Dorottya

Életünkben akkor éreztünk először igazi fájdalmat, úgy emlékszem.
Addig is fájtak dolgok, nagyon sok mesét és történetet hallottunk, amelyektől nehéz lett a szívünk, de azok nem érintettek minket közvetlenül.
Nagyanyó haldoklása viszont igen.
Fokozatosan fogyott el, a szemünk láttára. Napról napra kisebb lett, ráncosabb, elgyötörtebb. Már nem mesélt, csak néhanap, s akkor is kizárólag rövid meséket mondott.
Mindannyian éreztük, Nagyanyó már nem a régi.
Feküdt a konyhai heverőn, mert már annyitól elfáradt, hogy feltett egy kondér krumplit a sparheltre főni, vagy összeseperte a linót utánunk, ha összesaraztuk.
Ilyenkor odakuporodtunk mellé. Körbeültük, és néztük az arcát. Egyikünk se mert szólni. Vártunk arra, hogy ő beszéljen.
Már nehezére esett a beszéd is. Szaggatottan törtek elő belőle a szavak, néha érteni is alig lehetett.
– Sokat meséltem nektek, ugye? – kérdezte egyszer.
Bólintottunk, hogy sokat.
– Annyi történet esett meg itt a faluban, hogy naphosszakat mesélhettem volna, akkor se érek a végére. Tudjátok, mindenkinek, akit anya szült, megvan a maga története. Ki lehet cifránkodni mindent, lehet hozzátoldozgatni, meg lehet mázolgatni és írókázni, de mindenki saját maga érzi, hogy mekkora nyomás lesz tőle a szíve táján. Van, akinek sosem csíjjad a bánata, mert benne keremórál az agyában mindig, akármit csinál is.
Szótlanul hallgattuk, mert tudtuk, hogy most egy új történet formálódik. Azt még nem, hogy mitől különleges, de éreztük, hogy ez másfajta mese lesz, mint az összes eddigi. Mert Nagyanyó szeme most kivételes módon csillogott.

Élt egyszer a faluban két lánytestvér, Dorottya és Magdolna. Magdolna volt a fiatalabb, a takarosabb, rajta akadt meg a szeme minden legénynek. Hosszú, dús haja a sovánka darázsderekát csapánkodta, olyan keccsel forgaskodott és térült, mint egy szép lúdvérc, akit a lápokon kapnak rajta éjjelente a leselkedők, ha melléjük szegődik a szerencse.
Dorottya másfajta darab volt. Nem született szépnek, inkább csak olyan dolgos volt, de az anyjuk mégis úgyan tartotta, hogy elkel majd, mert tisztességes, és jólelkű. Majd csak megkell ő is valami férfiembernek, akinek nem csak azon jár az esze tája, hogy a kedvét lelje a fiatal lányok szépségében, hanem jóravaló, becsületes menyecskét keres. A szépség úgyis múlósra válik, ahogy az ember lánya öregszik, mert megfonnyadozik az a hamvas bőre, megvastagodik a dereka tája.
Magdolna szerette a bálokat, kellette magát a férfinép előtt, gyönyörű szeme csak úgy csilladozott a boldogságtól, amikor táncba repítette valamelyik fess falubeli legény. Örökké mórikálta magát, kacagott, ide-oda röpködött, mint egy tarkalepke, szárnyaival meglegyintett szinte minden szívet. Tudta, hogy bármelyiküket megkaphatja, bármikor.
A két testvér nemigen értett egymás szavából. Dorottyát nem érdekelték a színes pántlikák, a selyemsuhogó szoknyák, a hajbodorintás. Annál inkább szeretett varrni, hímezni, meg hát, társaság híján, inkább olvasott, ha szabadideje akadt, a langyos nyári estéken.
Történt egyszer, hogy a szomszédos telket, amely üresen állt már évek óta, megvette egy fiatalember. Az egész falu megbolydul ilyenkor, szerét ejtik, hogy valahogyan megtekintgessék az újonnan érkezőt. Ki csak beköszön, mások visznek ajándékul egy kotár háztájit, vagy saját érlelésű jóbort, az asszonyok megkínálják forró, illatozó rétessel, hogy aztán hazafelé szaladva mindenkinek eldicsekedhessenek azzal, ők már látták az új portát.
Magdolnát nem érdekelte különösebben, mert a legény nem volt éppen csinos, nem volt fess, ráadásul az udvarláshoz sem értett. Nem pirult el nyakig, ha a lány megszólította, láthatóan hidegen hagyták a frissen bodorított loknik, az elővillanó, tejfehér boka sejtelmes látványa.
Dorottya csak udvariasan ráköszönt, ahogy jó szomszédhoz illik, miközben elnyűtt háziruhájában a tyúkok elé szórta a magvakat és a zöldfélét.
Magdolna még kacagott is rajta, az új szomszédon, mulatságosnak gondolta, azt tartotta felőle, hogy aki ilyen kuka, meg se érdemli, hogy szóra vagy mosolyra méltassák.
Egyik este, amikor Dorottya a pitvarban ücsörögve gondolkodott, egy halk köszönés riasztotta:
– Adjon Isten áldott, békés estét, szomszéd kisasszony!
Dorottya ijedten rezzent össze, de aztán megismerte az érkezőt.
– Magának is, Miklós gazda, jaj, de megriasztott!
Miklós szabadkozva kért bocsánatot.
– Eszem ágában se volt megijeszteni, ne nehezteljen rám. Nem is jöttem volna, hiszen nem szívesen járok senkihez… De most meg vagyok szorulva.
Dorottya arrább húzódott egy kicsinyég a padon, hadd üljön le amaz, ám Miklós nem akart leülni.
– Arról volna szó, hogy édesanyám beteg. Kellene egy asszony, vagy kisasszony, aki segít betegápolni. Holnap idehozatom a tanyáról. Nem szeretném az ispotályba vinni, jobb lenne magam mellett tudnom… De én nem tudok ápolni. Azt szeretném kérdezni, hogy a szomszéd kisasszony tudna-e nekem ajánlani valakit. Persze megfizetem, nem is kicsinyt. Csak nem tudom, merre keressem.
Dorottya gondolkodott, és hirtelen megsajnálta Miklóst. Rítt róla, hogy komolyan elkeserintette a dolog, az édesanyja betegsége. Hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta:
– Én tudok betegápolni, sok mindenhez értek. Lemosdatni, megetetni, ágyat vetni. Ha gondolja, fogadjon fel engem. Nem kell messze mennie, ha megszorul a segítségre, akár éjszaka is.
Miklós gazda, ha csodálkozott is, nem mutatta. Inkább köszönte a megajánlást, és megbeszélték, hány pengőt fizet a lánynak a betegápolásért hetente.
Este Dorottya elbeszélte a szüleinek az esetet. Az édesanyja komolyan nézte, és azt mondta:
– Jóravaló gyerek vagy, lyányom. Énnekem nincsen kifogásom ellene, ha segítesz a rászorulón. Meg azok a pengők is elkelnek itthon, rossz termés várható ez évben…
Magdolna csak csóválta a fejét. Arra gondolt, a nővére itt fog elsavanyodni, mint egy uborka, a szürkeségben, az unalomban. Ő dehogyis állt volna betegágy mellé, ahelyett, hogy bálba és mulatságokba járhasson.
Eszébe jutottak a kérői. Meg se bírta számolni őket az ujjain, de dönteni mégsem tudott. Azt gondolta, még vár, majd csak kialakul, melyik bizonyul a legjobb választásnak. Legyen módos, fess, tudjon udvarolni, ne igyon sokat, és hordozza őt a tenyerén.
Másnap megérkezett Miklós idős és beteg édesanyja. Dorottya szakavatottan vetett neki ágyat, borogatást készített, tápláló levessel etette. Miklós hálásan nézte és köszönte a lánynak.
Este, amikor az idős hölgy elaludt, hideg, friss vizet húzott a kútról, és megkérte Dorottyát, hogy pár percet maradjon még. Valahogy megnyílt ez a zárkózott ember, és úgy érezte, megbízhat a lányban. Hosszabbra nyúlott a beszélgetés, mint amennyit Dorottya eddig megszokott az ismeretlenekkel, de otthon, éjjel, titkon bevallotta magának, hogy egyáltalán nem bánja.
A dolgát jól végezte, Miklós édesanyja, amikor tiszta percei voltak, hálásan tekintett a lányra, még a kezét is megszorongatta. Miklós pedig maradéktalanul elégedett volt. Nem győzte köszönni Dorottyának, amiért így a segítségére van.
Csakhamar már mindent tudtak egymás életéből. Egyiküknek se volt sok elbeszélnivalója, nem sok különös és rendhagyó dolog történt ővelük, mindegyik csak éldegélt csendesen.
Annál inkább a gondolataik, nagyon is közel álltak egymáshoz. Szerény, ámde értelmes emberek voltak, tiszta erkölcsűek, félték Istent, de tartottak az emberektől valamiért.
Egyik este, amikor Dorottya készült hazamenni, Miklós félénken megfogta a kezét.
– Olyan jó lány maga… Olyan igazi feleségnek való. Biztosan édesanyának is a legjobb lenne…
Dorottya elpirult. Érezte, hogy Miklós nem véletlenül mondja mindezt. Kimondatlanul ott reszketett a levegő közöttük, amióta beavatták a másikat a legféltettebb gondolataikba, titkaikba, amióta igazi barátokká váltak. Csak nézett Miklósra, szelíd szemekkel, és viszonozta a kezének a szorítását.
Otthon pedig elmesélte mindezt. Nem szokott hozzá, hogy titkai legyenek, nem bírta azt az érzést, hogy feszítse valami kimondatlan, a szerettei, a családja előtt.
A szülei szótlanul hallgatták, édesanyja és édesapja összenéztek, az apja bólintott.
Magdolna összeráncolt szemöldökkel hallgatta nővérét, és mérhetetlen féltékenységet érzett.
Azért, mert Miklós őt egyetlen szóra se méltatja, épphogy visszaköszön neki, de hiába vetett be eddig mindenféle trükköt, Miklósra nem volt hatással. Ez a kis penészvirág pedig, lám, valahogy mégis meglágyítja ennek a kőből való embernek a szívét?
Másnap, már kora hajnalban, amikor Dorottya átment ápolni az idős hölgyet, Magdolna kihívta az udvarra Miklóst.
– Kérem – lebegtette a szempilláit Magdolna -, legyen a partnerem a falubálon. Ezt már régen szerettem volna kérni magától. Még sohasem jött el a bálba, neheztelnek magára az emberek. Azt tartják, hogy nem felel meg magának az ő társaságuk, hogy fennhéjázik. Azt tanácsolom, ne szerezzen ellenségeket, se haragosokat. Én mindenkit ismerek, kérem, engedje, hogy segítsek beilleszkedni. Majd bemutatom az embereknek. Mellettem mindenki kedvelni fogja, elhiheti.
Miklós igyekezett elhárítani a számára olyan idegenül hangzó ajánlatot. – Kérem, szép kisasszony, én most sem szándékozom elmenni semmiféle bálba. Az édesanyám itt fekszik betegen, nem szívesen hagynám magára.
Magdolna legyintett: – Hiszen itt van Dorottya, ő szívesen marad, akár éjjelre is. Megbeszéltem vele, neki is az a véleménye, hogy ne haragítsa magára a falut ezzel a visszahúzódásával. Ő is jó ötletnek tartja, ha velem jön el. Csak ő ezt nem meri mondani, tudja, milyen félénk. S kérem, ne is beszéljen vele erről, mert megbántanánk vele, ha kiderülne, hogy elmondtam.
Miklós elgondolkodott. Dorottyának valóban ez a véleménye? Annak a tündéri, jóravaló lánynak márpedig ő elhinne mindent. Az eszébe se jutott, hogy Dorottya vajon miért nem jár bálba soha.
– Akkor hát – mondta megadón Miklós -, köszönöm. Szívesen elkísérem a bálba.
Magdolna bájosan mosolygott, és egy lépéssel közelebb húzódott Miklóshoz, épphogy csak nem törleszkedett hozzá.
– Nagyszerű. Akkor holnap este jöjjön át értem – mondta, és kacéran ringatózó csípővel lépegetett ki a kapun.
Miklós hosszan nézett utána. Gyönyörű, az szentigaz. Neki eleddig nemigen volt dolga nőkkel, egyszer-kétszer, elvétve, de hiszen azt sem tudta, hogyan kell udvarolni. S nem is a szépség volt az, ami őt meghatotta, hanem a jóság. Az a fajta jóság, amely Dorottyából sugárzik.
Másnap, amikor Dorottya hazaszaladt ebédelni, látta, hogy a húga lázasan készülődik. A szokásosnál többet szépít az amúgy is gyönyörű bőrén, a pislogást gyakorolja a tükör előtt, tágra nyílt, kerek szemekkel. A ruhája már kivasalva lógott a fogason, a pántlikák szépen simítva várták, hogy a hajába biggyessze őket.
– Nocsak – mosolygott kedvesen Dorottya. – Csak nem valami komoly udvarló?
Magdolna sejtelmesen nézett. – De… Azt hiszem, igen.
– Ó, és elárulod, ki az? Ismerem? – kérdezte a nővére.
– Igen, ismered – fordult felé Magdolna, hirtelen mozdulattal. – Miklóssal megyek a bálba.
Dorottya elsápadt.
– Miklóssal?
– Bizony, Miklóssal. Tegnap megkért, hogy hadd kísérjen el. Nem is tudom… Olyan kis jelentéktelennek tartottam eddig, de valahogy megváltozott róla a véleményem. Olyan kedves, előzékeny, csendes és szerény. Azt mondta, szeretné végre megismerni a falu nagyját, mindenkit, aki számít, mert hiszen már itt lakik, és lassan a nősülésre is gondolnia kell, és ekkor megkért, hogy legyek a partnere a ma esti bálon.
Magdolna a tükörből nézte a nővére arcszínének sápadását, a megdöbbenést rajta, a mérhetetlen szomorúságot, és elégtételt érzett. Igen, mert tudta, hogy győzött. Dorottya nem száll harcba ellene. Egyrészt, mert nem tudja, hogy ő most hazudott, másrészt pedig azért nem, mert sohasem lenne képes arra, hogy tönkretegye a húga boldogságát.
Nagyon nagy erő kellett ahhoz, hogy Dorottya Miklósra tudjon nézni aznap délután. Látta, amint a férfi is készülődik, néha mintha kelletlenül morgolódott volna, de a lány csak azt vette észre, hogy Miklós a szokásosnál is csinosabb. Mert ő igenis csinosnak tartotta eddig is.
A férfi, mielőtt elindult volna, hosszan a szemébe nézett. Mintha mondani akart volna valamit, de aztán csak megszorította a kezét. Dorottya megígérte, hogy addig a férfi édesanyjával marad, amíg az haza nem érkezik, hogy az idős asszony ne maradjon felügyelet nélkül.
Miklós anyja nemigen szólt már, a gyengeségtől alig-alig tudott beszélni, ha néha mégis, akkor csak nyöszörgött, szinte érteni sem lehetett, amit mondani akar. Most viszont, amikor Dorottya odaült az ágya szélére, hogy imádkozzon vele, meglepően tisztán azt suttogta:
– Ne engedje annak a másiknak! Ez a maga helye…
A lány nem válaszolt, csak némán legördült egy könnycsepp a párnára.
Miklós hajnalban ért haza. Ziláltan, részegen, fütyörészős jókedvvel. Dorottya még sohasem látta ilyennek. A férfit mintha kicserélték volna. Megköszönte a lánynak a segítséget, s valósággal hazaküldte Dorottyát.
Magdolna még ébren volt. Kócos, kibomlott tincseivel olyannak tűnt, mint egy pajkos tündér. A ruhája egy helyen elszakadt, sáros földnyomok piszkították, cipőjére szalmaszálak ragadtak. Nyakán, karjain vörös foltok.
– Mit tettél? – kérdezte döbbenten Dorottya.
Magdolna ábrándos szemekkel, hetykén válaszolt:
– Semmi olyat, amit te tudhatnál, nővérem. Csak azt tettem, ami elbolondít egy férfit… És Miklós igazi férfi. Igazi!
Dorottya végigzokogta az éjszakát, fojtottan, fájdalmasan. Másnap reggel, karikás szemekkel, kialvatlanul ment át Miklósékhoz. A férfi kerülte a tekintetét, és őt magát is. Innentől megszűntek az esti, meghitt beszélgetések, a kezek szorítása, a bizalmas összenézések. Miklóst mintha kicserélték volna. Naphosszat az udvaron foglalatoskodott, s lesegetett át a kerítésen, hogy egy pillanatra megláthassa Magdolnát.
Magdolna pedig virult.
Dorottya többször látta őket összesimulni a kertben, a körtefa alatt, s ilyenkor úgy érezte, menten megszakad a szíve.
Az ifjú párt senki nem nézte jó szemmel. A lányok szülei rosszalló megjegyzésekkel illették a kisebbik gyermeküket. Az édesapjuk pedig kereken ki is mondta azt, amit mindenki tudott:
– Ez az ember nem hozzád való, Magda. Miklós inkább Dorottyához hasonlatos. Miért kellett neked pont ez, amikor bárkit választhatnál?
Ilyenkor Magdolna büszkén feltartott fejjel válaszolt.
– Mert neki én kellek. Engem szeret – mondta, a „szeret” szót külön hangsúlyozva.
Mit volt mit tenni, a kézfogót meg kellett ejteni, mert bizony Magdolna dereka egyre vastagabb lett. Miklós kényeztette a lányt, ölelgette, csókolgatta, és végtelenül boldog volt vele.
A kézfogó után az apjuk így szólt:
– Innentől kezdve Dorottya nem járhat át ápolni Miklós édesanyját. Ez most már a te dolgod lesz, lányom – nézett Magdolnára.
A két lány döbbenten figyelt.
– De hát… Én szeretem a nénit – suttogta Dorottya –, megszerettem, azt hiszem, ő is engem.
– Méghogy én ápoljam? – meresztett nagy szemeket Magdolna. – Viselősen? Ugyan, édesapa, hiszen Dorottya szívesen teszi, Miklós pedig megfizeti.
Ám az atyai szó szent volt. Dorottya többé nem mehetett át Miklóshoz. A férfi édesanyja nem szerette Magdolnát, az ételt sem fogadta el tőle, mert Magdolna türelmetlenül állt a betegágy mellett, alig várta, hogy kimenekülhessen a szobából.
Három év alatt három gyermeket szült Miklósnak.
A gyermekek idegesítették, a sírást nehezen viselte, sokat veszekedett és kiabált velük. Miklós egyetlen dologban hajthatatlan volt. Nem engedte Magdolnának, hogy a gyermekek mellé cselédet fogadjon. A házimunkában mindig volt segítség, de úgy tartotta, hogy a gyermekek ellátása csakis az anya dolga, nem pedig idegené.
Magdolna pedig unatkozott, és nem érezte jól magát. Régi, csillogó lányságát már régen elvesztette, bár a tekintetében még mindig benne élt az a kacérság, amellyel vasárnaponként a templomban fürkészte a férfiakat.
Titokban már nagyon sokszor megbánta, amiért hozzáment Miklóshoz. Unalmas élete volt, hiányzott az izgalom, a hódítás boldogsága. Helyette a pelenkák, az örökös gyereksírás, ráadásul még egy haldokló anyós is az ő nyakába varrva.
Miklós dolgozott a földeken, egész nap, szorgalmasan, és majdnem teljesen elégedett volt az életével.
Aztán egyszer csak Magdolna megváltozott. Ábrándos szeművé vált, és elkezdte újra csinosítani magát.
Miklós tréfásan meg is jegyezte neki, mire a felesége így felelt: – Ugyan, Miklós, semmi nincsen. Szeretnék neked mindig tetszeni.
A férfi ölbe kapta, szerelmesen megcsókolgatta, majd boldogan ment dolgozni. Ám az agyába belefészkelte magát valami nyugtalanító gondolat.
Így ment ez, hetekig, amikor már pletykát is lehetett hallani a faluban.
Amikor Miklós rákérdezett, Magdolna kikacagta.
– Ugyan, van is nekem időm mórikálni magam, ennyi éhes száj, és visító pulya mellett – azzal a férje ölébe kucorodott és megcsókolta.
Miklós pedig áhítattal bámult rá, az ő gyönyörű, tejfehér bőrű, ragyogó mosolyú feleségére.
Ám csak nem hagyta nyugodni az ő baljós megérzése.
Egyik nap, úgy délidőben, már a feje is belefájdult a rettegésbe, hogy esetleg igazak azok, amiket a falubeliek mondanak, és Magdolnához tényleg jár valaki.
Nem ment a szántás, percenként megállt a munkában, képtelen volt folytatni. Elhatározta, hogy hazamegy. Elindult, gyorsan szedte a lépteket, eltökélten, lesz, ami lesz, mert meg kell tudnia, hogy történik-e valami a háta megett. Addig nem nyugszik, ha addig él is…
Amint hazaért, hangos gyereksírást hallott az egyik szobából. Ki akarta nyitni az ajtót, de csodálkozva tapasztalta, hogy kulcsra zárták. Kikulcsolta. A három kisgyerek könnytől maszatos arccal visított, a két nagyobbik a szőnyegen, a csecsemő pedig a bölcsőben. Megnyugtatta őket, majd újabb hangra lett figyelmes, amely az édesanyja szobájából hallatszott.
Kétségbeesett nyöszörgést hallott.
Benyitott az anyjához, és látta, hogy a szerencsétlen asszony a saját piszkában fekszik, koszosan, a szája lepedékes a szárazságtól. Gyorsan megitatta, ügyetlenül kimosdatta az édesanyját, és elindult megkeresni a feleségét.
Magdolnát sehol nem találta. Végigjárta a szobákat, a konyhát, benyitott a kamrába, de az asszony nem volt a házban.
Kiment a kertbe. A csűr felől hangos kacagás.
Miklós válla megroskadt a fájdalomtól. Visszament a házba, és a kamrából leakasztotta a vadászpuskát.
Amikor a csűrhöz ért, berúgta a reteszelt ajtót.
Azok ott ketten, a felesége és a korcsmáros Józsi, a hirtelen fénytől káprázó szemmel sikkantottak fel.
– Takarodj a házamból! – ütötte meg Magdolnát. Az asszony a puskát látva, villámgyorsan felkelt.
– Miklós,ne… Kérlek, ne tedd… Ne ölj meg!
Miklós megvetőn nézett rá.
– A gyermekeim anyját nem ölöm meg. Azt mondtam, takarodj a házamból. Soha többet meg ne lássalak, te szégyentelen, te mocskos! Ezek a gyermekek többé nem a tieid, és ez a ház sem, és innen semmi sem.
Magdolna kirohant a csűrből, nem hitt Miklósnak, féltette az életét.
Már csak a lövést hallotta az udvar végéből.
Dorottya zokogva nézte az ablakból, amint Miklóst bilincsben vezetik el a csendőrök. A három kisgyerekre, és Miklós édesanyjára nézett, akik a szobában feküdtek. Senkinek nem volt egyetlen hangja sem, csak Dorottya szaggatott zokogása hallatszott.
Magdolnát évekig nem látták. Elment egy messzi városba, újra férjhez ment, de több gyermeket nem szült. A sajátjaihoz csak nagyon ritkán látogatott haza, és akkor sem érzett semmi olyat, ami az anyasághoz lett volna hasonlatos. A gyermekek sem húzódtak hozzá, idegenkedtek a cicomás, idegen illatú nénitől.
Dorottya a sajátjaiként szerette őket. Becsülettel gondozta mindet, és minden percében értük élt. Miklós édesanyját is eltemette, aki nem sokkal az eset után halt meg. Nem bírta elviselni ezt a fájdalmat.
A gyerekek már nagyobbacskák voltak, amikor egyik hajnalban a legidősebb befutott az udvarról.
– Anyánk! Egy ismeretlen bácsi áll a ház előtt, csak néz, és nem mozdul innen!
Dorottya kiment az udvarra.
Azonnal megismerte Miklóst. A börtönévek megtörték, lefogyott, megöregedett, és mérhetetlen bánat ült a szemében.
Álltak egymással szemben. Egyikük se szólalt. Majd Dorottya kinyitotta a kertkaput.
Miklós szótlanul lépkedett. A házban leülni se mert, amíg Dorottya nem tessékelte.
A gyermekek kíváncsian fürkészték.
– Megjött az édesapátok. Hosszú vándorúton volt, de most visszajött.
A legkisebb gyermek kíváncsian kérdezte Miklóst.
– És most már itt fogsz lakni?
Miklós nem felelt, helyette Dorottya szólalt.
– Természetesen. Hiszen itt az otthona. Majd megbarátkoztok, meglásd.
Miklós a kezébe temette az arcát. A gyerekek körülállták, Dorottya melléjük lépett, és Miklós vállára tette a kezét.
– Sok minden történt ám. De majd mindent, szépen, sorjában…

Nagyanyó egyre nehezebben vette a levegőt. A mese itt megszakadt. Döbbenten ültünk.
– Szaladjon valamelyik el a papért – mondta halkan, de határozottan.
Szaladtam, ahogyan csak bírtam, s közben emésztettem a hallottakat.
Még emlékszem Miklós nagypapára. Emlékszem a tetoválásokra a karján, emlékszem a dohányfüstös Miklóspapa-illatra, s arra, hogy mekkora tisztelettel és szeretettel vette körül Nagyanyót. Egy hangos szava nem volt hozzá soha. Az erős Nagyanyó pedig összetartott mindenkit.
S megtanított bennünket szeretni, ahogyan ő maga tette, mindenkivel, egész életében.