"Szereztem magamnak barmokat, szamarakat, juhokat, kecskéket, szolgákat és szolgálókat. Most üzenetet küldök uramnak, hogy kegyelmet találjak szemedben."
Teremtés könyve 32.6
Konstantin éppen a híd felé tartott, hogy bejelentse Tomphynnak távozását, amikor a vészszirénákat meghallotta. Tudta, mit jelentenek. Egyre kisebb a távolság a Föld és Diána között.
Elkezdődött az a bizonyos út, amivel ténylegesen csatlakoztak a Földi Flottához. Ugyanazok az érzések futottak át egyesével Konstantin zsigerein, amik még az első napon. Immár megszokta azokat. Nem tudta, hogy valójában mit is keres ott, ahol van – valójában a helyzet miatt.
4000 évvel később csak úgy ott termett egy hajón, ismerősök, barátok és élethű érzések nélkül. Egy zord világba, ahol talán az emberiség egy apró betűs lábjegyzetté válik egy jövőbeli mítosz valamelyik sorában. Lábjegyzet, mert vagy nem marad fenn, hogy árulkodjon magáról, vagy kevesen ismerik a történelem fordulatai miatt.
Ironikusnak érezte. Egy pillanatra visszaemlékezett egy beszélgetésére a bányabolygóról…
"- Egy bolygó? Azt hittem, valami kőre jövünk majd…
– Benne a van a nevében. Bányabolygó. Bolygó. Ugyanolyan bolygó, mint a Föld, pusztán nincs értelmes élet.
– Olyanra gondolsz, ami visszabeszél?
– Igen, körülbelül.
– Szóval ez a hely… ez a 123136-os bányabolygó lehetne pár évmillió múlva akár a Föld is?
– Persze. Miért lepődsz meg ezen annyira?
– Csak mert… belegondolok, mi lett volna, ha Földdel is ezt teszik. Mi meg megrekedünk a majmok szintjén, végül pedig sem kapitalizmus, sem globalizáció nem következik be… Sehol sem lennénk.
– Amúgy sem a majmoktól származunk.
– Jó, nem úgy értettem. Miért? Ennyire kell az, ami itt van?
– Persze. A felszínen fakitermelés zajlik, míg itt lent a fémektől szabadítjuk meg a bolygót.
– Megszabadítjátok? Egyensúlyról nem hallottatok még?
– Valamiféle aktivista vagy?
– Dehogy, de mégiscsak. Mire kell ez a sok minden? Ez a sok anyag?
– Vedd úgy, hogy Diánához majdnem teljes egészében két ilyen bolygónyi fémre volt szükség – hogy kitermeljék.
– Várjunk csak… Volt a flottának legalább 3-4 négy ilyene. A kisebb hajókról ne is beszéljünk. Azt mondod, legalább egy tucat lakható világot hazavágtak már az emberek?
– Az emberek!? Minden faj így elégíti az ilyesfajta szükségleteit – amelyiknek vannak ilyenek. Egyébként ha meg lehetne oldani a zordabb bolygón a kitermelést, már megtették volna. De túl pénzigényes.
– Pénzigényes. Értem. Környezetbarát sosem számított.
– Környezetbarát?
– Igen, hogy ne vágjuk ki alólunk a fát – ismered a…
– Nem értem, mit mondasz.
– Várj! Kicserélem az elemet. Kész! Szóval: tudod, hogyan készül a bor?
– Körülbelül.
– Remek – az csak nem változott ennyi idő alatt (legalább)… Erjed, meg minden. Szőlő előtte, aztán must. Aztán néhány hét, hónap – és erjedezik. Aztán ami addig erjedt benne – puff, elpusztul. Miért? A saját … hogy is mondjam – az utótermékétől. Mert egyre gyorsabban, egyre nagyobb helyen terjed, végül megfojtja magát.
Van egy másik példa is. Egy békás. Egy edény a főzőlapon. Vegyél bele békákat, majd kezdd el melegíteni. A mese szerint a békák élvezik, hogy milyen jó meleg van. Szinte ők maguk tekerik feljebb a hőfokot, hogy még kényelmesebb legyen. Csakhogy egy idő után az edény fala és alja átforrósodik és immár egyáltalán nem kényelmes. Az időközben kinevezett békatanács kisebb, tudósokból álló csoportot alakít a kényelmetlen helyzet kezelésére. A kutatócsoport megállapítja, hogy az edény alatt égő gáz az oka az egésznek. Viszont a tanácsot pontosan a meleg miatt választotta meg a többi béka – akik élvezték a meleget – így maga a vezetés fél attól, hogy elzárják a gázt. Végül nem hallgatnak a kutatókra – azért, hogy maradhassanak vezetők – így megfőnek.*
Ugyanez érzékelhető, csak nagyban. Hol lesz ennek a vége? Amíg lesz ilyen bolygó? Aztán? Vége?
– Ne agyalj már ilyeneken!
– Muszáj! A múltban is ilyen volt, de ott még csak kicsiben játszott az ember. Ezek szerint viszont nem csak az ember ilyen. Hmm… Sejthették volna a kutatók. Az élet a dominancián alapul – ki alkalmazkodik, győzedelmeskedik. Egyszer viszont vége mindennek. Talán most érünk majd el. Ilyen méretek között.
Ez viccesnek tűnhet, de ilyen felfogással – össze sem tudjátok már számolni, hány bolygót is fosztottatok meg mindenféle lehetőségtől, esélytől. 4000 év alatt. És sajnos csak most kezdődik."
Érezte, hogy egy ilyen világban, ahol mindenre fittyet hánynak, nem törődnek sem élővel, sem holttal, teljesen felesleges meghalni egy ügyért, ami már így is, úgy is elveszettnek számít. Az élet jön-megy. Egy ember semmit sem számít. Így talán van valami esélye egy jobb jövőnek, ahol egy röhejes szövetség irányít az ilyen húzások ellen.
Egy világban, ahol nincs szükség harcra, ott sem kizsákmányolás, sem felesleges pusztítás nem következik be. Feltéve, ha az a világ jól keveri a lapokat, és nem enged különböző szokásoknak – a kényelemnek – bizonyos fokig.
Ahogy így tanakodott magában elért a hídra. Meglepő látvány fogadta.
Legelső emlékében egy cigifüsttel és ételzacskókkal meg dobozokkal teleszórt helyre képzelte magát – ahogy minőségében a legtöbbet tartózkodott itt. Most azonban rend, tisztaság és katonás fegyelem fogadta.
A katonás kisugárzás nem csak a hídról áramlott felé, hanem maguktól a személyektől is. Díszegyenruhában fogadta őt a legénység. Tomphynon fehér uniformis feszült – mindenféle kitüntetésekkel. Konstantin meg volt győződve, hogy mind, egytől-egyig amolyan cserkésztáboros plecsni, amit fára mászásért vagy hasonlóért kaptak még az akadémián.
Magán nézett végig – ugyanabban a szakadt, használt katonai ruhában volt, amibe még réges-régen öltöztették még a repülés előtt. Élete első és utolsó repüléséhez. Azóta már csak lebegett.
Tomphyn baráti mosollyal fogadta, bár ez inkább riasztóan hatott Konstantinra, mint nyugtatólag.
– Íme az egyetlen közlegényünk! – próbálta közelebb invitálni magához.
– Bocsesz főnök, hogy nem öltöztem ki ünnepi hacukába a dizsire, de tudod, nem akarom tolni a lecsót túl sokáig, és csak ez az egy göncöm van.
– Hogy? – kérdezett vissza.
– Nem számít. A helyzet az, hogy van egy kis gond – most Konstantin akarta elcsalni kettesbeni beszélgetésre.
– Micsoda? – kelt rohamra idegileg Tomphyn. Látszott rajta, hogy pattanásig feszültek az idegei az erőltetett nyugodtság ellenére.
– Nyugalom, nem úgy gond, csak úgy mondtam…
– Én meg már sokszor mondtam, hogy jobb lenne, ha egy kicsit… na mindegy. Miről lenne szó?
– Hát, inkább kettesben kellene. Olyan természetű. De nyugi, sem gombám nincs, sem aranyerem – vagy hasonlók…
Ekkor Diána vetett közbe pár szót.
– Valójában rengeteg betegség lappang benned a tudtodon kívül. Több bőrbetegség, meg hasonlók – csak úgy mondtam.
– Szóval akkor így, tökéletlen XXI. századi módra szeretnék kettesben beszélni veled – nézett erőteljesen Tomphyn felé.
Kimentek a híd mögötti folyosórészre. Ott zajlott le a gyorsnak nem mondható beszélgetés.
– Mi lenne az a nagyon fontos dolog, amiről nem beszélhettünk a legénység előtt?
– Tudod, Tom, nincs igazán ínyemre ez az "űrlövöldözősdi"… – kezdett magyarázkodni Konstantin.
– Pedig egész jól kihúztál egy kisebb polgárháborút egy háborús zónában…
– Na jó, azért ismerjük el, hogy volt kb. háromszáz fegyveres az egész bolygón, mi meg kb. 100.000-ren. Abból 12 fegyverest én kaptam el, de mindegy. Arról van szó, hogy nem itt van a helyem. mármint 4000 év… ez… hihetetlen és abszurd. Mármint nemcsak hogy nem illek ide, de nem is lehetek itt. Nézz a legénységre! Lerí róluk, hogy egész életükben ezt tanulták. Szinte egyszer sem vallottak kudarcot a legdurvább helyzetek ellenére sem.
Én meg nem értek semmihez, ellébecolok néha, dézsmálom a raktárat – egyébként csak szólok, hogy a vodkátok legalább négy hete elfogyott. A helyetekben az lenne az első dolgom, hogy beszerezzek egy keveset.
– A helyünkben!? – förmedt rá Tomphyn. Nem túl durván, bizonyára már sejtette, hogy mi lesz a vége a párbeszédnek. Egy erőteljes elköszönés és egy darázs elajándékozása – néhány napi étellel, meg felszereléssel.
Időközben kiért a pont-görbe aktivációs teréből Diána, megnyugtató és felzaklató mondata hangzott el:
– Megérkeztünk a Naprendszerbe. A peremterületen vártak ránk. Egy zászlós hajó a flottától. Bejövő hívás érkezik…
– Jól van, mindjárt megyek, mindjárt! Igazán várhatnak egy percet! – ez a gesztus Konstantinnak többet jelentett bárminél.
– Nem mondom, hogy haszontalan voltam – tudod, seggbe rúgtam néha egy-két rosszfiút, amikor úgy esett, és megmentettem az életeteket, de egyébként nem volt túl sok hasznom.
– Azt mondom, nagyon sok hasznodat vettük. Már azzal is, hogy eszméletlen voltál.
– Mi van!?
– Amikor megjöttél. miattad álltunk talán egy hétig… – nem is emlékszem rá teljesen. Ha nincs az az egy hét, nem vehettem volna észre az Admirális furcsaságait, és talán ma már nem lehetnénk itt. Az első háborús ütközetben halhattunk volna meg, hiszen kitört a háború, csak éppen nélkülünk. Ha megtettük volna azt, amit anno akart az előző kapitány, mi ránk vadászott volna az egész igőpha flotta.
– Így meg a flancos földieket kellett lekoptatnunk állandóan.
– Azokat könnyebb volt. Ismertük őket.
– Én nem ismertem senkit egész életemben. Nem is fogok! Azt tudom, hogy nekikezdek annak az átkozott szövetségnek valahogy… csak nem esik kézre egyik oldala sem.
– Mi leszel egyedül? Valami próféta?
– Valaki, akinek nagy tervei vannak, de sosem tudja valóra váltani.
– Majd meglátjuk! – ezzel kezet nyújtott Tomphyn talán utoljára Konstantinnak.
– Mi az, ilyen könnyen megkapom az egyik madárkát?
– Azért még meg kell tenned egy szívességet! Ígérd meg…
– Tudod mit? Nem érdekel. Nem teszek meg semmit már senkinek. Életben maradtok, mind és majd ti magatok megoldjátok. Elég szart takarítottam már utánatok – mosolyodott el kicsit pajzánul és jókedvűen Konstantin, ahogy kézfogás helyett megölelte férfiasan Tomphynt.
Diána szólt ismét a legjobbkor.
– Az Admirális már nagyon türelmetlen.
Ahogy visszahúzódtak az előbbi helyzetből, Konstantin lágy, gúnyos arckifejezést vélt felfedezni Tomphyn arcán.
– Az az Admirális?
– Ahogy te mondanád: kirúgtuk alóla Diánát.
– Nem értenek ezek a pipogya alakok már a rodeóhoz, vagy éppen a "kutyaviadalhoz"… – ezzel hátat fordított Konstantin, és jó ideig nem látta többé Tomphynt. Talán már csak valami sötét helyen találkozhattak a messzi, távoli jövőben…
A hangárban álldogált Konstantin. Már legalább 15 perce egy helyben. Bepakolt abba a gépbe, amelyikkel legelőször repült. Úgy gondolta, szerencsét hoz. Már amennyire szerencsét hozhat egy félkegyelmű pilótának, aki még vezetni is alig tud egy olyan géppel, amivel valószínűleg a korabeli gyerekek már kiskorukban megtanultak szimulátoron ügyeskedni.
"Itt hagynám? Fenébe is! Döntöttem!" – ezzel felpattant a dokkoló rámpára, hogy beszállhasson a gépbe, de furcsa jelenet következett.
Ott állt szinte az egész legénység előtte. Természetesen sokan – már amennyire pár ember esetében lehet ilyet mondani – nem voltak ott. Ott volt azonban Clar, Clare, Xar, Dordil, Spence, Alannis, Kyra, Berk, Maximilien – szóval körülbelül azok, akiket valamennyire ismert. Természetesen Tomphynt kivéve, mert neki akkor tényleg fontosabb dolga volt, mint másodszor is „viszlát-ot” mondani.
– Jajj skacok, utálok búcsúzni… – mutatott szimulálást csalódottsága és bosszantott kedélyállapotára. Nem sikerült elhitetnie velük viszont.
– Nem, ez kell. – majd ravaszul nyomatékosítva hozzátette Xar – Ha már elmész…
– Majd találkozunk egy másik hajó fedélzetén…
– Persze, csak attól félek, szellemhajó lesz.
Ekkor Kyra lépett elé. Konstantin valamiért egy szót sem szeretett volna hallani tőle. Nem mintha megbántotta volna bármivel is a lány, mégis a szőr felállt a hátán Kyrától.
– Jól van, jól van. Most elkaptál. Nem tudtam leszokni…
– Még hogy nem? Három hétig kibírtad minden gond nélkül a bányabolygón! Megállj csak! – mosolyodott el ő is. Valahonnan – feltételezhetően női megérzés útján – kiszagolta, hogy Konstantin nem igazán szeretne semmit sem tőle. Igazából ez visszafelé is igaz volt.
Spence következett és egy kézfogás.
– Jajj, öreg – kapott a fejéhez Konstantin – a láda! Keresd meg, a szobámban van. Bár ha már ott jársz, az üvegeket visszavinnéd a raktárba?… tudod, terveztem, hogy elviszem azokat a szeméttartóhoz, de nem nagyon tudtam, hogy merre van.
– Hogy merre van? Diána segített volna bármikor. Egyébként is… Itt vagy közel fél éve, és egyszer sem dobtál ki semmit!? – elképedt Spence.
– Hát, az újrafelhasználás híve vagyok.
– Valld be – ekkor már Dordil volt soron -, hogy csak lusta voltál kidobni a szemeted.
– Azért ezt nem mondanám, csak… – körbenézett Konstantin, kereste a megfelelő kitérő szót – elfelejtettem. Ja, és bocsi a púpért. Tudod, akkor még rosszarcú katona voltál, most viszont jóvágású lettél.
Alannis is ott volt. Közelebb lépett hozzájuk. Ekkor már egész köralakban vették körül Konstantin.
– Hihetetlen alak vagy. Itt vagyunk mind a halálban, és te meg képes vagy a szemétről vitatkozni. Őszintén, hiányozni fogsz.
– Egyébként, had tudjak meg valamit! Te kotyogtad ki? Miattad gyűltek ide a népek?
Alannistól csak egy kisebb arcrándulat volt a válasz.
– Sosem bíztam a papokban – jegyezte meg cinikusan Konstantin, majd a két szerelő felé vetette a szemét. Berk éppen köhögött.
Erőteljes nyugalmat árasztó tekintettel biccentett feléjük egyet.
Nem maradt senki sem, akitől ne búcsúzott volna el – legalábbis így hitte. Ahogy záródott le a gép teteje, a pilótafülke fedele, kívülről néhány kéz lendült a magasba. Integetéssel zárult a műsor. Konstantin elhagyta Diánát az egyik dokk kapun keresztül.
A hangárból kifelé menet a búcsúzás kicsit érzékennyé tette Konstantint, mondhatni megringatta – bár ez erős túlzás volt.
Miközben a csendes űrben búgtak a motorok, még Diánának is jutott pár szó – kettesben a pilótával.
– Csaknem egy könnycseppet látok? – kérdezte hangosan, alighanem fennköltve – ha nem lett volna gép – Diána. Konstantin gyors mozdulattal az arcához kapott és letörölte azt. Valamiféle gyenge okot próbált kifundálni, ami alig egy másodperc alatt sikerült is.
– Tudod, csak már régen nem szívtam egy szálat sem, és a nyálkahártyám megsiratja a hiányt…
– Konstantin, nem búcsúztál el tőlem… – célozgatott magára Diána.
– Ó, a helyes, "álom-virtuális-robotnőtől". Hát persze, megfeledkeztem! Bocsánat. Egyébként tudtam, hogy még utánam szól a kapitányod.
– Most nem fog rajtam az élcelődésed.
– Élcelődés. Megmondanád nekem, hogy most milyen nyelven beszélsz?
– Magyar.
– Ennyire jól beszéled? Mármint egy majdnem halott nyelv, meg minden…
– Alapvető nyelvtani szabályok és alapszókincs. A nyelvújítás szabályaiból pedig az alapszókincs révén kiépíthetem magát a nyelvet bizonyos szintre – szinte elenyésző hibalehetőséggel.
– Remek. Szóval? Küldök egy vírust, és kész? Vagy tudod mit? Remélem, beéred egy sima képeslappal. Sajnos többre nem futja majd. Most is csak annyi pénzem van, amit néhány másik kabinból kicsentem – még azokból az időkből, amikor sokan laktak benned…
– Nem kell képeslap. Csak megköszönöm, hogy rajtam szolgáltál.
– Van egy olyan érzésem, hogy ezt a hívást nem Tomphyn kezdeményezte.
– Valójában ő is sok szerencsét kíván neked!
– Ő is? Nekem!? SZERENCSÉT! – erre Konstantin kicsit felkapta a vizet, természetesen nem dühösen, inkább csak játékosan – Az a nap még nem kelt fel, amikor én szerencsére szorultam! Nektek kell a szerencse! Nekem csak púp lenne a hátamon. Tudjátok mit? Nektek adom!
Tomphyn lépett kapcsolatba vele ebben a pillanatban.
– Neked kell a szerencse, még vezetni sem tudod a gépet rendesen!
– Nem-e? – kérdezte hirtelen felindulásból, majd egy sorozat gyors manővert tett meg vele, ami a gyomrára a legnagyobb meglepetéssel semmiféle hatást nem tett.
– Egy "őrült Iván"? Trükkös, remélem, ennyi elég lesz, ha menekülésre kell fognod.
– Menekülésre!? – kérdezte magabiztosan megkérdőjelezve a feltevéseket Konstantin.
Lenyomott két gombot, majd a botkormányt éles szögben, Diána felé vezette – végül pontosan Diána mellé lőtt néhány lézernyalábot, egyet a bal oldalára, majd fölé, végül pedig a jobb oldalára.
– Ki akar menekülni, ha vannak ezen fegyverek is? – ezzel a mondattal megfordította hajóját, majd így szólt az utolsó szavak jogán a rádióba (ekkor már csak hang volt, Diána képe eltűnt a képernyőről – Tomphyn kapitány, Diána itt a Fürge Ürge. A viszontlátásra!
Ez volt az a mondat, amivel elköszönt a hajótól és fogadott gazdájától.
Három koordináta lapult egy papíroson Konstantin zsebében: a Földdé, az 123136-os bányabolygóé és az Oliha bolygóé. Még maga sem tudta, merre vegye pontosan az irányt…
* “Vida Gábor – Helyünk a bioszférában” – alapján