Döglött hal

Olyan volt a kézszorítása, akár a döglött hal. Mégis, mennyire örültem neki!

Közös sztorink jutott eszembe, még gyerekkorunkból, a halárusnál. Hárman voltunk: Robi (az atya), Betti (a testvére), meg én. De nem is ez volt a lényeg! A kifejezés az, ami arra késztetett, hogy ezt mondjam neki abban a bárban, tizenöt év után:
– Gyakran úgy érzem magam, mint egy döglött hal…
Hümmögött és bólogatott. Kortyolt egyet a söréből és megigazította a gallérját. A legjobb barátaim – voltak!
– Szóval, most a banki szférában dolgozol? – kérdezte.
– Mondhatjuk – feleltem. Szemem elé emeltem a poharam. – És te? – érdeklődtem – Végül pap lettél?
Nevetett. Valaha mindketten annak készültünk.
– Nem egészen – Csillogott a szeme. – Az ötödik év végére rájöttem, hogy az egész nem nekem való…
Az órám néztem. Úgy maradtam volna még! Olyan régen nem találkoztunk! És csak a véletlennek köszönhettük, hogy összefutottunk! Lehet, többé nem is látjuk egymást!

Fél nyolc.

– Elvégeztem a teológia szakot. De nem szenteltek fel… – folytatta.
Bettiről akartam kérdezni, ám nem szerettem volna illetlennek tűnni.
– De az egyház szolgálatában maradtam – megint mosolygott. – Én vagyok a püspök úr sofőrje.
– Biztos állásnak tűnik – mondtam, és ismét kortyoltam egyet.
– Az – felelte. – Püspökre mindig szükség van. Körzetenként legalább egyre. És sofőr sem árt neki.
– És nem kell… – kezdtem bele, és lesütöttem a szemem.
– Nő nélkül leélnem az életem? – kérdezte, és ismét nevetett.

Tizenkilenc negyven.

Tizenöt év! Szinte együtt nőttünk fel. Egy utcában laktunk. Olyanok voltunk, mint az édestestvérek. Anyámnak nem lehetett több gyereke, így ők pótolták számomra az igazit.
Rengeteget lógtam náluk. Órákat töltöttünk együtt a szüleik hálójában, a tükrös ruhásszekrényben gubbasztva, sötétben. Nem emlékszem már, mint játszottunk, csak az érzésre, ami akkor öntött el, ott, a gardrób mélyén: a melegre, a biztonságra, a „bárcsak minden örökre így maradna” érzésre.

– Nem, nem kell – rántottak vissza Robi szavai a mába. – Az csak a papokra vonatkozik.

Tizenkilenc negyvennégy.

– És Betti? – kérdeztem meg félve.
A szemöldökét ráncolta.
– Kinn van, külföldön. – (említésére minden erő kiszállt a karomból) – Ott kinn dolgozik.
Nem mertem megkérdezni, mit. Élt bennem egy régi Betti, az, akire mindig szívesen emlékeztem.
– De szentestére mindig hazajön – mondta vidáman.

Tizenkilenc negyvenkilenc.

– Valamikor összefuthatnánk az ünnepekben – mondta.
Elképzeltem a fényekbe öltözött sétálót, a zsibongó tömegeket sötétedés után. A pörkölt, fahéjas dió, és forralt bor illatát. Ahogy együtt szeljük a tömeget, Bettivel talán egymásba karolva, felnőtt fejjel, pénzzel a tárcánkban, amin bármit megvehetünk, amit csak megkívánunk…
– Jó lenne… – mondtam. Megmozgattam az ujjaim – a kezemen, s a lábamon egyaránt – hogy kicsit visszaszálljon beléjük a vér… – de, most sajnos el kell mennem…
Robi arca megnyúlt egy pillanatra. Gyanakodva figyelte a szemeim, hátha csak ugratom, de láthatta, nem viccelek. Aztán, arca ismét felderült:
– Csak nem valami kislány van a dologban?
– Dehogy – mondtam, mintha épp valami égbekiáltó dologgal vádolt volna meg. – Dolgoznom kell!
– Nem azt mondtad, a banknál dolgozol?
– De igen – feleltem. Egy ezrest tettem az asztalunkra. – Vendégem voltál. Tényleg ne haragudj, de elkések!
– Mindjárt nyolc. Zár a bank – próbálkozott még. – Nem iszunk meg még egyet? Annyira nem lehetsz nélkülözhetetlen a számukra, hogy ne érj rá még egy órácskát!
– Pontosan. A bank zár, és nekem megkezdődik az igazi hajtás. Hol érlek el?
– Add meg a számod. Felhívlak, ha Betti is hazaér!
Már majdnem nyúltam a mobilomért. Félúton állt meg a kezem, amit ő is észrevehetett.
– Inkább én keresnélek – mondtam tétován. – Nekem gyakran változik mostanában a számom.
Nem ellenkezett tovább. Egy söralátétet vett maga elé, és felírta a számát.

Tizenkilenc ötven.

– Aztán meg ne feledkezz rólunk! Nem szeretném, ha újra eltűnnél annyi évre!
Hogy is tehettem volna! Végre megtaláltam őket…

– Minden jót, testvér!

*

A hideg szél kitisztította valamelyest a fejem. A füstmentes légkör, a fagyos, havas utcák mégis az ünnepek felé terelték a gondolataim. Betti, Robi és én!
Már messziről láttam a bank fényeit. Tornya magasan szökött a többi épület teteje fölé.

Egy perc zárásig!

*

Ma az új őr lesz szolgálatban. Nem kell, hogy ismerős legyek neki. Jó előre előkészítem a belépőkártyám. A zsebembe tartva a kezem forgatom, körbe-körbe, és igyekszem valamelyest megnyugodni. A banki szférában dolgozom – így mondtam neki. Az időnkből csak ennyire futotta.

Az őr épp megfordítja a táblát az üveg mögött, mikor elé érek. Mutatom a kártyám, és a másik kezemmel mutatom, hogy nyissa ki az ajtót.
– Takarítószolgálat – mondom. Elég filmesen hangzik, mint valami ósdi gengszter sztoriban a „szobaszerviz”, mielőtt kezdetét veszi a hotelben a vérfürdő. Aztán eszembe jut, biztosa nem is hallja az ajtón keresztül, így mutatóujjam végighúzom a takarítóvállalat emblémája alatt.
Megnézi a kártyát, csak úgy, az üvegen át, majd résnyire nyitja az ajtót:
– Új fiú? – kérdezi. A szemét résnyire húzza. Úgy látom, nem lát túl jól közelre.
– Én a régi vagyok – mondom. – Ellenben, magát még nem láttam. A héten kezdett? – kérdezek vissza.
Csak bólint.
– Karcsi mondta, hogy vesznek fel valakit… – folytatom.
A másik őr nevének említése oldja kicsit a feszültséget.
– István – mondja, és kezet nyújt. Én megszorítom, ő csak tartja ernyedten. Akár a döglött hal!
Végigsétálok a folyóson. Balra a takarítószertár. Kipakolom a felszerelésem. A szemem sarkából Istvánt figyelem.
Rendőrségi sziréna hangja hasít a légbe. Hátrakapom a fejem. Sehol semmi mozgás. Kiver a verejték! Az őr a székével hintázik. A mobiljáért nyúl, és felveszi. A szirénázás megszűnik. Csak csengőhang! Idegőrlő!

Beszél, majd leteszi. Zseblámpát vesz magához, és ellenőrzi tokjában a fegyvert.
– Körbejárok – mondja, s a fejébe nyomja sapkáját.
Bólintok. Bettire és Robira gondolok. Megvárom, míg eltűnik a fordulóban, majd én is munkához látok.
Megmártom a rongyot a vödörben, és hozzákezdek a felmosáshoz.