„… Az igazság a tények együttese…”
Burgov Craco egyik beszédén elhangzott, szállóigévé vált mondata
I. sz.4308
A harcok nagy része lezajlott. Az utolsó Földerő hajók már-már a feladás és a megadás határán mozogtak. Diána is derekasan helyt állt. Ő maradt a legutolsó kártya az emberek kezében.
A legénység nemrég értesült egy-egy röpke mondatból, hogy a túlsó oldalon a harc véget ért. Az ellenséges erők egy része ott maradt, míg a másik (a nagyobbik) elindult a még magát aránylag jól tartani képes fél felé.
– Kapitány, – szólt Diána, de nem tudta befejezni a mondatot.
– Értékelem, hogy még a legnagyobb zűrzavarban is értesíteni akarsz mindenről, de nem a legalkalmasabb a jelenlegi pillanat. Tűz!
„A parancs szólt, a nyilak árnyékot vetettek.”
– Újabb fél perc. Addig próbáljuk meg valahogy átvészelni…
Diána újra megszólalt.
– Kapitány, a Theia…
– Tudjuk, elveszett.
Egyáltalán nem volt szokatlan az utóbbi három órához képest ez a hír. Már az is csoda volt, hogy Diánát még mindig nem szedték darabokra.
– Bejövő hívás – tájékoztatta immár kicsit izgatottan Clar a hidat.
– Most nem a legalkalmasabb… – hümmögött tovább Tomphyn.
Clar továbbra is beszélt.
– A Földről jön a hívás.
– Beszéljen velük maga!
Ezekben a pillanatokban már nem számított sem a tegezés, sem a magázás. Egyszerűen csak az automatikus rögzülések nyertek teret maguknak.
– Rendben – Clar beletörődött.
Pár másodperces hatásszünet következett, miközben Diána próbálta nem elmondani a keletkezett újabb károkat. Egyre csekélyebb része maradt működőképes.
– Van egy kis gondunk. Az Admirálissal beszéltem. A Theiáról van szó. Nem semmisült meg.
– ÉS!? – kérdezte ingerülten Tomphyn.
– Theia adathordozó hajó. Az ellenség is tudja ezt.
– Mit csináljunk vele? Menjünk oda, és vigyük el a hátunkon?
– Nem. Arra kérnek minket, hogy semmisítsük meg mi.
– Majd később… – hessegette el az időszerűtlen parancsot végül a kapitány. – Most minden emberre szükségünk van. A rajaink is megfeleződtek… – gondterhelt számvetés volt ez.
Hirtelen Diána is felélénkült, és úgy tájékoztatta a helységben levőket.
– Pont-görbe aktivitást észlelek.
– Kik lehetnek azok?
– Talán a felmentő sereg!?
Ekképpen tanakodtak. Hamarosan viszont Konstantin hangját hallották meg, ahogy rádión kapcsolatba lépett velük.
– Szevasztok srácok! Remélem, nem maradtam le a partiról…
Egy apróbb mosoly merészkedett Tomphyn arcára, de azonnal vissza is változott feszült fejformája, ahogy még egy lövedék rázta meg a hajót.
– Nem, pont jókor… – szólalt meg Clar.
– Helyes, mert nem akarok kimaradni a történelemből. Ha már egyszer megutáltatták velem… De ismeritek a mondást. Aki tudja csinálja, aki nem, tanítja.
– Esélye sincs. Máris négy hajó mérte be Konstantint – jelentette be Diána.
– Csak hezitálnak, hogy mit tegyenek vele – gondolkodott el Tomphyn.
– Úgy tűnik, hogy nem foglalkoznak vele. Egyetlen hajó nem érdekli az ostromgyűrűt, hiába rakoncátlankodik.
– Diána, ha ennek vége, nyugodtan beszélj úgy, ahogy jól esik! A programod ne érdekeljen.
– Értettem kapitány!
– Tűz! – szólt az újabb parancs az újabb bombáknak. Szinte mind célt talált. Nem volt nehéz dolguk.
– Hányan vagyunk itt, hányan vannak ott?
– A mi helyzetünk alig kétszáz hajó… a túloldalon… körülbelül hat-hétezer, de a távolabbiakat még most sem tudjuk megszámolni. Plusz-mínusz kétezer – mondták hátulról.
– Remek… Konstantin!
Egy pillanatnyi késés után jött a válasz.
– Igen, főnök?
– Lenne egy fontos megbízás.
– Mi lenne az?
– Rendet kellene rakni a túloldalon. El tudsz odáig evickélni?
– Úgysem lőnek rám – horkant fel a „vonal” másik végén Konstantin.
– Helyes! Tenni kellene arról, hogy a Theia ne kerüljön hozzájuk.
– Lőjem szét az egyik hajónkat?
– Olyan, mint Diána.
– És miről fogom megismerni?
– Mondtam! Olyan, mint Diána. És a túloldalon az az egyetlen hajó, ami egyben van.
– Ez amolyan kamikaze küldetés lesz?
Csend következett, majd Konstantin újra megszólalt.
– Jól van, na! Csak megkérdeztem. Vedd úgy, hogy máris szétmorzsoltam…
A hídon jó ideig nem foglalkoztak tovább ezzel az üggyel, volt dolguk elég.
Erős vesztésre álltak. Ezen egy csoda sem segíthetett volna. Nemhogy egy ember. A „felmentő sereg”.
– Konstantint a halálba küldted! – szólalt meg Kyra.
– A halálba jött. Itt vagy meghalnak, vagy megsérülnek az emberek…
– Vagy menekülnek – vetette közbe Clar, ahogy néhány, a Földről kifelé tartó személyhajót pillantott meg a képernyő sarkában.
Mindannyian tudták, hogy kik azok. A másodlagos tiszteletbeli vezetők. A legfontosabbak már régen valahol máshol voltak. Hogy hol? Egy vésztervben.
– Nézzétek! Diána, rögzíted? – kérdezte Xar.
– Igen.
– Ott fut az Admirális – mondta Clar.
Tomphyn is megjegyezte a magáét:
– Még hogy mindhalálig!? Amikor ténylegesen kopog a bukás, mind lelépnek… gyáva kutyák. Hova mennek? Egy másik Földre?
– Bizonyára a Föld 2-re, de nem közvetlenül. A pont-görbe számítások alapján egy lakatlan területre – ahonnan szinte biztos, hogy másfelé.
– Hogy ne követhesse őket senki. – Ezzel megfordult Tomphyn a legénység felé – most már minden perc statisztikai csoda…
– Kapitány, Konstantin elért a Theiához!
– Küldd vissza! Felesleges harc…
– Bejövő hívás – ezzel az élőkép mellett egy második kép is megjelent, amin az Admirális kezdett beszélni.
– A Theiát meg kell semmisíteni! Minden hajónak! A Theián kódok, koordináták, adatok vannak, amiket ha megszerez egy ellenség, az egész emberiség vesszőfutásba kezdhet.
A válasz nem volt visszhangtól mentes. Ekkor már Tomphyn tett közzé egy rádióközleményt.
– Mindenkinek, aki hallja! Időt kell nyerjünk, hogy a gyávák elég messze juthassanak a Földtől! Ezért mindenki egy utolsó rohamra induljon! Ne foglalkozzatok az ellenséggel, a Theiáról majd mi gondoskodunk. Üzenet vége!
– Remek beszéd! – nevette el magát Clar. – Ezek szerint, Konstantin mehet vissza?
– Úgy van! Diána, rád bízom Konstantint! Segíts neki, ahogy csak tudsz! Minden kézre szükségem van most.
– Értettem.