak végül mentél el. Miután megtörtént ez, fokozottan fognak rettegni nálunk, hogy hátha elárul minket még egyszer valaki. Vizsgálatok, vallomás, vallatás, majd újra vallomás.
– Ez tiszta agyrém! Felesleges hülyeség. Miért feltételeznék azt, hogy a dezertálókkal vagyok?
– Az nem számít, hogy velünk vagy, vagy sem – a Földön azt hiszik, hogy te is maradtál, ahogy én is. Ha pedig azt hiszik odahaza legfelül, akkor az is vagy a szemükben, aki elárulta őket.
– Nem hiszem el! Miért, miért vagy ezekkel az árulókkal!? – Berk hirtelen elkapta ekkor zöldes ruhájának gallérját és magához húzta.
– Az elsőtiszt a második legmegfontoltabb ember a hajón. Ha ő úgy döntött, hogy dezertálunk, akkor nyomós oka volt rá.
– Nyomós ok? A legmegfontoltabb ember harcolt, amíg ő… Megháborodott…
– Nem háborodhatott meg. Havonta pszichológiai vizsgálatot végeznek, ahogy rajtad is – lehetetlen, hogy megháborodjon csak úgy!
– Mit mondasz akkor? – tetőfokára hágott az ingerlékenység és a gyorsan támadt harag.
– Azért, mert így van esélyed – engedett marka szorításából és visszább lépett.
– Esélyem? Mire?
– Arra, hogy ne ülj tétlenül a börtönben egy olyan tettért, amit el sem követtél. Ilyen események után nem számít, hogy ki vagy, mi vagy – bűnös, mert szervezett támadásként fogják fel.
– Pontosan, ahogy a kutatóbázison, nem igaz? Ott voltam, amikor vissza kellett szerezni a hajót, ahogy te is – ezért sem értem, hogy mondhatsz ilyeneket!
– Úgy, hogy gondolkozok. Ha az elsőtisztnek van valamicske esze, akkor valamikor egy gyűlést szervez, amin tisztázunk mindent – egy helyen.
– Várjam meg? Az lesz a vége, hogy tényleg itt maradok.
– Miért lenne olyan rossz?
– Inkább megyek vissza.
– Miért, mi vár téged? – kérdezte szomorúan Berk. – Van családod? Szeretőd, gyereked? Talán a szüleid élnek még?
– Nem. Meghaltak már, csakis azért, mert agyondolgozták magukat.
– Látod? Pont ez a rossz a Földön. Csak úgy lehetsz ember, ha kidolgozod a beled… – támasztékot keresett hátának Berk, majd olyan tekintetet vágott, mint aki valami fontosat szeretne mondani – a helyzet az, hogy három hónap múlva meghalok.
– Hogy, hogyan?
– Tüdőrák…
– De hát… túl fiatal vagy!
– 37 – de már legalább 10 éve napi egy-két néha három doboz cigin élek. Azon a cigin, amire az idegesség és a túlhajszoltság vezetett rá – lehetett hallani szavain, hogy jó előre megfontolt és lejátszott szavakat rakosgat össze.
– Miért nem bírtad ki a rohadt dohány nélkül!? – kiáltott fel meglepődve és tanácstalanul Maximilien, mondhatni siralmasan kénytelenül kérdezett badarságot.
– Inkább azzal foglalkozz, hogy te többet kezdhess az életeddel!
– Te is…
– Nem, én már nem. Pár hónap és nekem lőttek. Ha szerencsém lesz, az utolsó napomig tudok majd dolgozni.
– Diána meg tud téged gyógyítani! Képes rá!
– A rák nem betegség, nem gyengeség. A saját testemmel kellene harcolnom. Ha pedig hinnék a fárasztó-rákellenes teóriában sem menekülhetnék meg. Már így is alig bírom a tempót, pedig még negyven sem vagyok. Az én időm lejárt.
– Nem mondhatsz ilyet!
– Már igen.
– Tüdőrák? És mikor akartad elmondani – bárkinek is?
– Nem mondtam el senkinek sem és azt akarom, hogy ez így is maradjon!
A meglepődés után jött a komorság.
– Ezt nem teheted!
– Váratlan, tudom – de hidd el, már belenyugodtam. Sőt, amikor megtudtam, szinte boldog voltam, hogy meghalok. Nem kell a mocskos, nyomorúságos életemet tovább élni. Diána szép hajó, meg minden, mégis hová jutottam az életben? Sehová!
Most pedig te akarod elszúrni az életed – ezt nem engedhetem, te is beláthatod. Véletlenül rábasztunk. Megesik az ilyen. El kell viselni.
– El kell viselni!? Ezt hogy érted?
– Nem értem sehogy. Annyit mondtam, amennyit mondtam – nem többet, nem kevesebbet. Ne próbáld meg kiforgatni a szavaimat. Ha majd meghalok, azt akarom, úgy emlékezzetek rám – ha majd emlékeztek, mint az egyik legjobb szerelőre!
– Persze hogy fogunk emlékezni… – ezzel átölelte Maximilien Berket úgy, férfiasan.
* “Nyugaton a helyzet változatlan”…