„ … Egyesek a körmüket rágják, mások a fejüket vakarják, miközben gondolkodnak. Ezek pótcselekvések. Elterelik a figyelmet a fontosabb dolgokról…”
Szociológiai tanulmányok
I. sz. 2024
Konstantin már a visszaúton szorgoskodott. A kijelzők mind olyan jeleket mutattak, amikről még csak azt sem tudta megállapítani, hogy pozitív, vagy negatív effektussal vannak rá, mégis valamilyen szinten tudott vezetni. Ezen ő is elcsodálkozott.
Fogalma sem volt, hogy milyen hatással lesz rá, ha egyszer beül egy ilyen gépbe főleg, ha ő irányítja, most mégis ott ült – egyedül. Legalábbis mondhatni egyedül.
Ezt a csöppnyi magányt kihasználva rázendített egy kis dalra. Miközben elé tárult Diána még aprócska formáival háttérben a csillagokkal, nem volt rest, énekelni kezdett. Kedvét semmi sem szeghette már.
– I believe, I can fly! I believe, I can touch the sky! I believe*1… – ekkor Diána szakította meg, aki megjelent a térdmagasságban beépített kijelzőn.
Enyhén volt csak megdöntve a képernyő, hogy irányítás közben is lehessen rápillantani és vissza a horizontra a másodperc törtrésze alatt, ha szükség volt rá.
– Tomphyn dühös, mert nem jelentkeztél – informálta.
– Pedig jó híreim vannak – mosolyodott el csábosan Konstantin.
– Mielőbb térj vissza! – ezzel eltűnt a képernyőről.
Miközben egyre közelebb ért a darázs Diánához, úgy vált erőteljesebbé is a látvány. Lassan az egész látóteret elfoglalta Diána. Nem volt egy kecses hajó, mégis hadihajónak tökéletes.
Zömök, helyspórolás miatt enyhén gömb alakban kialakított, inkább hengerre emlékeztető formák jellemezték. Természetesen néhány elem kilógott a törzséből, mint például antennák, nyílások és egyéb kiegészítők, de ezek olyan tárgyak, berendezések voltak, amik nem voltak feltétlenül szükségesek a hajó működéséhez, esetlegesen szerepükből adódóan szükség volt arra, hogy kint legyenek.
Minden más, a hajó páncélozott belsejében foglalt helyet. A külső formákat Konstantin is megjegyezte.
– Istenem! Diána, milyen rusnya vagy! – megbánta, hogy ilyen hangsúllyal beszélt, mégis Diána valahogy megbocsátott beszédmódjából hallhatóan. Megjelent újra neki.
– TE is, mégsem mondom! Egyébként rám férne egy kis tatarozás. Tudod, amikor kiléptünk, az lett volna az utolsó őrjáratom abban a hónapban. Aztán mentem volna vissza a Földi Bázisra, hogy feltöltsék a készleteim és hogy kipofozzanak. Néhány új elemet kaptam volna, meg burkolati kiegészítőket. A sors viszont úgy hozta, hogy mégsem kaptam.
– Furcsa – akadt fenn egy pillanatra – Nincs túl sok tapasztalatom, de nem hiszem, hogy egy gépszemélyiség használ olyan szavakat, mint a sors, meg hasonlók…
– Ami azt illeti, használhat. Nem tiltja szabály, hogy milyen szavakat használhatok és milyeneket nem, legfeljebb az etikai szabályzat. Azon kívül viszont művelhetem magam a fedélzeti könyvtárral.
– Mikori művek vannak fent?
– Szortíroztak ugyan, de sok van, szinte minden korból. Még a tiédből is, Péntek!
Konstantin nem értette elsőre ezt a tréfát, aztán asszociált a helyzetével, és így már felfogta az „ízetlen” utalást.
– Ha-ha… nagyon vicces Xéna*2… Egyébként szerintem elég közel vagyok már. Nem lennél szíves kitárni lelkedet?
– A hangárkapuhoz még túl korán van… – jelentette ki Diána. Néhány másodperc elteltével folytatta – Adok egy számsorozatot, azt üsd be majd, és vége! A gép tudni fogja, merre menjen.
– Nem lesz az egy kicsit lassú?
– Lassan, de biztosan!
– Nyugi, menni fog a berepülés…
– Nem! Elsőnek elég volt ennyi! – Diána nem tágított.
– Minek terheljelek, ha van két kezem, meg ilyenek? – vetette fel Konstantin, s látva a nyíló hangárkaput, máris lassítani kezdett.
Már szinte teljesen hibátlanul tudott lassítani. Nem rázkódott, nem húzott semerre – egyszerűen lassult.
– Konstantin, figyelmeztetlek! Ha megpróbálod kézzel, kivonlak a szolgálat alól és megvonom az engedélyedet!
Egy perc szünet következett, mialatt még mindig közeledett a darázs Diánához, majd Konstantin zavart tekintettel felnézett.
– Nem is volt engedélyem…
– A jövőbelire gondoltam.
– Így állunk? Soha többé nem szállhatnék fel?
– Ahogy mondod – bólintott szigorúan Diána a kijelzőn.
– Juppé! – csattant ki Konstantin, miközben kicsit hangosabban (mondhatni) énekelt – „Nem kell többet repülnöm… nem kell többet repülnöm: ez aztán az igazi öröm!” – Majd erősen koncentrált a feladatra.
Azért persze nem akarta, hogy rosszul sikerüljön mindenféle szempontból nézve debütáló leszállása, mégis kicsit lezseren nézte hol az egyik, hol a másik oldalt, nehogy hozzáérjen a támfalakhoz. Hirtelen rimánkodni kezdett.
– Na ne… Miért kell ennek a gépnek ilyen szélesnek lennie!?
– A csapatszállító meg magasabb – azzal még nagyobb bajba lennél… – hallotta Diána hangját, de már nem nézte, hogy megjelent-e számára.
Most már csak a géppel törődött, hogy beférjen és hogy le tudja rakni épségben.
Olyan mértékben kiverte a verejték a homlokát, hogy szinte patakokban folyt nyakán le az izzadság, miközben érezte overallján át, hogy nedvesedik mindene. Egyszerűen izgult.
Halk fémes hang ütötte meg a fülét, aztán már beljebb is volt a hangár tágasabb védelmében. Az egyik találom helyre elnavigálgatta szép lassan, darabosan a darazsat, majd leeresztette a grundra.
Immár semmi sem mozgott. Valójában addig sem érzett semmit sem a körülötte megtett mozgási formákból, ám gyomra és szemei érzékelték, ami tökéletesen elég volt ahhoz, hogy ő maga is érezze. Miután felnyílt a pilótafülke teteje, észrevette, hogy a hangár teljesen üres.
Gyors mozdulattal felmászott az ülések fölé, majd onnan ugrott le a közel másfél méteres magasságból. Pont jól érkezett. Szabályosan jól esett ez a kis földet érés számára. Miután jobboldal felé lépett kettőt egy furcsa érzése támadt. Visszaemlékezett arra a fémes hangra, majd miután a volt hang irányába elindult, megpillantott egy hatalmas mélyedést a gép szárnyán és annak oldalán.
– Úristen! – sóhajtott fel – Tomphyn meg fog ölni!
Ha Konstantin a bejárat/kijárat felé nézett volna, pontosan láthatta volna, ahogy beér Tomphyn egyáltalán nem örömteli arccal.
– Az biztos, hogy meg foglak ölni! – kiáltott fel amaz.
Konstantin gyors mozdulattal hátrakapta a fejét, és a sérülés elé ugrott, hogy ha nem látta addig Tomphyn, ne láthassa meg, legfeljebb kicsivel később.
– Tudom, hogy nem lett volna…
– Állj csak meg! – intett felé Tomphyn – Miért mondtad, hogy meg foglak ölni?
Konstantin gyorsan lekapcsolta a nemrég visszakapcsolt szerkezetét a fején. Megszűnt a világ érthető része beszédként. Sajnos Tomphyn nem tudott magyarul, Konstantin nem tudott köztes nyelven, így egyikük sem értette meg a másikat.
A gyors vita lezajlódott néhány mondatként, miközben Tomphyn megtiltott mindenféle katonai tevékenységet a hajón, továbbá a hangárok közelébe se mehet többet Konstantin – legalábbis a tiltás így szólt.
Konstantin ellenben egész végig arról beszélt, hogy ki kellett kapcsolnia – sajnálatos módon – a miniatűr tolmácsát, így nem „érti” egy szavát sem.
Végül Diána lépett közbe a kaotikus állapotokat megelőzendően.
– Konstantin, többé nem léphetsz be a hangárakhoz!
– Tomphyn, ki kellett kapcsolnia a gépet, hogy ne kelljen most rögtön elemet cserélnie.
Konstantin is felszólalt.
– Még vészhelyzetben sem jöhetek ide be?
– Nem – parancsolt rá Diána határozottan.
– Erre inni kell! – ezzel a felkiáltással elindult Konstantin apróbb vigyorral az arcán, aztán egy kicsit még visszafordult – Azért a raktárakba még bemehetek, nem?
– Ez csak természetes – ekkor már Diána is kicsit megenyhült.
– Remek! – ezzel eltűnt.
Tomphyn ott maradt egyedül a hangárban, ahogy Diána próbálta lenyugtatgatni.
– Nem történt semmi, azonban ha lehetőségünkben állna, sokkal tüzetesebben kellene kivizsgálni. Megérne egy…
– Mit, csaknem egy pszchopszo tesztet?
– Egy pszchopszot? Hmm… Merész ötlet – jelentette ki Diána.
– Az a merész, hogy hagytuk repkedni egy géppel. Az a merész, hogy átment egy kísértethajóra, csak azért, hogy aztán az arcomba vághassa az egészet. Az a merész, hogy megmentettek mindenkit a hajón egy olyan ötlettel, ami tőle származott. Tőle! – ekkor felpillantott – Aki még csak azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák a taktikát, meg a stratégiát!
– Mire gondol, kapitány? Esetleg kém?
– Nem, már régen lelepleződött volna. A tudása tényleg csak négyezer éves, jobban mondva addig emlékszik vissza. Meddig is? 2010?
– 2005 – javította ki Diána Tomphynt.
– A konpolláció előtti idők. Mielőtt még nem volt egységesítve a földi hatalom…
– Kapitány, megcsináljuk a tesztet? – zökkentette vissza Diána a valóságba a révedezéséből.
– Meg, most már biztos vagyok benne. Muszáj megcsinálnunk!
– Ha beigazolódik a gyanú?
– Nem tudom, mi lesz. Azt majd akkor kitaláljuk… – ezzel visszament Tomphyn a hídra, Diána pedig eltűnt a képernyőről, ahol addig volt látható…
Immár hivatalosan is felmentették mindennemű szolgálat alól Konstantint. Gyakorlatban viszont két üveg vodkát rakott le kabinjában az asztalra.
Miután a szellőzőre pillantott – a hajdani szellőzőrács helyére, a kezére tévedt tekintete, melynek egyes részein még mindig sebes volt a bőre. Hegek emlékeztették az utóbbi kis erőpróbájára. Most viszont a szellőzőrács darabokban hevert a padlózaton, szabadon hagyva a kiömlőnyílást, ahonnan a levegő áramlott a kabinjába.
Valamit elé szeretett volna húzni, hogy azért mégiscsak nézzen valahogy ki a szobája, de amikor közelebb ért a lyukhoz, orra kiszimatolt valamit. Többnyire nem szeretett volna arra az illatra hivatkozni, mégis egyre kisebb távolságról szippantgatott az onnan jövő levegőből. A lágy szellő mellett mást is érzett. Egy olyan szagot, aminek kapcsán visszagondolt a múltra.
– Ez meg honnan jöhet? – nézett föl, majd valósággal kiszabadult a kabinból, aztán Diánát kezdte faggatni.
– A szellőződhöz az alsóbb szintekről ventilálják a levegőt, ami aztán áttér a folyosó fölött a másik kabinhoz is.
– Pontosan melyik alsóbb szintről? – ekkor már egy folyosóval arrébb járt Konstantin.
– Két szinttel lejjebb. Az egyik szervizaknából megnézheted, de miért olyan érdekes ez?
– Az mindegy… – keresgélte tovább a lejárót.
Aztán rájött, hogy felesleges lett volna, hiszen már használhatta volna a liftet. Végül rájött arra is, hogy pedig nem, hiszen az utóbbi kis játékával elpackázta a könnyed utakat a hajó belsejében. Egyedül a raktárba mehetett be – legalábbis csak ide engedte be Diána. Megmaradt a kedves kis séta, amihez már teljesen hozzászokott és zokszó nélkül viselte. Az elemeket nemrég cserélte, így már jó időre nem kellett a beszélgetéssel foglalkoznia, mint időbeni befolyásoló tényező.
A tény viszont tény maradt, miszerint közel három napja egy helyen rostokoltak, és úgy tűnt, az elkövetkezendő egy hónapban ugyanitt maradnak, ugyanazt kell tennie, ugyanúgy – tanulnia valamicskét a következő alkalomig.
Végre megtalálta a lefelé vezető utat. A lépcsőket köszöntötte egy gyors pillantással, majd lerobogott rajtuk. A következő pillanatban tanácstalan lett, mégis elindult körülbelül arra, amerre a saját kabinja lenne – ha két szinttel feljebb lenne.
Csakhamar megtalálta a névleges kabinját, ami üres volt – senki sem lakott benne, csupán hajdanán lakhatott valaki, akinek a személyes holmija még mindig a kabinban volt. Újra Diánát kérte segítségül.
– A folyosón haladj végig, majd lesz egy kisebb nyílás lefelé. Ott lejuthatsz a szervizaknába!
– Nagyon szépen köszönöm…
– Nincs mit – ezzel eltűnt a kicsit haragost játszó Diána.
Konstantin nem értette, hogy egy program hogyan lehet haragos, vagy éppen vidám, örömteli azon kívül, mintsem beleprogramozzák valahogy.
Hirtelen eldobta magától ezeket a gondolatokat és nagy lendületet véve húzta föl a kisebb helység ajtaját. Kísértetiesen hasonlított ez a mozdulatsor arra, amikor még az álombeli terepgyakorlatában próbált kiutat találni annak a bizonyos vezetéknek a tetején.
Leugrott az időközben feltárult helységbe.
Lent nagyon párás volt a levegő. Szűk járatok tekervényeztek ide-oda elvezető utakat, majd néhány pillanaton belül egy kisebb gázfelhő csapott fel. Eddig nem sejtette, hogy ilyen kisebb rejtett hálózatok vannak elrejtve Diánában, mégis valahogy megérezte ezelőtt. Alig tett meg két lépést, az egyik fordulóban, miközben a csövekbe kapaszkodott, nehogy elcsússzon, megpillantott egy enyhén őszülő, mondhatni vénembert. A vonásai közel sem voltak markánsak, legfeljebb régebben lehettek azok. Sovány arcáról a munka és a munka jegyei árulkodtak.
Ismerős volt számára. Amikor felpillantott a vele szemben álló, nem leplezte mozdulatait. Bizonyára már azt is hallotta, amikor Konstantin leugrott a járatokba. Ugyanúgy emelte szájához kezét, majd szívott egyet a kis pálcácskájából, végül füstöt fújt.
Konstantin közelebb lépett hozzá.
– Azt hiszem, láttam már magát… a hídon, nem? – kezdte a beszélgetést.
– Igen, még a legelején. Az egész tébolynak a legelején – húzta meg a vállát, majd egy újabbat szívott és fújt.
– Maga csaknem dohányzik?
– Dehogynem! Miért, baj!?
Konstantin felemelte két kezét az ég felé, majd így szólt:
– Na, végre! – ezzel közelebb lépett hozzá – Engem Konstantinnak hívnak.
– Berk – biccentett egyet egy kézfogás társaságában.
– Hol jutott cigihez?
– A ragtárból. Van.
– Tényleg!?
– Miért, te is dohányzol, kölyök?
– Hogy én? – bökött magára Konstantin – Egy helyen hamutálgyilkosnak neveztek! Van egy szála – persze csak kölcsönbe… – mosolyodott el.
Angyali arcot és grimaszt vett elő, ami nem tett túl jó benyomást Berkre.
– Persze, de ahhoz nem kell ilyen show-t levágnod!
– Jól van, na… nyugalom – ezzel kapott egyet, azonban nem tudta meggyújtani.
– A gyújtó a szélén van. Valamihez pattintsd hozzá, valami szárazhoz!
Megpróbálta és sikerült Konstantinnak.
– Ja, hogy önkioldós… Odahaza is el kellett volna pár ilyen. Egyébként nem tilos a dohányzás Diánán?
– Még szép, hogy az! Ez egy hadihajó hadi rakománnyal. A tiltás viszont néha nem az. Több év, több év. Főleg úgy, hogy nem lát senkit sem az ember otthonról. Így van a fedélzeten néhány extra cucc, hogy ne kattanjon be a személyzet – bár még így is megtörtént…
– Hát, nem tudom… Ha maga ennyire nem akart maradni, miért maradt?
– Csak.
– Hát, minden kristálytiszta…
– Egy hiba volt. Most már nem változtathatom meg.
– Hogyhogy? – kérdezősködött tovább Konstantin.
– Ha visszamenne bármelyikünk is, azonnal gallyra vágnának mindenkit. A múltkor majdnem sikerült.
– Jut eszembe, a hangjából ítélve nem nagyon szívlel engem… a múltkoriakért azért egy „Köszönöm!”-öt elfogadnék – vágott közbe.
– Nem köszönök meg semmit – jelentette ki ridegen Berk. Hangjában ötvöződött a lágy gyűlölet és a melankólia – Szinte szétszedtétek a hajót, a hajómat!
– Ácsi, ez nem a maga hajója…
– Ott voltam, amikor tervezték, amikor építették, én voltam az, aki ezeket az illesztéseket csinálta szinte mindenhol. Most pedig két éve folyamatosan javítgatom.
– Maga tényleg ott volt, amikor elkészítették? – Konstantin elcsodálkozott – Milyen volt? Mármint mennyien csinálták?
– Ezrek, de a szimpla munkásokat elfelejtik. Nem úgy, mint azt az Admirálist – ekkor gúnyos hangsúllyal beszélt, majd újra normálisan kezdett visszaszólni. Hangja nagyon mély volt, a mélysége helyett viszont inkább rekedtes, amit többnyire a cigarettának köszönhetett.
– Az Admirális? Az előző kapitány?
– Úgy van. Kapitány!? – höö-zött egyet Berk – Csak egy kis báb…
– Paprika Jancsi?
– Az meg ki? – egy szimpla „mindegy” lett a válasz – Azt hitte, ő parancsol itt. Pedig nem. Egy hajó semmit sem ér a legénysége nélkül. Ő viszont egy egyszemélyes hajót szeretett volna, de hatalmasat ám, akkorát akár ez! Csakhogy egyedül.
– Most sem jobb a helyzet. Állítólag húszan vagyunk négyszáz helyett…
– Nem állítólag – kis szünetet tartott, majd folytatta – Magával huszonegyen.
– Öt vagy öt egész huszonöt század százalék, nem mindegy?
– Magát sokan nem szeretik a hajón – talán pontosan emiatt…
Ez olyan információ volt, amin Konstantin még csak nem is gondolkodott. Eszébe sem jutott, hogy egyesek nem kedvelik. Amikor ezt meghallotta, elborult az agya.
– Kit érdekel, mit gondolnak!? Megmentettük őket! Mi a sz.rnak maradnak, ha aztán csak demoralizálnak? Hmm…?
Nem kapott választ. Tudta, hogy a kezdeti hangulatot nem tudja megváltoztatni.
– Ha érdekli, ha nem… – szólt aztán újra Berk – A járása, a beszéde, a stílusa… mind-mind bicskanyitogató.
– Jobb lenne, ha késdobáló lenne!? – eléggé indulatos volt Konstantin, amikor Diána hangját hallották meg.
– Hé, dohányosok! – csak beszéd volt, sehol sem tudta volna magát megjeleníteni a szervizalagútban – Elég legyen ebből! – majd egyesével kezdte kiosztani őket.
Berk, miért nem dolgozol, és miért szívsz helyette koporsószeget? Már így is legalább húsz évvel fogsz hamarabb meghalni, mint az átlag.
– Legalább tíz percet had pihenjek a munka közben! Egyébként is: nem érdekel… – mormolta, majd eltaposta a kisebb szeméthalom tetején a csikket.
– Konstantin, már legalább tíz perce keres Tomphyn.
– Jól van, jól van… – ezzel a távozó Berk hátát nézte, ahogy elment. Konstantin még mindig rendelkezett egy fél szállal, amit esze ágában sem volt eldobni – Majd mindjárt megyek. A kabinjában van?
– Pontosan – mondta Diána.
– Akkor még várhat legalább tíz percet – jelentette ki Konstantin ellentmondást nem tűrően, és nyugodtan tovább támaszkodott az egyik falnak.
Néhány perccel később már kifelé indult, csakhogy utoljára még tett a rendért, ott taposta el csikket, ahol Berk is előtte tette.
Miután kiért az aknából, máris keresni kezdte Tomphynt. Néhány szinttel feljebb meg is találta. A kabinjában üldögélt.
Nem volt felhőtlenül boldog Konstantin láttán. Szinte azonnal felpattant és kérdőre vonta az elmúlt dolgokat illetően.
– Hogy képzelted?
– Ugyan, csak egy szál volt… – mentegetőzött Konstantin, de valójában fogalma sem volt arról, hogy miről is beszélnek.
Ahogy Tomphyn közelebb lépett hozzá elváltoztatta arcát, mint amikor egy kellemetlen szagot érez az ember.
– Egy szál… – gondolkodott el, majd még erősebben kicsattant – Te cigiztél?
– És? Ennyi a minimum…
– Igazad van – mondta dühödten. – Ez a minimum. De miféle minimum!? Mit értél el?
Se egy jelentés, se egy beszámoló? Miféle beosztott vagy te? Eddigi akcióidról is csak Clar jelentésein keresztül tudok valamicskét… Hogy gondolod ezt?
– Nem vagyok íródeák – jelentette ki mosollyal az arcán Konstantin.
– Az egy dolog, hogy nem vagy íródeák, de az engedélyemmel kapcsolatot létesítettél egy idegen fajjal. Mi történt? Még azt sem tudom, hogy miről beszéltetek, hogy mi lett a vége, mi lett az eredménye!
– Nem kell kiabálnod, elmondtam volna idővel… – nyugtatgatta a magából teljesen kikelt – újdonsült – kapitányt.
*1 R. Kelly – "I Believe I Can Fly" című számából…
*2 Egy ókorban játszódó sorozat főhősnője, akiről a sorozat is kapta a nevét. (A “Herkules” című sorozat “testvérsorozata”).