„ … szociológiai kutatások reprezentálhatják egyes egyének, kezeletlen egyedek viselkedését az erejüket, vakmerőségüket illetően – mint felfogásformát…”
Kutatások az emberről (és az egyedekről)
I. sz. 3010
Az éjszakai üzemmód annyit tett a Diánán, hogy puszta jelzésképpen képviselte a fény kisebb hiánya az éjszakát. A hajón való szorgoskodás azonban nem állt meg. Ha nem is száz százalékosan, mégis állandóan dolgoztak rajta. Mivel alig 6% maradt a szerelők közül, állandóvá vált a túlórák ténye.
A legénység is néha ingerlékenyebb volt, míg, akik nem tartoztak ebbe a csoportba, azok csupán természetüknél fogva reagáltak másképpen a viselt dolgokra. Így volt Alannis is.
Szokásához híven a hajót járta éjjel, hiszen többnyire nappal tértek be hozzá a kabinjába, jobban mondva abba a kialakított részbe, amit ő a saját kabinjának nevezett, pedig egyáltalán nem tartozott a személyi helységek közé. Mivel takarékoskodtak a hellyel, a hajó építésekor pusztán „szükséges rosszként” értelmezték a hit gyakorlásának színhelyét.
Csakhogy egyáltalán nem volt rossz, inkább szükséges. Ahogy Alannis az utolsó sétájáról visszatért meghökkent a helység ajtajában. Konstantin támaszkodott az egyik oldalsó korlátnak, úgy nézett maga elé, a közelről felismerhetetlen nap képe felé.
Háttal volt, talán hallhatta, ahogy mögé lépnek, talán nem. Jelen helyzetben, még ha bombát robbantottak volna, sem reagált volna rá. Teljesen más felé járt lélekben egészen addig, amíg meg nem szólították.
– Ha tippelnem kellett volna, hogy ki vár rám, legfeljebb Tomphynt mondtam volna.
Konstantin kisvártatva megfordult. Keze hetykén támasztotta állát. Valósággal meglepődés nélkül fogadta a csatlakozó, újdonsült partnerét. Tekintetét semmit mondóan visszahúzta az addigi merengés színhelyére. Mellé lépett Alannis.
– Nem mintha zavarna…
– Nem zavar – fejezte be a kezdődő párbeszéd bevezető szakaszát Konstantin. – …és az sem zavar, hogy néha a saját szófordulataimmal próbálsz otthonosabb környezetet teremteni.
Alannis elgondolkodott.
– Látom, nem maradt titokban ez az aprócska kis gesztus.
– Nem – jelentette ki ridegen és érzelgősen egyszerre amaz – Bár néha hülyének látszom, nem vagyok az. A tény pedig, hogy nem mondom, nem jelenti azt, hogy nem veszem észre.
– Ha jól sejtem, nem a kioktatásomra és önmagad becsmérlésére jöttél.
– Nem, bizony. Mit is mondtál, honnan származol?
Alannis is csatlakozott a magányos gondolkodóhoz az oldalán.
– Új-Szizo, Föld 2.
– És milyen az a Föld 2?
Alannis nem igazán hitte el, hogy hirtelenjében érdekelni kezdte egy másik világ Konstantint. Úgy érezte, ez egy puszta átvezetés egy teljesen más témába.
– Pont olyan, mint a Föld. Csak mások a kontinensek, az éghajlat érintetlen, globális felmelegedésről még csak nem is hallottunk.
– Jó nektek. Egyébként el van maradva, vagy ilyesmi?
– Ezt hogy érted?
– Vegyünk egy országot. Azon belül van egy főváros, esetleg egy másik, nagyobb város, ami sokkal jobban ki van építve, mint a többi terület az országban. A Föld gondolom a főbolygó. A többi föld mennyire van elmaradva?
– A legjobban a 4-es, 5-ös és a 6-os. A kettes majdnem egy szinten áll a legelső Földdel.
Hirtelen témaváltás következett. Alannis szinte előre tudta, hogy mi is következik, mégis nehezen volt képes átverekedni magát egyik helyzetből a másikba egyik másodpercről a másikra.
– Bizonyára mindent tudsz a hajón, igaz?
– A minden túlzás.
– Úgy értettem, ami érdemleges. Hogy ki milyen, mit szeret, milyet szeret…
– Kyrára gondolsz?
Konstantin szekundumnyi ideig győzködte magát; nem véletlen, hogy valósággal kitalálták a gondolatát.
– Szóval itt még a falnak is füle van.
– Füle van, természetesen nem csak a falnak, az egész hajónak, és úgy hívják ezt a bizonyos összekötőt, hogy Diána.
– Ti aztán tudtok pletykálkodni. Elképzelem, ahogy nézitek a fedélzeti felvételeket, meg minden…
– Nem teszek ilyet – gyors és kénytelen kézmozdulatot tett Alannis, miközben egy újabb érdekességre figyelt fel. – Egyébként te honnan tudsz ezekről a felvételekről?
– Néha amikor lazítok, azokat nézegetem. Diána tudtán kívül elég segítőkész – persze csak a szimpla egyértelmű parancsokat illetően.
Diána is csatlakozott egy mondat erejére.
– Nagyon nem is örülök annak, hogy valósággal megerőszakolsz…
– Jól van, bocsi. – ezzel folytatódott a beszélgetés Konstantin és Alannis között.
– Mi a helyzet Kyrával?
– Hmm… Kyrát nem ismerem. Bizonyára nagyszerű lány. Nagyszerű személyiséggel – egyszerűen nagyszerűen.
– Tudom, hogy nem véletlenül hangsúlyozod ki ezeket jelzőket.
– Sajnos jól tudod. Túl nagyszerű. Egyszerűen nagyszerű. Márpedig ha valami egyszerűen jó, vagy szép, akkor annak oka van. Annak pedig, hogy egyáltalán meg sem fogalmazódott bennem az az ötlet, hogy legalább egy napra is visszatérjek az én időmbe… – bizony annak is oka van.
– Mint például?
– Kyra gyönyörű. Ahogy elnéztem a legénységet, talán neki van egyedül hosszú haja, meg minden… de valahogy feszélyez, hogy nem természetesen ismerkedtem meg vele. Akkor pedig gond van.
– Természetesen? Mint nálatok?
– Nem! Természetesen, hogy mondjuk egy hajón kezdünk szolgálni, vagy hasonló. Egy értelmes, szép csaj, akivel még beszélgetni is lehet, nem maradt volna ezen a hajón.
– Derítsd ki az okát!
– Túl jól kezdesz ismerni, az ilyet pedig utálom. Pont ezen agyaltam.
Egy ok, ami minden mögött lappang. Talán a hajó iránti elkötelezettség, amit kötve hiszek, esetleg egy hős, aki sok milliárd életet megment…
– Tomphynra célzol? Ez egyszerű féltékenység.
– Nem, pusztán logika. Clare itt maradt. Hogy miért? Nem tudom pontosan, de döntő szerepet játszott Clar benne. Ha pedig egy nő elhatároz valamit, akkor az meg is történik. A férfiak csupán szolgák a saját kis magánbirodalmukban.
Az igazság az, hogy ha valamit el akar érni az ember, az automatikusan nagyobb célnak tűnik, mint maga. Persze ha ez a valami gondolkodni is tud, akkor kihasználja a helyzetet. A nők pedig ilyenek.
Azoknak nem számít, hogy kivel, hogyan, csak az legyen, amit akarnak. Egyedül a férfiak olyanok, hogy engednek nekik.
– Nincsenek túl jó tapasztalataid – jegyezte meg Alannis.
– Ha kellene, legalább száz sztorit le tudnék darálni. A lényeg azonban az, hogy semmi sincs véletlenül.
Nem véletlen, hogy itt maradt, nem véletlen, hogy személyesen dugott be egy-két kábelt jó helyre a hídon…
– Nem véletlen, hogy fogadott veled?
– Nem. Berket ismeri. Egyedül ő dohányzik a mostani legénységből. Márpedig ő elég keményen. Belátta, hogy én is csinálom. Szimpla párhuzamot vont kettőnk között. Hiszi, hogy nem tudok leszokni. Ez amolyan sakk helyzet, ahonnan elméletben csak egy irányba léphetek. Azonban van egy kis csalásom. Sosem jelentett gondot a leszokás. Egy-két hét kihagyás, vagy éppen egy hónap… Ezzel ő nem számolt. Pusztán azzal, hogy elbukom, szóval ennek a teóriának vége.
A vacsora pusztán ámítás. A vicc a viccben pedig, hogy már jó előtte tudtam erről az egészről, csupán magáról a fogadásról nem.
Meséltem már azokról, akikre emlékeztet a legénység?
– Nem.
– Hát akkor itt az ideje.
Itt van például Julianna. Barátságos, mindig lehet vele valamiről beszélni, meg minden – és persze egyáltalán nem erőlteti rá az akaratát a barátaira*. Igazából teljesen szociális lény. Az ember valósággal képtelen róla rosszat mondani.
– Clare is ilyen?
– Clare? – Konstantin meglepődött. Újra kitalálták a gondolatát. – Nem tudom, hogy ő pontosan milyen. De emlékeztet rá. Fogalmam sincs, miért.
Csend támadt.
– Fura, hogy itt nincs búgás – vágott rést a „pajzson” Konstantin.
– Miféle búgás?
– Nem számít. Hol is tartottam?
– Ha jól sejtem, a következő személynél – Alannis kisegítette.
– A második Kyra. Nem árulom el, hogy kire emlékeztet, de annyit elárulhatok, hogy még hasonlítani is hasonlít rá. Biztos meglepődött, amikor megkapta a Megasztárból az üzenetet…
– Hogy?
– Ja, nem számít. Tudod, az is egy fogadás volt. Aztán ha már ott jártam, kockáztattam. Kiröhögtettem magam egy ország előtt, de nem érdekelt.
A röhejes azonban az, hogy minden helyzetből én jövök ki hülyén. Ismét olyan sztorikat tudnék mesélni… de nem számít. Ez most nem meseest. Amikor valami jó dolog történik, rendszerint megpaskolták a hátam. Amikor valami rossz, akkor lehurrogtak, hogy minek kellett csinálni. Persze ahhoz, hogy bármi legyen a dolgokból az embernek csinálnia kell valamit. A nagyszájúakat meg utálom. Támasz persze senki sem volt, így kellett volna valamit kezdenem az élettel.
A valóság az, hogy egyedül voltam. Mindig. Az egy dolog, hogy valaki magányos – én nem voltam az. Le se szartam. Általában a fogadások is mind azért köttettek meg, hogy valami kisüljön a dolgokból. Az unalomból, a hétköznapokból, ahol halott voltam… de hol is tartottam?
– Kyránál.
– Ja, tényleg. Kyra. Hát, igen, Kyra. Már csak az hiányozna a szappanoperából, ha jóban lennének Clarerel…
– Jóban vannak.
– Csodás. A múlt árnyai. A még jobb pedig az, hogy a legénység többi része is kezd hasonlítani a múltamra. Ez azt jelentené, hogy megőrülök?
– Ez egy normális reakció. Amikor az ember új helyre kerül, elsősorban a múltjába kapaszkodik.
– Szép kis okosság. Négyezer éves kötelék, amit legszívesebben elvágnék. Miért kapaszkodnék bele?
– Nem tudom. Csak te tudhatod.
– Pedig nem tudom. A múltam… hmm… az lenne a legjobb, ha kitörölhetném. Mindig is az fogott le. Már régen elhúztam volna innen a büdös pi… – ba, ha érted, mire gondolok. Kinek kell egy redvás szövetség, amibe már sokan belebuktak… Egy élet kell, de úgy tűnik, sosem kaphatok egyet. Egy szerelem, ami puszta ámítás. Nem más. Köntösbe öltöztetjük a párosodásunk szokásait. Puszta biológia. Arra pedig nem kell lelki kötelék. Nekem valahogy elegem van a kötelékekből. Abból, ami idehúz, abból, ami oda húzott. Pusztán felesleges teher. Mások felfogása szerint ilyenek kellenek egy normális élethez, de szerencsétlenségemre én nem hiszem el.
Egész életem során próbáltam jó ember lenni. Nem apróságokat illetően, hogy mondjuk átadom a helyem a buszon… az felesleges. Így is, úgy is a lábamra lép az, akinek átadnám a helyem. Egyszerűen apróság, amit gyorsan elfelejt a másik is, én is.
Próbáltam a barátokban bízni, de rájöttem, hogy a bizalom olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak, sem akkor, sem most. Mindenkinek annyit árulok el, amennyit tudnia kell – vagy kevesebbet, sajnos.
Egy tökéletes világban nem létezik a tökéletesség. Kyra világában nem létezem. Egyszerűen felesleges plusz vagyok. Ahogy általában mindenhol. Egy másodvonalbeli kötél, amiben csak a legvégső esetben bíznak. Egy B terv, ami életbe lép, ha befuccsol az A terv. Csakhogy nekem is mindig van egy B tervem – ha befuccsolna az életem.
Nem az öngyilkosságról van szó, vagy hasonló, hanem a továbblépésről. Az már jól megy.
Ahonnan én jövök, a jó embereket kiszipolyozzák. Amennyire csak lehet, tunkolják őket a sikertelenségben. Az számított, hogy ki mennyit tud (össze) hazudni, mennyire tud felvágni magával… valahogy erre nem voltam képes sohasem. Sajnos az én felfogásom a hibás. Nem a másik tízé.
– Ez egyáltalán nem így van.
– Hová jutottam!? Ide. Már régen nyugodtan pihenhetnék, ha olyan tökéletes lenne az élet. Ha a jók megkapnák a jutalmukat. Ha pedig az ember nem jó, akkor inkább ne legyen semmilyen.
Jó, meg minden… a vallást ne keverjük össze az élettel. Abból még sosem származott jó, legalábbis számomra.
– Miért, milyen vallású vagy?
– Saját vallású. Nincs vallásom, csak mentalitás. Azonban egyesek szerint túl nagyképű vagyok mindenhez. „Ne legyek nagyképű, ne legyen nagy a szám…” máskor meg: „miért nem állok ki magamért?” – mert felesleges. A kellő rosszat az ember elviseli és megdöglik. Barátok és barátnők nélkül.
Hogy mi van a halál után? Hál’ Istennek semmi. Ha az élet is nyomorult, akkor milyen lenne halál után? Sajnos nem létezik "Jean"-os halál*2, olyan, hogy utoljára látjuk, ami a legkedvesebb számunkra. Ezt pedig a saját példámból tudom.
A pesszimizmus örökkön karöltve sétál az optimizmussal, de én cinikusan a pesszimizmussal tréfálkozom, nem pedig az optimizmussal. Érted? Ha most bejött volna a Kyrával folytatott kezdeti dolog is… inkább nem folytatom.
Konstantin elővett egy szál cigarettát, majd egy kézmozdulattal meggyújtotta azt mindenféle eszköz segítsége nélkül. Gyors tekintettel nézett fel, hogy Diánát előcsalogassa rejtekhelyéről.
– Diána, ha füstöt érzékelsz, ne riassz senkit! Én vagyok az.
Egy árva szó sem volt válasz, de néma elfogadás történhetett, hiszen a hajó vészrendszere nem kapcsolt be.
– Az élet el van baszva. Egyszerű, emberi szavakkal.
Amikor még tinédzser voltam, apámhoz költöztem, mert anyámnak már volt társa. Apámnak elég labilis. Méghozzá ennek tetejében elég hiszékeny ember is volt. Hiába hitte, hogy az 50 évével mindent látott… semmit sem. Nem is kellett volna. Még így is hitte, hogy ő a mindent tudó bölcs, aki mindent jobban ismer mindenkinél. Mégis, én kellettem neki. A nagy bölcsnek…
Most jön pedig a duplacsavar. Kérdem én: ha magam adtam erőt, segítettem másoknak, nekem ki segített? Lehetne költői kérdés. Senki. Sőt.
Hál’ Istennek amolyan csináld magad és két legyet egy csapásra típus vagyok. Azzal, hogy senki sem segített, néha még szipolyoztak is, elegendő okot gyűjtöttem magamban a legtöbb „gazságra”, amit elkövettem. Persze a kívülállóknak ez semmi sem volt… kaptam hideget is, meg meleget is. Hogy túl művészi vagyok, meg nagyképű, taknyos… – szóval a szokásos.
A helyzet azonban az, hogy szart sem éltek meg. Megéltek jó pár évet, de azokból semmi sem maradt meg nekik. Általában mindegyikük csak azt nézte, hol az enyém, hol van már… Engem meg az ilyenek nem érdekelnek. Persze amikor olyan dolgok történnek, hogy felháborító, mert egyesek hiszik, hogy azé, aki szívesen ad, azé egyben közös is, egyszerre feldühíti az embert.
Tipikusan Diánán is így van ez. Történhetne bármi. Lehetnék jedi, vagy éppen egy jeti… a helyzet ugyanolyan lenne. Az ember elpatkolhatna ezért a kedves kis legénységért. Ez a szomorú igazság. Akkor pedig félév, hónap és elfelejtenek. Márpedig ezt a luxust sem engedhetem meg magamnak. Hogy miért? Mert túl sok minden történt. Nem itt, általában. Én pedig halhatatlan akarok lenni. Ez olyan tény, mint ahogy az is, hogy nyomorult vagyok. Viszont büszke vagyok rá, mert a nyomorult nem választja a nyomorúságot, hanem kényszeredetten ki kell tartania benne. Egy egész életre pedig hatalmas lélekerőre van szüksége valakinek, hogy nyomorult legyen. Mert mások teszik azzá, legyen szó az életről, vagy a „kedves” szerettekről.
Az élet igazságtalan. Itt most egy kinyalt köcsögnek kellene állnia helyettem. Persze ahogy az embereket ismerem, ő nem állna itt. Valójában nem tudom, hogy mit tenne a helyemben.
Tudod mit, Al? Milyen sörök vannak a Föld 2-n?
Alannis értetlenül bámult Konstantinra.
– Nem tudom. Tíz éve nem voltam már ott.
– Fogadjunk egy sörben, hogy Kyra pár héten belül összejön Tomphynnal! Ha nyerek, meghívsz az egyik Föld 2-es specialitásra.
– Ha nyerek, mi lesz?
– Én fogok nyerni… – zárta ki a második eshetőséget Konstantin.
– Saját magad ellen fogadsz. Ez … szabályos?
– Ha az életről beszélve nem válaszoltam meg neked ezt, akkor már sehogy sem.
– Ám legyen. Ha 10 év után visszatérek, veled megyek le, és a vendégem leszel…
– Egyébként nem vagyok ilyen nőgyűlölő, csak éppen a tapasztalatok…
– Értem én. De azért mégiscsak kell lennie valamilyen jó tapasztalatnak is.
Konstantin felhúzta egyik szemöldökét. Nem érte váratlanul ez a kérdés. Már jó előre megfogalmazott válasza volt.
– A jó tapasztalatokból egy is elég volt. Minden akkor kezdődött – majd kis szünet után hozzátette, miközben egyik pillantásával Alannisra sandított, a másikkal meg maga elé – …és akkor is végződött.
Nem azért beszélek a nőkről úgy, mert puszta ribancok… ez az általános, a korombeliekről. Legalábbis akkor. Az a néhány százalékuk, akik normálisabbak… hmm… úgy fogalmazok, hogy válogathattak a férfiakban. Ha az egyik nem tetszik, van másik. A maradékra pedig marad a másik maradéka.
Gyors kézmozdulatot téve a levegőben hessegette tovább a beszélgetést.
– Egyébként volt egy foglyunk…
Alannis befejezte a gondolatát. Erre a gesztusra Konstantin egyre erősebben kezdte azt hinni, hogy valóban olvasnak a gondolataiban.
– … akiről két hétig megfeledkeztetek. Fura, hadihajón még sohasem fordult még elő. Két álló hétig rajtatok kívül senki sem tudta, hogy létezik. Nem gondoltátok, hogy el kellett volna mondani már az elején, vagy éppen amikor az ételt vittétek neki?
– Igazából nekem nem volt hozzá túl sok közöm – jelentette ki vállát megvonva Konstantin – Pusztán kiütöttem, megkötöztem. Aztán Clar hordott neki kaját. Hogy ő miért nem szólt – ez a 10.000 Ft-os kérdés. Bár szerintem, ő meg azt hitte, én megmondtam valakinek. Mi újság vele?
– Közénk állt. Belátta, hogy a Földerőhöz nem mehetne vissza.
– Ugyan már! – horkant fel Konstantin a békés beszélgetés közepébe. – Miért ne mehetne vissza!? Ilyen csak egy klisés könyvben szerepelhetne, ahol egy hajón túl kevesen vannak, és kell az ember…
– A Földerő szabályzatában van egy záradék, ami megtámadhatatlan. Ha az ellenséges területen fogságba esik egy katona, egy órája van, hogy kiszabaduljon.
– Egy óra!? Az semmi! Bezzeg az amerikaiak. Ha elkapják valamelyiküket, ha kell, százan meghalnak csak azért, hogy kiszabadulhasson az az egy.
– Amerikaiak? Mint a földrész?
– Mindegy… Egyesült államok. Bár volt másik véglet is. Az oroszok – főleg a világháborúk alatt. Azoknál nem számított, hogy elesett az ember, vagy éppen fogságban szenved húsz éve. Azoknak nem létezett genfi egyezmény. Például a harcvonalban az oroszok azért voltak olyan bátrak, mert ha nem az ellenség felé vetették volna magukat a torkolattűzbe, a saját tisztjeik lövik le őket hátulról, gyorsbíráskodásban kitüntetett dezertálásért. Szóval két választása volt szerencsétlen orosz sorozott katonának. Vagy előre megy meghalni, vagy hátra. Akiket elkaptak azoknak sem volt jobb. Hitler is a vörös pajtásoktól tanult anno… A koncentrációs táborok semmik sem voltak a gulágokhoz képest. Napi 12-16 óra munka szimpla cukorrépán. Ha nem bírta az ember, meghalt. Piti bűnökért, általában ráfogott politikaiakért.
A magyar katonák – sorozottak persze – bevonultak a második világháború idején, mert ha nem ugyebár akár a helyszínen agyonlőtték volna, vagy mehetett volna börtönbe… Szerencsétlen kiment az orosz frontra, elkapták, aztán meg húsz-harminc évig élt embertelenül – és ez szó szerint értendő. Végül hazakerült valahogy… nagy ritkán hazakerültek, de sajna a vörösök Magyarországon is berendezkedtek. Szegény közkatonát odahaza is szívatták, mert a német oldalon harcolt a vörösök ellen, akiké gyakorlatilag az ország volt.
Ez pedig csak egy kis epizód mindabból, amit történelemnek hívunk. Persze ezt is változtatgatják, de szerencsére van egy-két olyan ember, aki ilyenekre is emlékszik, nem csak az általában felkapott koncentrációs táborokra. Azok is szörnyű helyek voltak, de sajnos az csak a jéghegy csúcsa volt. Ami ennél rosszabb volt, teljesen izolálva volt. Talán egyetlen normális felvétel sem készült az ilyenekről, csakis manipuláltak.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Alannis.
– Amikor mentek filmezni, a „rabokat” felöltöztették – pedig fagyban, hóban nem volt többjük általában, mint egy alsó-, meg egy felsőruha -, megmosdatták őket, meg minden. Rendesen kaptak kaját, meg pihenőt. Aztán lefilmezték őket, milyen jól is élnek a rendszer ellenzői… csak propagandából, hogy a rendszerben élők bizonyítékokat kaphassanak a rendszer jótékonyságáról.
Szerencsétlenek. Tudok egy sztorit. Lehet, hogy már meséltem…
– Nem baj, mondd csak! – biztatta Alannis tovább Konstantint.
– Volt egy Tolsztoj nevezetű író, költő… vagy tudom is én, micsoda… a lényeg, hogy könyveket írt. Szerencsére nem a Háború és Béke, Kamaszkor, Feltámadás stb. Tolsztoja, hanem egy rendszerpárti fazon, aki igazából nyalt a vezetőknek. Az egész a gulágok idején játszódott. Tudták, hogy ez a Tolsztoj rendszerbaráti, szóval meghívták egy ilyen helyre, hogy írjon valamit az itt tartózkodó „bűnözőkről”. Szokásos hacuka váltás, meg hóbelevanc megvolt, aztán végül jöhetett Tolsztoj is.
Minden jól ment, csak az egyik rab magához hívta az írót és elmesélte neki, hogy valójában mindenki a halálán van, mert látástól vakulásig dolgoznak, verik őket, meg minden – pl. szokás volt, hogy elektromos terápia után gumibottal adtak az érzésnek a vallatók, aztán meg mondjuk levizelték öten szerencsétlen magatehetetlen rabot… Miután elmesélte ez a rab a segítség reményében Tolsztojnak az esetet, a kedves kis irodalmár felnyomtam a feljebbvalóknál, hogy árulkodtak. Ott aztán volt nemulass…
Ahogy hallgatom a mostani viszonyokat viszont nem kell túl sokat magyaráznom a párhuzamok között. Bele sem merek gondolni, hogy ha nagyobb háború lett volna fajok között, a Földerőtől hány ezer ember élt volna meg ilyeneket.
– De szerencsére nálunk nem él meg ilyet senki sem – jegyezte meg elmosolyodva Alannis.
Konstantin is vele tartott.
– Szerencsére nem. Ahogy mondod. Amúgy hogy hívják?
– Dordil tizedes.
– Te jó Isten! – nézett fel Konstantin, majd megjegyezte – Tisztára mint egy rossz Star Trek epizódban…
Aztán egy pillanatra elgondolkodott. Furcsa érzése támadt. Bizonytalan, ám hirtelen felháborodást váltott ki magából a felismerés.
– Várjunk csak egy pillanatra! – tettette az értetlent – Tizedes?
– Igen. Megkapta azt a rangot, amit a Földerőnél képviselt.
– Tizedes? Én meg közlegény. – Konstantin még mindig nem hitte el.
– Bizony.
– Egy másodpercre! Valamit nem értek… Ő megtámadott minket. Aztán felügyelte, hogy Diána megsemmisüljön. Ha nem ütöm ki, lelő…
– Ez volt a parancsa – vetette fel Alannis.
– Nem érdekel, hogy mi volt a parancsa. Tizedes! Én közlegény – ismételte el – Megmentettük a hajót. Többször is. Kiszabadítottuk a legénységet. Megoldottunk előtte egy kis programhibát, amiben azért volt egy kis részem. Én közlegény vagyok. Nem mehetek be akárhová. Nem tehetek bármit a hajón, valójában csak lézenghetek, persze, „ha ló nincs, szamár is megteszi” helyzet adódik, akkor bizony nem rossz, ha itt vagyok. A raktárakba korlátozottan mehetek be, totál hülyének néz mindenki a hajón, továbbá a jövőre néző terveimet is semmibe veszik. Ezt még elnézem úgy, ahogy, de hogy majd a végén még neki szalutáljak… Kettőt most megmondok, nem csak neked, Diánának is – mert tudom, hogy hallgatózol: – ezzel felnézett – nincs az a pénz, hogy én egyszer is tisztelegjek neki, vagy éppen egy parancsát is teljesítsem! Ha ez azzal jár is, hogy nem leszek közlegény sem.
– Megértettük. Igaz, Diána?
Diána helyeslésül egy apróbb csipogást hallatott.
– Nos… egész jól zárult a mai nap – kezdte Konstantin összefoglalni a helyzetet. – Megvitattunk néhány kérdést. Például holnap után lesz Kyra neve napja (régiesen fogalmazva), továbbá beszélgettünk a nők társadalmi helyzetéről az ójelenben, majd gyors történelemórán át vezetett az utunk egészen egy újdonsült tizedeshez. Egész jó volt a mai termés, nem igaz?
– Minden bizonnyal. Sőt – húzta fel a hangsúlyt Alannis – igazából örömmel tölt el, hogy lassan kezdesz bízni bennem.
Konstantin csendben várta, hogy befejezze Alannis a mondandóját, de a várt kifejezés nem érkezett el. Igazából ezt szánhatta Alannis zárásul.
– Azt egy szóval sem mondtam, hogy megbízom benned.
Alannis meghökkent. Nem tudta mire vélni ezt a kijelentést, mire Konstantin folytatta.
– Mindenki annyit tud meg, amennyit kell! – ezzel a „bölcs” mondással lépett el Alannistól Konstantin és hagyta ott az egész helységet.
Clart szerette volna megkeresni.
* Javítási javaslat a mintázott személyről a mintázott személytől.
*2 Victor Hugo – Nyomorultak alapján