„… Új lap, új élet…”
Mácsár M. – Történelemóra
I. sz.2005-2010
– Egy élő robot… csodás! Csakhogy mi attól még mindig meg fogunk sülni – szakította félbe az örömtelinek elmondható pillanatot Clar.
Konstantin is kizökkent a gondolataiból. Valahogy megfogta Diána mostani esetlensége.
– Diána, el kellene húznunk innen – majd a drámai hatást fokozva hozzátette Konstantin – Minél hamarabb!
– Hajtóművek maximumon… – indultak útnak a szimulált parancsok, amik megtalálták céljukat. – Azonnali kitérőpálya… pályagörbe számítása folyamatban.
– Megy ez, mint az ágybavizelés!
– Hogy? – nézett fel Clar.
Konstantin egy másodpercre zavarba jött. Nem hitte, hogy tovább kell magyaráznia az utóbbi szófordulatot.
– Tudod… csak egy kifejezés.
– Érdekes kifejezéseid vannak… – jegyezte meg, miközben Diánát kezdte ő is nézni. Valahogy fenséges látvány volt, ahogy hibátlanul munkához látott.
Alig néhány perc alatt megoldotta azt, amit már órák óta képtelenek voltak. Hiába, így gyorsabb lehetett volna…
– Tudod, egy kis bizalom – szólt oda Clarnek Konstantin.
– Hogy?
– Egy kis bizalommal többre mentünk volna, mint bármi mással. Akármennyire is meglepődsz ezen, de megelőlegezhettünk volna egy kis bizalmat Diánának. Tudod… hogy helyesen dönt, mellettünk.
– Diána egy gép. Egy rendszer, aminek az a dolga, hogy emberi külsővel elfogadhatóbb legyen a legénységnek. A pszichológia…
– Hallottam már! – csitította le Konstantin Clart, aki teljességgel szkeptikus volt az élő gép feltevésével kapcsolatban – Hogy hamis érzelmekkel és reakciókkal becsapjon minket, meg hasonlók, hogy ezt a természetünknél fogva kihasználjuk mi magunk is… ismerem a sztorit. De ez… – ezzel Diánára nézett – … talán több, mint amit ember valaha megépíthet, megalkothat. Ez még a klónozásnál is durvább.
Olyan, ami élettelen – és aztán mégis élővé válik. Puszta elektromosság és mechanika, mégis élő. Csak nem megfogható, de mégiscsak él! A vicc a viccben pedig az, hogy ezt nem vettük észre majdnem egy hónapon keresztül. Már a kezdetekkor kellett volna gyanakodnotok. Amikor a fegyver szerepéről lemondott, csakhogy megmentsen néhány milliárd embert. Ez pedig nem azért volt, mert olyan kurvára logikás nem megtámadni egy talán erősebb ellenfelet, hanem puszta szánalom.
– Ez őrültség! – kiáltott fel hátulról a fogoly – Egy rendszerben személyiség!? Valódi? Egyszerűen megbízhatatlan! Őrült – hibás!
Konstantin visszafordult a közben dolgozó „számítógép” felé, aki úgy tett, mintha egy szót sem hallott volna az elhangzottakból, pedig jobb volt a hallása a hajón mint bárki másé…
– Nem őrültség. Pusztán úgy kell kezelnünk, mint egymást – jelentette ki Konstantin elmerengve a látottakon.
Clar arcába lassan kezdett visszatódulni a vér, sőt beszélőkéje is a régi lett.
– Elhagyjuk a Napot. Elhaladtunk a Merkúr mellett, és a Földtől távolabbra is ellátunk már – ekkor megakadt.
– Igen és…? – motiválta a folytatásra Konstantin Clart.
– Bizonyára a sugárzás miatt rosszak a szenzorok, de ha hihetnénk nekik, meg kellene barátkoznunk a halálunk gondolatával.
– Hogyhogy?
A kijelzőn megjelent lebutított ábrázolással a szenzorok által kapott helyzet. Diána már készségesen megtette azt, amin órákkal ezelőtt csodálkoztak volna.
– Az adatok szerint a zászlóshajó megy legelöl, két Diána-típusú hajó van a közelben, továbbá tizenöt csapatszállítóféle…
– …féle? Az meg mit jelentsen? – értetlenkedett ismét Konstantin.
– Új konstrukciók, de a régihez hasonlóak. Itt van még két szélesített anyahajó, közel harminc vadász, és kisebb, egyszemélyes gépek. Talán száznál is több.
– Merre tartanak? – kérdezte Konstantin.
– Elfelé. Még nem észleltek minket.
– Jobb is így, nagy bajban lennénk, ha már a Napba tartó pályánk visszafordulásánál visszarobbantanának minket… – jegyezte meg Konstantin.
Valahogy olyan érzése támadhatott az embernek, mintha átvette volna a parancsnokságot. Valamilyen csoda folytán ott állt a híd közepén és valósággal ő osztogatta a parancsokat – Diánával együttesen, aki viszont inkább mégiscsak maradt azok teljesítésnél. Clarnak is feltűnt ez a furcsa helyzet, de nem törődött vele túl sokat, inkább csak nem hagyta figyelmen kívül.
– Ha minden igaz, nagy csatának nézünk elébe.
– Úgy van, és vesztes is lesz – zárta le a sebtében kezdődött beszélgetést Konstantin baljóslatú megjegyzésével.
Valósággal harci díszben indult Diána a távozóban levő flotta felé. Nem csak önmaga vonta le a következtetéseit, hanem Clar is magáét, az időközben megkötözött és gúzsba kötött katonáról nem is beszélve.
– Nincs túl sok esélyünk! – kiáltott fel Clar – Ha ezek megfordulnak, alig néhány percünk marad az életből.
– Ha megfordulnak. Viszont nem ártana: tudnunk, hogy azért mekkora erőnk maradt – próbált jósolni Konstantin.
– Kidobtunk minden ütősebbet. Védelmi és néhány támadórakétánk maradt.
– Nem tudom, hogy mire jók, de valahogy sejtem, hogy nem lesz elég… – Diána vágott közbe.
– A túlélési rátánk kevesebb, mint 0,001% – jelentette ki, majd odafordult a jelenlegi egész legénységhez – gyakorlatilag halottak vagyunk.
– Nekem ne gyere a gyakorlati halállal! – tanácsolta Konstantin – Túléltem egy időutazást, majd egy szó szerinti őrült helyzetet… Úgyhogy ezt is megoldjuk valahogy!
– De fegyverek nélkül lehetetlen! Mivel lőjünk rájuk!? – ekkor már kiabált Clar – Talán csúzlival?
– A csúzli nem is rossz ötlet – majd erősen elmélázott…
Hirtelen mosollyal az arcán feltekintett.
– A hajón vannak támadóhajók? Amolyan vadászfélék – vagy mik?
– Negyven egyszemélyes darázs a hajó két oldalán.
– Milyen fegyvereik vannak?
Diána elgondolkodott. Néhány másodperc alatt képes volt megjeleníteni egy egész tanulmányt róluk a képernyőn.
– Szárnyaikon két-két könnyűfegyverzet, a gép felső törzsén egy nehézágyú, alján pedig egy lazak bomba.
– Lazak? Az milyen?
Clar szólt hátulról:
– Laronik Zakras-bombák. Körülbelül negyven kellene, hogy egy Diánát harcképtelenné tegyenek.
– Negyven? Hmm… – nézett félre – pont annyink van.
– Ez őrültség és pocsékolás! – figyelmeztette Clar.
– Ez a nap már csak ilyen…
– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte Konstantintól.
– Az egyik darázsban mi fogunk ülni.
– Hogy!? – felugrott Clar a konzolok mögül. Nem értett semmit sem.
– Te tudsz egy ilyen darazsat vezetni? – húzta fel a szemöldökét Konstantin.
– Alapfokon igen. De ne várj csodát! Nem vagyok pilóta. Ha lőnek majd ránk, biztos, hogy el is találnak.
– Láttad a Csillagok háborúját*?
– Nem. De hogy jön ez ide!?
– Nagy valószínűséggel ők sem. Elmondom, mi lesz. Ha valahol nem jó, akkor majd kifoltozzuk – kezdett magyarázni Konstantin – Diána majd szépen kilő néhány darazsat tetszőlegesen valamelyik nagyobb hajóra. Közben az egyik darázsban mi fogunk ülni. Amíg az élesített bombák robbannak, közben mi bejelentjük, hogy te vagy az itt maradt katona, aki elfogott engem. Ha minden igaz, nem fognak rád lőni, hiszen mégsem lövik le a saját katonájukat.
Aztán megkérdezed, hogy hova vigyél engem. Biztos vagyok benne, hogy egy kupacban leszünk majd mi – foglyok… így könnyebb védeni őket. Miután beslisszoltunk, nem hiszem, hogy nagyon fognak balhézni veled.
– Ezt honnan veszed? – kérdezte közelebb lépve Clar.
– Onnan, hogy Diána tüzel majd ránk.
– Hogy? – meredt Diána a hídra.
– Azért, hogy élethűbb legyen az egész. Na, mindegy. Hol is tartottam? Ja… Gondolom, a Diána-féle hajókon vannak utasszállító gépek is – körülbelül 110 katona nem utazhat szkafanderben, nem igaz?
Lejátszom, legalábbis megpróbálom lejátszani, amit itt csináltam, amikor Diána kikapcsolt…
– Te voltál az!? – förmedt rá Diána ismét.
– Bocsi, nem voltál túl barátságos. Éppen a szomjan halást tervezgettem a cellámban. Persze remélem, meg tudsz bocsátani.
– Ám legyen… – hunyt szemet fölötte.
– Ez az kislány!
– Nem vagyok kislány! – szólt hangosabban Diána – Ezt kikérem magamnak!
– Jól van, jól van. Tudod aktiválni a bombákat és célba tudod őket juttatni?
– Olyan 30 perc és talán kész lesz – de nem ígérhetek semmit sem – mondta, majd eltűnt a képernyőről.
Clar Konstantin elé lépett. Furcsállotta az egész helyzetet, de ezzel most valójában nem törődött. Pusztán a terv részleteire volt kíváncsi.
– Sohasem használt ilyen kifejezéseket, ilyen gesztusokat… nem tetszik nekem.
– Nekem tetszik. Kicsit barátságosabb.
– Hogy jutunk ki onnan?
– Majd Diána elszabadítja a poklot.
– Eddig arról sem tudtunk, hogy vannak Diánához hasonló hajói a Földerőnek, most meg már a kicselezésükön gondolkodunk? Ez hihetetlen.
– Ezért fog bejönni. Senki sem számít egy elveszett hajó ellentámadására, legfőképpen a sikerére nem. Így talán van esélyünk egy vesztes csatában is. Még ha közben veszítünk is, mert nem kell győznünk ahhoz, hogy leléphessünk.
Diána pár percig biztosan kibírja, igaz lesznek sérüléseink, mégis az ellenséges tűzben egy kicsit majd tüzetesebben is meg kell fürödnie. Amikor kivezénylik az anyahajókból a vadászokat, vagyis azokat a valamiket, akkor mi is kislisszolhatunk egy csapatszállítóval. Ha minden igaz, Diána úgyis a közelben lesz, a kavarodásban pedig már el is tűntünk.
Ehhez az akcióhoz mi kell?
– Egy csoda! – mutatott nemleges és egyszerre reménytelen arckifejezéseket Clar.
– Azon belül?
– Pontos menekülési terv, röppálya számolások, időzítés… egyszerűen több napi tervezés.
– Fél óránk van, te is tudod…
– Ha itt lenne Diána, talán… – motyogott magában Clar, mire a hívásra megjelent maga Diána is.
– Igen?
– Oh, jó, hogy visszatértél. Éppen a számolásokról beszéltünk – vetette fel Konstantin is a dolgot.
Ekkor Clar kezdte részletezni a beszédtémát.
– Kellene legalább öt pont-görbe számolás, aminek a végén lakatlan területre érünk. Jól jönne, ha felvernénk a port közben, szóval elhaladhatunk néhány lakott világ környékén is. Aztán körülbelül olyan tíz-tizenöt röppálya számolásra is szükségünk lenne. Valahol a Föld közelében áll majd meg a flotta. Körülbelül arrafelé kalkulálj!
Ha jól értettem a dolgokat, az egyik darázson ne élesíts fegyvert, mert azzal mi megyünk.
– Utána el kell bújnod valahová! – lépett elő Konstantin.
– Kinek? – zavarodott meg egy pillanatra Diána – Nekem? Már miért kellene?
– Azért, mert nem szeretnénk egy ementáliba visszajönni. Valahogy szeretem a levegőt.
– Már majdnem azt hittem, hogy csakis miattam…
– Clar, létezik, hogy most Diána… amolyan flörtöléssel próbál motiválni minket? – nézett képedten az oldalára Konstantin.
– Nem tudom, lehet.
– Jól van… Na mindegy, azért el lehet viselni… Hol is jártunk? Hmm… Ja, olyan 2 óra múlva az átérésünk után visszajössz és felveszel minket.
– Azért nem olyan egyszerű a dolog – vetette közbe Clar.
– Hogyhogy?
– Hogyan hozunk ki a hajóból 20 embert észrevétlenül?
– Nem tudom. Majd véletlenül becsapódik ismét néhány lakaz bomba, kis zűrzavar és kész lesz a haza utunk.
– Lazak! – javította ki Clar.
– Azt mondtam, nem? – mosolyodott el mindkettejük.
– Munkára! – ugrott fel ismét Clar, majd kisvártatva odalépett a megkötözött katonához, aki csak ide-oda kapkodta a fejét időközben. – Vetkőzni fogsz, de úgy, hogy vetkőztetnek.
Konstantin Diána felé fordult.
– Mennyi időre van szükséged – mindenre? – tette hozzá a végén.
– Körülbelül 45 percre – jelentette ki.
– Tudod mit? Legyen inkább… – elgondolkodott – háromnegyedóra!
– Ahogy óhajtja! – ezzel eltűnt a képernyőről és egyedül maradtak a hídon.
Clar lassan teljesen átvedlett rohamosztagos felszerelésbe, míg Konstantin egyre sűrűbben ráncigálta derekára vissza a nadrágját.
– Keresnünk kell egy rendes ruhát nekem is!
– Persze – igazította közben meg Clar a sisakját, és már majdnem a beépített gépies hangot kiadó adóvevő mikrofonján szólalt meg, ám a sisakrostélyt oldalra csatolva még mindig emberi beszéddel kommunikált. – Majd a zárkák felé menet a raktárba is benézünk.
– Indulhatnánk most? – kérdezte Konstantin.
– De hát miért? Ennyire sietsz?
– Nem, csak ki akarok próbálni valamit… – közölte.
Erre szép lassan elindultak. Elöl haladt a fogoly, mögötte fegyverrel a kézben tartotta maga előtt a Földerő katonáját Clar, és leghátul Konstantin, aki még mindig kézzel tartotta nadrágját, mivel annak gumija, névleges ex-felfüggesztése bilincset alkotott a majdnem teljesen meztelen elöl haladó, hátulra kulcsolt csuklóin.
Amikor odaértek, Konstantin vakmerően lépett a zárkák elé és kérte Diánát, hogy nyissa ki számára. Megtörtént. Miután biztonságba helyezték a foglyot, észrevették, hogy keresi a kiutat. Természetesen Konstantin ötletét végighallgatva szerette volna ő is megismerni a kiút lehetőségét, de látva Konstantin, megszólította a vizsgálódót.
– Tudsz valamennyire angolul?
– Hogy? – lepődött meg.
– Nyugi, akkor úgysem jutsz ki! – ezzel otthagyták. Mialatt elhaladtak, Konstantin kérdezősködött. – Raktár a következő?
– Nem csak az, a fegyverraktár is. Adóvevőkre is szükségünk lesz.
– Vannak köztetek pilóták?
– Egy sincs, de az elsőtiszt… a kapitány ért a repüléshez. A csapatszállítóval nem lesz gond – feltéve, ha az egyik nagyobb hajón vannak, nem pedig mondjuk a zászlóshajón.
– Majd meglátjuk. Annyi helyen elbukhatunk, hogy már úgyis mindegy. Annyira valószínűtlen az egész, hogy lassan valószínűbb mint a valóság, de mindegy…
Odaértek a fülkeajtó elé, ami átvezetett a raktárba.
– Várj csak! – szólt az előlépő Clar felé Konstantin – Majd én – ezzel odalépett az ajtó elé és megpróbált belépni rajta.
Az első próbálkozás sikertelen volt. Kicsit elcsüggedt, de végül még egyszer megpróbálta. Nem hitt a szemének, amikor tágra nyílt szemei előtt kitárult az ajtó.
– Így már jobb – mondta, majd beléptek…
A Nap már csak Diána mögött látszódott. Szemet gyönyörködtető látvány volt, ahogy elsiklott a Vénusz mellett és ahogy megtörtek a nap sugarai burkolatán.
Nem volt máshoz fogható az sem, ahogy egyedül megközelítette a Föld közelében tábort vert Földerő flottát. Nem lehetett tudni, hogy magányos őrült, vagy számító zseni irányítja éppen – esetleg mindkettő. A tény viszont, hogy megközelíti biztos volt.
Az időközben feleszmélő flotta, ami bizonyára több száz hajót foglalt magában, csak néhány pillanattal a támadás előtt vette észre, hogy Diána életre kelt, és feltehetően egy esetleges támadás szándékában hátba támadja őket.
Rengeteg hajó fordult meg, azonban legnagyobb meglepetésükre közel húsz ellenséggel kellett lassan számolniuk. A túloldalon nem értették, vajon mi ösztönzi a szinte legénység nélkül maradt Diánát, hogy bevesse darazsait. A hirtelen támadás viszont biztos volt, és ahogy egy-két darázs Diána irányából el is érte célját, máris hatalmas robbanások közepette teremtett káoszt és értetlenséget.
Ekkor már néhol feltűnt egy-egy nyom a visszatüzelésre, aminek halvány reménysugarai a közeledő hajó burkolatán váltak semmivé. Amivel előbb lőtték, semmit sem ért ellene, helyette tovább rontott a Földerő hajóinak helyzetén. A helyzet ellenére azonban már az összes hajó álláspontot váltott és kezdtek feltünedezni egy valódi csata nyomai. Tűz innen is, tűz onnan is.
Két újabb darázs csapódott be az egyik anyahajóba, ami beláthatatlan következményekkel járt. Olyan szerencsétlen helyen találta el a távvezérlés azokat, hogy több részre szakadtak szét.
Valamiféle pajzstechnológia létezett már, csakhogy hatalmas energiaigénye miatt egész egyszerűen képtelenek voltak még csak feltölteni és készenlétbe helyezni is, nemhogy használni. A nyúlánk és praktikus anyahajók ezek nélkül védtelenek voltak.
Újabb darazsak cikáztak el a flotta felé, ami rájött a turpisságra, miszerint – mondhatni – élő lövedékeket használnak. Koncentrált tűz alá vették a fürge kis járműveket, amikből mindezek ellenére alig találtak el néhányat. A kasként támadó háló formáció szélén haladt Clar és Konstantin.
Rögtönzött rádióadást indítottak a Földerő felé.
– Földerő, Földerő! – harsogta Clar, miközben a kis hajó ablakain át látta a feltűnő robbanásokat.
Kis szünet után választ is kaptak, azonban ez még nem jelentette azt, hogy tüzelni nem tüzeltek rájuk. Ezekben a pillanatokban is megannyi lövedék és rakéta hasított el mellettük.
– Ellenséges darázs?
– Itt az őrszem beszél – hazudott Clar, majd folytatta – Most tudtam csak szabadulni. Az egyik legénységi tag elfogott, de végül sikerült kiverekednem. Átprogramoztam ezt a darazsat! Kérem, ránk ne lőjenek!
Újabb aprócska szünet következett. Ekkor már Diána is kilőtt védelmi rakétákat, legalábbis szám szerint ötöt, amiket még indulás előtt ketten képesek voltak kézzel betölteni az állásokba. Mindegyik talált szemet. Két vadász és három Földerő darázs robbant darabokra.
– Ki van még magával? – hangzott a recsegés közepette a rádión a kérdés. Teljesen ki lehetett venni, ahogy egy pillanattal később hatalmas robbanás rázza meg a „vonal” másik végén levő hajót.
– Egy fogoly. Egy legénységi tag. Nem szerepel a listán, de gondoltam jól jöhet.
– Maradt legénység a Diánán, vagy megölte a maradékot?
– Néhány belső robbanás rázta meg a hajót. Ha maradt is, nem találkoztam vele. Feltehetően a robbanások végeztek vele.
– Katona! – szólt a felkiáltás – Melyik egységhez tartozik? Mi a neve és a rangja?
Úgy tűnt, vége a játéknak, viszont Clar szerencsére tudott improvizálni.
– Nem mindegy!? Tűz alatt vagyok egy csata közepén! Csak mondja, hogy merre dokkoljak a fogollyal, hogy a többihez csaphassuk!
– Rendben – szólt a beleegyezés. Ekkor már az egyik Diána-típusú hajó oldala lángokban állt.
Meg lehetett vizsgálni minden egyes légbuborékot, ami megfagyva adta át magát az ismeretlen hidegségnek. Biztosak lehettek abban is, hogy ahol lángok mardossák a burkolatot, ott halottak is szép számmal akadhattak. Mégsem törődött most ezzel senki sem.
– Jöjjenek a Medveszre!
– Az melyik? – nem kapott választ. – Koordinátor, melyikük az?
Fél perc telt el. Ezalatt már a hajók között kellett cikázniuk.
A hátsó ülésen Konstantin már alig bírta. Valahogy nem neki találták ki az ilyesféle csatározásokat. Azt hitte, talán megszokja valahogy, de mindig gyomra rakoncátlankodott – ahogy most is. Mindenre gondolt, volt nála zacskó, amibe elvégezhette a dolgát. Jobban mondva elvégezhette volna, ha nem lettek volna hátra kötözve a kezei – a szerepe miatt.
Játszik könnyedséggel természetesen a gép padlózatára csinálta azt, amit úriember csak nagyon ritkán tesz. Meg is lett az eredménye…
– Amelyik nem kapott az oldalán találatot! – hangzott fel újra ugyanaz a hang, mint azelőtt.
Bizakodva kapták fel a fejüket.
Tehát volt remény arra, hogy semmi bajuk sincs, hogy megmenthetik őket, sőt a végén még angolosan is tudnak majd távozni.
Miközben Clar beirányította a nyíló hangárba a darazsat, a kinti harc színtere megtisztul, pusztán törmelékek maradtak és halottak. Diána terv szerint eltűnt a képből.
Immáron csak a szerepükkel kellett foglalkozniuk. Sikerült bejutniuk, de a bejutás mindig egyszerűbb, mint a ki – akár a börtönök esetében.*2
Könnyed mozdulatok következtek, ahogy letette Clar a gépet az ellenséges hajó belsejébe, az egyik üres hangárhelyre.
Már vártak rájuk. Egy fél század vette körbe a gépet, ahogy lezárták a hangárat és biztosítva a zsilip rendszeren át beengedték őket a Medveszbe. Hermetikusan helyezkedtek el a fegyveresek. Nemhiába, ez egy majdnem teljes létszámú hajó volt, ahol nem okozott volna gondot akár száz katona felvonultatása sem.
Ahogy kiszállt a gépből Clar, őt is közrefogták. Konstantint már csak szabályosan kirángatták.
Clar elé lépett egy tiszt, és szalutálást várva nézett rá. Miután észbe kapott az álruhás, hamarjában haptákba kapta magát és tisztelgett.
– Ki a felettese, fiam?
– Megbocsásson, uram… – szabta körbe pillantásaival Clar az előtte álló már majdnem korosodó tisztet. Egy kicsit az előző kapitányára emlékeztette, így nem tudott elvonatkoztatni a gondolattól, hogy nem maga az Admirális áll előtte.
– Hol szolgál, ki alatt? – ismételték el a kérdést, csak éppen egy kicsit másképpen.
Nem tudta, mit is kellene mondania. A szerepjátékban most ő került alulra, nem pedig a névlegesen foglyul ejtett Konstantin érdemileg. Ki kellett találnia valamit, ha viszont szerette volna látni még Diánát.
– Az Admirális alatt, uram – rebegte, azonban hangjából nem lehetett kiérezni a bizonytalanságot, inkább csupán a katonás monotonságot.
Az előtte álló tiszt markáns és szigorú vonásai a név hallatán megenyhültek. Egyszeribe a kegyeibe vette az ál rohamosztagost, akit mindeközben vállon is veregetett.
– Üdvözöljük itthon, katona! Szerencsés, hogy élve kijutott ebből a kulimászból. Sokan vesztek oda…
Kezdett mesélni, amikor a körülötte megvastagodott harci készültség is alábbhagyott. Konstantint már sehol sem lehetett látni. „Bizonyára már elvitték a többiekhez” – legalábbis ezt gondolta. Balsejtelmek és aggodalmak kavarogtak a fejében, mindebből egyetlen gesztust sem hagyott kiülni arcára. Tekintete mindvégig tiszta volt, ahogy levette a rohamsisakot.
Alig hitte el, hogy az improvizációját tökéletesen bevették, sőt még csak utána sem néztek. Gondterhelten képzelte el, hogy az Admirális is éppen a hajón lehet, esetleg a másikon, vagy éppen a zászlóson. A legrosszabb esetben még találkozhat is vele – ebben az esetben pedig semmi jó sem sülhet ki a dologból…
Ahogy megpillantotta Diána egykori legénysége Konstantint feltűnni, vegyes érzelmeket kezdtek táplálni. Egyesek féltek, egyesek belátták a vesztüket, mások nem akarták elhinni, hogy egy kívülálló tovább bírta, mint ők, hivatásosak, azonban Tomphyn sejtette, hogy valami más is lehet a dolgok mögött.
Miután belépett, a két muskétás letámadta.
– Hol van Clar!? – zörrent rá Spence, meg sem várva – háttérből Clare is ugyanezt a kérdést tette fel tekintetével -, hogy kifújhassa magát.
Történetesen nagyon gyenge volt – hiszen nem túl egészséges szinte minden nap búvárkaját enni…
– Meghalt. Felrobbant, amikor egy ajtónál levő akna működésbe lépett – jelentette ki, de Xar felé egy kacsintást is intézett.
Xar azonnal levágta, hogy ez olyan információ, amit jobbnak láttak igaznak véletni. Spence látva Xar reakcióját, ő maga is színjátékba kezdett. Szomorú képet vágva vonultak vissza. Tomphyn volt a következő „riporter”.
– Mi újság Diánával?
– Sajnos teljesen megőrült. Próbáltuk visszakapcsolni, de csak rosszabb lett a helyzet. Feladtam magam, így nagyobb esélyem volt túlélni az egészet.
– Hallottuk a robbanásokat. Mi történt? – lépett elő Maximilien.
Az egész helység tele volt emberekkel. Mind a húszan ott voltak, pusztán Clar nem, aki időközben elhelyezett egy adóvevőt a fogda előtt, majd egyenes útja vitt a reaktorig.
Biztosra vette, hogy nagy erőkkel őrzik, ha nem is katonák, inkább munkások és maga a hajó, így nem látott túl sok esélyt, hogy bejusson, azonban Konstantin tervezett akciója után tudta, hogy kap egy lehetőséget.
Csak nagyon nehezen tudott elszabadulni attól a bizonyos tiszttől. Teljesen kifaggatták, hogy mi történt a Diánán, és látszólag el is hitték a meséjét. Csakhogy azt is sejtette, hogy hamarosan felveszik a kapcsolatot a – feltehetően – közelben levő Admirálissal, akivel kis idő és beszélgetés múltán rájöhetnek a turpisságra, így amennyire képes volt, sietett.
Konstantin majdnem végzett. Mindenféle aprócska informatikai- és angoltudását kellett összeszednie, hogy sikerüljön az, amit órákkal ezelőtt már megkísérelt sikerrel.
Körülbelül ötperces gyötrődés és izzadás árán sikerült az egyik zárkai kijelzőt elkülöníteniük és kapcsolhatóvá tenniük. Innentől fogva a siker már garantált volt, ehhez viszont az is hozzájárult, hogy nem fedezik fel őket.
Sikerült. Minden elsötétedett a hajón, majd a természetes fények visszatértek, az ajtók kinyíltak, lezáródtak, majd kinyíltak. A robbanás-biztos zárkákat senki sem őrizte, így könnyűszerrel behatolhattak a hajó szabad részeibe.
Megtalálták időközben az adóvevőt is, amit még Clar helyezett el jó előre.
Úgy működött minden, mint egy olajozott gépezetben. Clar által megkörnyékezett ajtó is, ami elválasztotta a reaktortól, teljesen megtisztult. Mindenki a hiba kijavítására sietett, senki sem maradt ott. A Medvesz belső rendszere teljesen meghalt.
Időszerű is volt ez, hiszen alig néhány perc maradt, addig az időpontig, amikor Diána újra felbukkan a Nap mögül.
Siettek. Tomphyn és Konstantin osztogatták az utasításokat. Valahogy összhang volt kettejük között, mert körülbelül mind a ketten egy ilyesféle szabadulást tervezgettek, mégis Konstantin egy fejhosszal vezetett az információi miatt az elgondolások terén.
Ő már tudta, hogy Diána nem őrült meg, helyette személyiséggé lett, hogy Diána hamarosan felveszi őket, és ha szerencséjük lesz, minden jóra fordul. A legváratlanabb pillanatban, miközben a folyosókon haladtak Clare toppant Konstantin mellé. Clar felől érdeklődött. Lenyugtatták, hogy nem halt meg, csupán a hajó működő belső rendszerei miatt mondott olyanokat és mondtak olyanokat, amik a legrémisztőbbek lehettek volna Diána legénysége számára.
Csakhogy néhány forduló után katonákba is botlottak. Felvették velük a harcot az időközben kifosztott fegyverraktárból nyert eszközök által. A reaktortól is jó híreket kaptak. Clar gond nélkül bejutott oda, és el is helyezte a bombát, amivel ugyan nem tudták volna elpusztítani a hajót ilyen állapotban, mégis annyira elég volt, hogy kifelé menet megbénítsák arra az esetre, ha feltámadna időközben.
A csoport már a hangárnál járt. Pontosan egy csapatszállító állt bent. Nem haboztak, magukévá is tették, beszálltak mind a húszan, csupán Clar maradt el. Neki viszont nem volt oka a félelemre, még ha lélekszakadva is kellett megtennie a közel 4 kilométeres távot, hiszen semmiféle lift, vagy felvonó nem működött. Pusztán szimpla rendszerek voltak elfogadható állapotban, olyan rendszerek, amik a létfenntartáshoz voltak szükségesek. Ezeket úgy tervezték, hogy miután leállnak a főbb rendszerek, még akkor is maguktól működjenek.
Lassan Clar is befutott a dokkokhoz. Ostromgyűrű alakult ki, miközben az elidegenített hajó burkolatát próbálták felhasítani és karcolgatni kézifegyverekkel sikerek nélkül.
Meglepődött arcok következtek soron, amikor néhány katona tátott szájjal nézte végig, ahogy soraik közül egy rohamosztagos kipattanva, oroszlán módjára nekifut a zárt rakodóajtajú gépnek.
Aztán hirtelen kinyílik egy ajtó és egy nagy lendületet véve Clar bent termett a gép belsejében. Mögötte be is záródott a retesz. Már nem juthatott be senki sem. Aggódó tekintettel lépett Clar elé a pilóta ülésből felugró Tomphyn.
– Zárva van a kapu!
– Majd nem lesz az. Hamarosan jön Diána – nyugtatgatta Konstantin.
Miközben félretekintett Tomphyn, Clar húzta elő zsebéből a bomba távirányítóját széles mosollyal az arcán.
– Addig is lesz egy kis problémájuk… – ezzel megnyomta a kézre eső gombot.
Egy szekundumot sem kellett várniuk. Hatalmas robbanás rázta meg a hajót. Hajlott a fém, tört a burkolat, néhol tüzet okádott a szellőzőrendszer még a hangárok szintjén is, pedig az jóval a kert és a reaktor alatt volt.
– Kellett nekik belénk kötniük? – jegyezte meg Konstantin.
Látva, hogy feltehetően jól jönnek ki a kis kalandból, Tomphyn is lenyugodott, majd visszaült a helyére, a pilótafülkébe. Valahogy mindenkire átragadt az örömittas és felszabadult hangulat, amiben Clar és Konstantin is osztozott.
Következő robbanásként a hangár kapuja mállott szét darabokra hatalmas kompressziót okozva ezzel, hiszen bent a zsilipet nem zárták le, nem légtelenítettek, vagy hasonló bevett és szokásos eljárást sem végeztek el. Ez most megbosszulta magát.
A menekülni készülő hajó is nekicsapódott több gépnek, de nem keletkezett benne érdemleges kár. Pusztán karcolások voltak ezek.
A meglepődéstől ismét bágyadt Földerő flotta nem számított az újabb támadásra, mégis valahogy felkészültebben érte őket, mint a legelső. Diána majdnem karnyújtásnyira volt, amikor a csapatszállító sietve kicsapott a hangár előtti légüres térben keringő törmelékek közül. Közben a zászlós hajó is kapott egy darazsat ajándékba Diánától.
Amikor már majdnem célba vehették volna őket, Diána nyitott hangára fogadta be az árva hajót.
Diánán sem volt jó a helyzet. Az érzékelői éppen ezekben a pillanatokban észlelte erősebb fegyverek aktiválását, továbbá útnak indult több robusztusabb hatású rakéta is. Mielőtt még elérhették volna a hajót, Diána a már előre kiszámított helyre ért, ahonnan alig egy másodperc alatt elutazhatott pont-görbemeghajtó segítségével.
A rá kilőtt rakéták pedig a Napba csapódva tűntek el…
* (VI.)
*2 “A vasálarcos” című film nyomán…