Kinézek a fürdő ablakán. Elérkezett a tavasz. A fiatalok Természetköszöntő Ünnepre készülnek. Milyen vidámak! Kacagnak, ugrándoznak, énekelnek, körbetáncolják egymást nevetve, és virágokat gyűjtenek, amikből utána vidám koszorúkat fonnak. Ők még nem ismerik az élet könyörtelen oldalát, ami elől nincs menekvés…
A boltíven keresztül látom, amint lenyugszik a Nap; bíborszínű, aranyló sugarai befutnak ide, mellém a vízbe, végigszaladnak a vízfelszínen, kicsit körülnéznek odalenn, aztán, mintegy megrémülve az ott talált sötétségtől, máris visszajönnek pezsegve, és felérkezve a felszínre, megint kacagnak. Aranyló kuncogásuk csillan ott a vízfelszínen.
Csak én sírok. Egybeolvadva a sötét méllyel.
„Dzsinna Nagyasszony! A termákat lassan bezárjuk! Asszonyom, hall engem? Még hátravan a masszázsa, és a masszőr kisasszony lassan hazamenne, beteg gyermekei várják őt otthon…! Asszonyom, figyel rám?”
Milyen szépen csicsereg ez a kismadár itt, a boltív szélén! Egyenesen nekem dalol! Nekem! Van, aki szeret… „És Gent?” – Szóltak a Hangok belül. Ó, Gent szeret, csak nem ért hozzám. Soha nem értett.
Drága kismadár! Vörös hasú, zöld szárnyú, daloló kis kolibrim…! Kinyújtom felé a kezem… Á, most vesz csak észre… Megriadva csipog… Még menekülni sem mer… A torkára fagy a dal…
Lemerevedek. Várok. „Kismadár! Kismadár…” Elrepült. Vijjogó, panaszos jajszavát minden környékbeli madár hallotta. Még a szárnyas teremtmények is tartanak tőlem. Mintha a halál leheletét éreznék ajkaim körül…
„Dzsinna asszonyom! A masszőr…”
„Hagyjon békén! Hazamegyek.”
„Asszonyom, a kis hölgy itt vár már több órája…”
„Akkor menjen haza. Elvégre is a gyerekei várják őt otthon, nem? Minek rostokol itt? Menjen haza!”
És a víz mély morajlással ébred fel alattam, és veszi tudomásul: elhagyom; több órás megszakítatlan összeilleszkedés és egybeolvadás után hirtelen és minden búcsú nélkül elhagyom. A boltív, ahonnan a kismadarat, a lemenő napot, majd a csillagokat néztem – reménykedve, hogy majd rám kacsint a Hold, ami megpillantva engem, azonnal bemenekült egy gomolyfelhő mögé –, üresen és szintén elhagyatva pihen. Hűlt és hűlő helyem hagyom ott magam után.
Sietősen kapkodom felázott, puha, gőzölgő bőrömre a selyem holmikat. Megtapad a bőrömön… Nem jön tovább… Hadd szakadjon a ruha, rángatom, nem érdekel, csak jöjjön már fel…! Pénzem, mint a pelyva, örömöm annál kevesebb! Engem innen kinéznek… Még a legutolsó szolga is komor gyűlölettel néz felém… Csak el innen! Csak eltűnni, elmenni innen végre…!
Hova? Haza? Az aranykalitkába?
Hova? Az utcára? A bizonytalanságba?
Hova? Kortenhez? A biztos elutasításba? A szégyenbe?
Hova? A Tiberisbe? A biztos halálba?
Hova? Sehova?
Elmenekülnék! Elszállnék! Elrepülnék! Vagy hőstetteket hajtanék végre! Csak lehetne! Csak lenne értelme! Csak lenne egyetlenegy ilyen út, amin elindulhatok! De nincs! Választanám a küzdelmes szabadságot, csak elhagyhassam a befagyott álboldogságot! Igen, mennék, ó, repülnék, már látom is a fényes utat magam előtt, bíborszínű bársonyszőnyeggel beterítve, asszonyok és férfiak állnak a két oldalán sorban, mindenki mosolyogva üdvözöl és tisztelettel meghajol előttem; tisztelnek, igen! Léptemre elcsöndesedik a tömeg, és az emberek tapsolni kezdenek, amint megpillantanak. És én látom az út végén a lépcsőt, és már ott is vagyok, előttem maga a megtestesült, fénylő Boldogság, csak bele kell vetnem magam, igen…! Fellépek a fénylő ugródeszkára… És akkor már minden jó lesz… A tömeg ujjong és tapsolva bíztat, hogy ugorjak… És én elrugaszkodom… Csatt.
Csatt! Mi volt ez? Hol vagyok? Ó, istenem, nekimentem egy fának. A tulajdon kertünkben. Már haza is értem? Nem is vettem észre… És hát én, a Hősnő, a Tisztelet és Méltóság Nagyasszonya, én, a szabad, bátor és fejedelmi Végzet Asszonya, mit teszek? Én, aki repül, és szabadon szárnyal, és kitör minden megalázó bezártságból; én, Dzsinna, a büszke és méltóságteljes, szabad Nő? Mit teszek…?
Reszkető kezekkel meglendítem a kopogtatót. Meg kell ismételnem, mert olyan gyengén kopogtam, hogy Gent nem hallotta.
Mit teszek én, Dzsinna, a Szabadság bátor, ünnepelt, rendíthetetlen Hősnője?
Leszegett fejjel, lesütött szemekkel, saját kezemet szorongatva állom Gent pillantását, ahogy ajtót nyit és megkérdezi: „Hol a csudában voltál, drága szerelmem, idáig???” És hunyorgok, ahogy a sötét éjszakából a világosságba lépve elvakít a gyötrő, enyhet nem adó, könyörtelen benti fény.
1 hozzászólás
Nekem kissé szánalmasnak tűnik itt Dzsinna, mert menekülne, de nem csak nem tud, azt hiszem nem is akar igazán. Bár ez a boldogtalanság velejárója lehet. Tetszik hogy nemcsak leírsz valamit, hanem az alak szinte él, megjelenik.