„ … Kegyeteknek legféltettebb, legdrágább kincse veszélyben forog…”
Jókai Mór – Az elátkozott család
I. sz. 1858
Újabb gondok. Egyre több probléma gyülekezett, várt megoldásra, és pusztán egyetlen ember ismerte az összeset. Ez pedig Tomphyn volt.
Természetesen Diánát nem soroltuk ebbe a csoportba, hiszen ő csak vészhelyzet esetén tehet bármit is parancs nélkül – és csakis akkor, ha valószínűtlennek tartja, hogy valamikor is utasítást fog kapni egyáltalán a közeljövőben. Olyan kis ártalmatlan és hasznos funkciója volt ez, hogy szinte fel sem merült a készítőiben, hogy ezt ki kellene hagyniuk, később pedig már arra nem mertek még csak gondolni sem, hogy esetleg nélküle jöjjön létre mesterséges intelligencia, ami fontos értékeket (hadsereget, közlekedést) képvisel.
Sokak hitték kezdetben, hogy amolyan gépek lázadása keretében átveszik a Földön a hatalmat ezek a mesterséges lények, mesterkézzel munkált masinák, azonban be kell látnunk, hogy akármilyen mértékben is keveredik a tudomány, a fantázia és maga, a már korábbi fantasztikum – elvi lehetetlenség áll fenn az imént említett hipotézis kapcsán.
Hiszen bármit, amit mi készítünk, elsődlegesen a saját képünkre alakítjuk, minél emberibb, annál elfogadottabb – a művészet külsőségein kívül. Ha pedig a saját képünkre formáljuk, rendszerint elképzeljük a normál normák által behatárolt "jó" tulajdonságokat, majd definiáljuk mindezeket az alkotások számára érthető formában. Így képesek eldönteni, hogy mit tegyenek, mit ne – például robotok egy gyársoron, egy számítógép belseje… Bizonyos részei akkor kapcsolnak be, amikorra mi időzítjük, hogy tovább alkalmas legyen a gép a végzett munkára, hogy a gép dolgozhasson helyettünk. A gép viszont nem ismeri azt a szót, hogy lustaság, így nincs is, mi hajtsa.
Az ember ugyanis lusta – legalábbis élete elején, a vége felé pontosan az ellentéte. Dolgozik, hogy ne kelljen később. Dolgozik, hogy tehesse ezt; pihenés – amire szükségünk van. A gépek viszont elhozták azt a kort, amikor már szükségtelen a munka, mert pihenni nélküle is tudunk. Persze szükséges a "dologra" minimálisan is, de nem élhetünk nélküle.
Mi lesz velünk, ha a szolga lesz az, ami nem ismer lehetetlent? Eltűnünk?
Ezek a gondolatok senkinek sem jutottak az eszébe, pedig miközben magán Diána gépesített belső részei között mozogtak, könnyűszerrel belefeledkezhettek volna a jelenbe, és kicsit előretekinthettek volna bátran a jövőbe. Mégsem tették. Hogy miért? A Most sokkal fontosabb bárminél – a halálra ítélt odaadná ténylegesen az életét, ha egy kellően távoli időpontig még élvezhetné az örömöket. Csakhogy minél jobban közeledne az említett időpont, annál erősebben szeretné egy kicsit még meghosszabbítani az alkuját (telhetetlenség).
Diána rab volt. Saját bujdosásának rabja, halálra ítélt, aki gyakorlatilag arra várt, mikor veszti el memóriáját. Attól a naptól fogva érezte a "halál" szükségszerűségét, amikor először üzembe helyezték. Csatahajó, hiába a mézes takony, hogy mentő… semmit sem ért. Harcra teremtették, és az örök törvényeknek megfelelően mindig van egy erősebb ellenfél, egy nagyobb és magasabb erő, amivel az ember képtelen pontosan számolni, mert mire megismerhetné a történetnek vége is. Egy hosszabb enciklopédia sem elég ahhoz, hogy akár egy embert kiismerjünk rendesen – viszont mi mégis képesek vagyunk erre, egymás gondolatait olykor-olykor be is tudjuk fejezni, esetleg folytatni. A gépek miért nem? Miért nem kommunikálnak öncélúan?
Mert szükségtelen. Nincs szükségük semmire sem – csupaszon születnek, nincs lelkük, mert mi nem akarunk nekik.
Ezért nem képesek érezni – mert nincs rá szükségünk. Elég nekünk saját fájdalmunk, vagy örömünk, még ha azok lassan el is fednek minket. Ám minél több van, annál könnyebben figyelünk a másra, a más bajára. Ezért létezhetnek a világon költők, írók – mert kíváncsiság hajt minket a rossz és a jó példa iránt. Minél több van ebből, annál többet szeretnénk a másikból. Ez bizony kielégíthetetlen vágyat jelent az új iránt, ami folyamatos fejlődésre készteti az embert – első sorban a gondolkodását illetően.
Akárcsak a párkapcsolatok terén. Minél több kosarat kap valaki, annál erősebben agyal a módszereken, a beszédtémákon, gesztusukon – és akármennyire is hiszik sokan, hogy ez rossz, meg kellemetlen (bla-bla), mégis a fejlődés része, ami nélkül nem lennénk rákényszerítve a további lépésekre, azokra a lépésekre, amik egy boldogabb élethez vezetnek minket és embertársainkat.
A gépeknek nincs szüksége erre. Szegények. Ez az egyetlen mozaik, ami kimaradt a kirakásuknál – az akarat, az ösztönzés fogalma. Mi nekik a pénz, szerelem, tekintély? Semmi. Ezért lehetetlen uralmuk olyan meghatározások nélkül, amiket csak egy lény adhat ki nekik, az pedig a mester, aki irányítja őket, márpedig a mesternek van annyi esze, hogy belátja saját döntéseit – többnyire…
"Üzenet, üzenet… miért nem tudja elmondani rögtön Diána, hogy mi is van benne? Jó hír úgysem lehet. Akkor meg minek kertelni? Rögtön a közepébe vágni!"
Gondolkozott el Tomphyn, ahogy elhaladt a folyosókon egyenesen a híd felé. Klot esete egyre erősebben elgondolkoztatta.
Az emberek elkeseredettek, elszontyolódtak. Csalódottak, és ami a legfontosabb: reménytelenül romantikusak. Aki maradt, mind hisz a jövőben, az új eszmékben, amit feltűnően kevesen vallanak ahhoz képest, hogy trilliók léteznek az ismert területeken. Hírük bizonyára elterjedt az utóbbi hónapokban, szám szerint ötben…
Ahogy Tomphyn tovább filozofált, belátta, hogy 5 hónapja semmi sem történt igazából. Nem mintha eseménytelenül zajlott volna le az utóbbi idő, mégis kimaradtak a sűrűjéből. Amíg a világok háborúsdit játszottak, addig ők egy zátonyra futott hajóként néztek végig a horizonton, amin semmi sem látszott, csak néha-néha a csata zaja szűrődött át.
Hirtelen felindulásból el kellett ismernie, hogy szívesebben lenne az egyik kint levő darázsban, ami valahol egy bányabolygón rostokol, vagy éppen a közelében kering sérülten – az ismeretlen kedvéért. Immár csak azért szurkolt, hogy valamilyen ezzel kapcsolatos hír jusson elébe…
Miközben a hídra lépett Tomphyn, szalutáltak néhányan – csak Alannis nem. Meglepődött önmaga is ezen, de nem foglalkozott vele túl sokáig. Azonban amikor a helység előterébe lépett, a háta mögül egy kérdés hangzott fel.
– Kapitány, kívánja, hogy lelépjünk?
Tomphyn felhúzta a szemöldökét.
– Már miért akarnám, hogy elmenjetek? Ami itt történik, az mindenkire tartozik. Nem létezik ezen a hajón többet olyan, hogy titok – Ezzel a főképernyő felé vetette tekintetét, majd Diánának adott ki parancsot az üzenet lejátszására.
A képen egy irodaszerű helység jelent meg, ablakokkal – ez bizonyossá tette, hogy egy bolygóról jött. Az első felismerések tovább erősödtek. Az előtérben elhelyezkedő asztal mögött két-két zászló nyugodott, több színben ugyanolyan mintájúak. Ugyanaz a Földre emlékeztető geometrikus 3 dimenziós hatást okozó ábrázolású alakzat különböző jelekkel, amik a kontinenseket szimbolizálták.
Ekkor már tudta mindenki a teremben, hogy "otthonról" üzentek. Ezt az időközben látótérbe kerülő alak is igazolta. Nem volt más, mint a földi consul. Egyedüli emberként irányította a földi politikát, gyakorlatban amolyan elnökfélének megfelelő pozíciót töltött be, csak nem országosan, hanem világok szintjén.
Kinézete tipikusan szimpatikus benyomást keltő volt, arcán egyetlen lelki civódás eredménye sem látszódott, legfeljebb a kellemesebbeké. Hogy miként érte el ezt, vitatott volt – természetesen a bulvár számára volt a legfontosabb ezt kideríteni, csakhogy egyszer sem sikerült. Hivatalosan nem lehetett magánélete a consulnak, nem lehetett családja, sem más hasonló, csakhogy élete szimplán egy feladatra koncentrálódjon. Természetesen azt hinné a ma embere, hogy ez lehetetlen, de a hit, a vallás, az ideológia sokféle képtelen dologra képes az embert késztetni. Ha pedig egy egész faj életét meghatározó személy csak egy kicsit is belegondolt fontosságába, máris beláthatta, hogy ténylegesen szükségesek ezek az úgymond "kellemetlen" lépések mindenféle ellenakció, terrorizmus és hasonló kivédésére.
– Consul! – pillantott végig meglepetésében a negyvenes éveiben járó alakon Tomphyn. Nem akarta kimondani, de csak úgy kicsúszott a száján az előbbi szó.
Felvételről volt szó, így semmi esély sem volt arra, hogy valamiképpen reagál majd a hídon elhangzottakra a túloldal.
A felvételen tovább zajlódtak az események. Leült szép komótosan az asztal mögötti székre a consul, majd erőteljesen belenézett a kamerába. Lassan, kimérten beszélni kezdett.
– Diána és legénysége! A vádaskodásokon idehaza már túlléptünk. ÉN, mint consul nem tartozom sem a Földerőhöz, sem más katonai, vagy politikai kormányzathoz. – ez volt az a pillanat, amikor elismerte a Földerő kormányzati tevékenységeit. Szöget ütött a jelenlevők fejébe, de nem szólt senki egy szót sem már, csak nézték és hallgatták a "kisfilmet" – Mint tudják, háború indult. A háborúban pedig elég rosszul állunk. 25 világ flottáját nem tudjuk visszaverni. Gyakorlatilag vérszemet kaptak a válaszlépésünk szándéka miatt. Az emberi faj üldözötté vált.
Ekkor szünetet tartott.
Aggályok merültek fel a "kapitányban". Az elhangzottakkal nem igazán értett egyet. Őket senki sem üldözte eddig a Földerőn kívül. Az első világon pedig, ahol kikötöttek – szívesen látták őket. Nem tudta eldönteni, hogy mi az igazság, így csak annyit mert következtetni, hogy az olihák nem tartoznak a földellenesekhez. Azok a szavak pedig, hogy az emberi faj… egyszerűen szkeptikussá tette. Hitte, hogy csak a Földerőt üldözik. Pedig akkor még nem is tudta az igazságot…
– A Föld 4 fellázadt ellenünk a múlt héten. Teljesen elkülönítette magát. Hatásosabb katonai erőket pedig képtelenek vagyunk bevetni ott is, mert védeni kell a határainkat. A Föld 4 kiválása után az 5 és a 6 is megtette azt, amitől tartottunk. Több bányabolygó is követte a példájukat. Mondanom sem kell, hogy ez még tovább rontott a helyzeten. Kevesebb nyersanyagunk van, a belső kereskedelmünk romokban, a belpolitikáról ne is beszéljünk…
Ekkor eszükbe jutott a négy emberük, akik kiküldetésben vannak, továbbá a fogoly is, aki megmenekült az ismeretlentől.
– Az előbbi két órában pedig híreket kaptunk a határainkról.
A Földerő – ezzel pedig a Földi Liga végét jelentő összecsapás az elkövetkezendő egy héten belül bekövetkezik. Az a szerencsénk, hogy egyesített flottával jönnek, megismétlem: 25 világ hajói, és nem mindegyikük rendelkezik pont-görbemeghajtóval, vagy valami hasonló erejű technológiával. Ellenben mondanom sem kell, hogy mi történik, ha a földi flotta elesik. Több tízezer hajót várunk, ami még optimista becslés. Nekünk pedig alig maradt 2-3 ezer.
Sokat jelentene számunkra, ha a harcra visszajönnének. Tartok attól, hogy nemet mondanak, de bízok elhivatottságukban, és hogy nem engednek egy emberi fajt a civilizáció előtti formákra leamortizálni, engedni, hogy eltöröljenek minket.
Vége lett az üzenetnek. Nem volt semmiféle fenyegetés benne, csak puszta kijelentő mondatok. Nem kérték meg Diána legénységét, hogy menjenek, csupán utaltak rá – finoman.
Márpedig a gyengéd utalások, szavak meggyőzték Tomphynt, és többnyire a legénységet is. Persze mindenki rendelkezett ellenvéleménnyel, mégsem mondta ki nyíltan, hiszen érezték, hogy kötelességük segíteni. A háború elkerülhetetlen volt, ők pedig egy csatahajón szolgálnak (szolgáltak egykoron), aminek feladata a "védelem", ami mindig mézes mázba burkolt pusztítást jelent.
Mint felelősségteljes kapitány végiggondolta a helyzetet. Reménytelen volt – pontosan mint eddig. Még ha ki is húzzák a csatát, 25 világgal mégsem vehetik fel a harcot, akármennyi hajót is tudnak legyártani a bányabolygókhoz közeli gyártótelepeken. Tekintve, hogy immár 3 földdel kevesebbel rendelkezik a Földerő, továbbá a már említett veszteségekkel egy kalap alatt kimondható lett volna, hogy vesztettek, eleve halva születtek.
Hirtelen ötletre megfordult és a hídon levőkhöz fordult.
Végignézett rajtuk. Egyik sem volt katona, de még csak igazi, hivatásos sem. Mind-mind, a való életben civileknek tituláltak voltak, akik csak személyzeti feladatokat végeztek a hajón. Legtöbbjük még a kézifegyverek fogásához sem értett.
– Eddig itt voltatok. Nem tudom miért, talán csak ti tudjátok. Eddig is öngyilkosjelöltek voltunk, de immár megadatott a lehetőség, hogy válasszunk. Meghaljunk a hazánk oldalán, vagy tovább bujdosunk, hogy megoldásokat keressünk?
Csend támadt. Folytatta.
– A magam részéről Diánával harcba megyek. Aki máshogy gondolja a dolgot, az választhat, hová tegyem ki.
Még mindig csönd volt. Érezték, hogy nem kellene elmenni. Az életüket már hónapokkal előbb feladták, így már csak egy maradt meg, a várva várt befejezés.
Elég gondolkozási időt hagyott nekik – bár nincs ember, aki pontosan tudhatja, mennyi idő kell egy ilyen mértékű döntéshez -, majd visszafordult Diána felé.
– Elköszönünk az oliháktól!
"Protokolláris üzenet továbbítva" – válaszolt a kérésre Diána, majd újra megszólalt.
– Oliha hajók indultak a bolygóról. Úti céljuk mi vagyunk. Érkezési idő 15 perc.
Felpattant Tomphyn az egyik konzol mögé és riadót fújt. Nem tudta, mi lehet az oka a történteknek, de óvintézkedésből megtette. Nem tudhatta, hogy az olihák bármiféle módon is részt vettek-e az eddigi harcokban, hiszen gondoljunk csak vissza az alkatrészekre. Hogyan szerezték meg, kitől, mitől?
Harccal, vagy kereskedéssel? Örök kérdés, ami megkülönbözteti a hazugot a tolvajtól. Az eszmefuttatást újabb üzenet követte. Ez már valós idejű volt, kétoldalú. A többször látott „példány” jelent meg előttük vizuálisan a képernyőn.
– Nyugalom, nyugalom… Bizonyára az üzenet izgatott fel titeket ennyire.
– Honnan tudtok erről? – kérdezte Tomphyn. Volt rangja még mindig rangidősségét és szóvivői tisztjét garantálta.
– Mi is megkaptuk. Kicsit előrébb járunk a technológiák terén, mint ti – ahogy azt már láttátok is. A sok ezer éves belső és külső politika helyett csak magunkkal foglalkoztunk. Nálunk nem létezik belső viszály, nézeteltérés és hasonlók. Nálunk egy vélemény vagy helytálló, vagy nem. Ennyi. Ám most nem ezért üzentem. A távhajókon fegyverek vannak.
– Feleslegesek – szakította félbe -, mivel nem tudjuk felszerelni azokat.
– Ezeket igen. Azt hiszitek, csak ti csináltatok valamit ez alatt az idő alatt? Néhány új fegyver, hogy egy kicsivel több esélyetek legyen. Az első két hajó rakományát nagy hajókra használjátok, a második kettőét pedig amikor több kicsivel van dolgotok. Sok sikert! Remélem, még látjuk egymást!
Újabb véget jelentett az elköszönés. Egy üzenet végét. Egy jó kívánságét, egy korszakét.
– Rendben, emberek! Munkára! Diána, számítsd ki a pontgörbénket… – Tomphyn eszébe jutottak a távollevők. – ahhoz a bányabolygóhoz! Berk – nézett ismét a háta mögé. Berk rendületlenül állt a kijárat melletti falhoz támaszkodva -, nem ismerek nálad jobb szerelőt. Készíts elő mindent, amit csak elő tudsz, majd amikor megérkeztek a hajó, mindenki menjen pakolni, hogy minél előbb mehessünk a többiekért. Diána, meddig tart, míg a bányabolygóhoz jutunk?
– Körülbelül 2-3 perc – válaszolt. – Aztán körülbelül 20 perc, mire a Földre – biztonságosan persze.
– Berk, mit gondolsz? Fel tudjátok szerelni addig ezeket a "fegyvereket" – ezt kicsit gúnyosan mondta ki.
Éppen köhögött a szerelő, amikor válaszolnia kellett volna. Az utasítások kiosztásában néhány másodperc törés állt be, majd vontatottan újraindult.
– Talán – jelentette ki, majd el is indult a dolgára.
– Diána, hány napunk van még abból a bizonyos egyhetes időpontból, amit a felvételen említettek?
Diána gyors számolásokat végzett az előbb megadott feladatokkal párhuzamosan. Magabiztosan mondta ki:
– Pontosan hat napunk.
– Hat nap… – gondolkodott el a kapitány. – Ezt hallja a legénység is! – parancsolta. – Legénységem, el nem ismert katonák, barátok, család! Hat nap múlva a halálba megyünk a Föld védelméért folytatott harcba. Aki menni akar, bárhol kirakhatjuk. Aki marad, az üzenhet a családjának, ha van, ha akar… A postát nyújtsátok majd be Diánának, aki majd elküldözgeti azt.
Lázas készülődés kezdődött meg. Tomphyn természetesen semmit sem csinált, jobban mondva fizikailag nem. Visszavonult a kabinjába, és csak Diána által értesült a különböző történésekről.
Amikor megérkeztek az alkatrészek a hajókon, alig pár perc alatt átpakolták azokat a méreteik ellenére.
Közel 10 percen belül már a bányabolygó felé tartottak…