„Ki az, aki vár? ki az aki kísér,
Ki az, aki fáj? Ki az, aki megfér
Mellettem…?
És én azt hiszem, hogy szeretnek,
Pedig csak keresem a szerelmet,
És én azt hiszem, hogy vágyhatok,
Pedig csak magamban hányhatok
És bánhatok… És bánhatok…”
„De jó kedved van, drágám! Rég nem énekeltél főzés közben!”- robban be Gent jókedvűen a lakásba. „Mit dalolsz, Pacsirtám? Énekelhetek veled?”
„Á, semmi, Gent, semmiség… Már nem is emlékszem…”- fagy az arcomra a keserű mosoly. Elrejtem arcom. Gent nem veszi észre. De akkor sem látná, ha nyíltan mutatnám… Akkor sem értene, akkor sem érezné át, amit érzek… soha…
„Képzeld, megszereztem az üzletet, amire hetek óta vártam! Enyém Róma ananászpiaca! Hozzám jönnek majd szegények és gazdagok, polgárok és parasztok friss gyümölcsöt hazavinni családjuknak, gyermekeiknek…”
Belém hasít a fájdalom. Hogy merészel gyermekekről beszélni… némán, megjátszott mosolyba merevedve elveszek tőle két ananászt. Felvágom a gyümölcsöket, megszabadítom őket héjuktól. Késem alatt kifröccsen az ananász fűszeres, édes, friss illatú nedve… Végigcsorog a fa pulton, megcsillan rajta a kora délutáni napfény.
„…És akkor az az ostoba kereskedő, tudod, valami barbár, azt mondja nekem: maga soha nem lesz sikeres, amíg én is a piacon vagyok. És öntelten nevetett hozzá. Képzeld, ezt mondta nekem az a bolond! És utána…”
Leveszem a kendőm vállaimról. A pultra rakom, óvatosan felitatom vele az ananász levét. A kést és a gyümölcsdarabokat arrébb tolom. Aztán a kendőt lassan az arcomhoz húzom… Behunyom a szemem, és mélyen magamba szippantom a friss, lédús, édeskés gyümölcs-illatot. Most jó. Most szép. Most csöndes, békés és megnyugtató minden.
„…Méghogy maga!- mondom neki. -Az enyém lett az ananászpiac a Birodalom fővárosában, és próbálkozhat akármivel is, még egy ilyen bunkó barbár is beláthatja, hol van a virágzó piac: ahol a szakértelem, no és persze a szerencse. Vághat a fejemhez bármilyen ostobaságot, majd meglátjuk, az idő kit igazol! Meglátjuk! A piachoz szakértelem kell, a megfelelő pillanat türelmes kivárása, bátor lépés a megfelelő pillanatban, no és egy csöppnyi szerencse. És a barbár bunkók arra ítéltettek, hogy elvesszenek a feledésben…”
Leteszem a kendőt a székre. Tányérokat veszek elő. Merőkanalam apró örvényeket keltve merül el a gőzölgő levesben. Szedek belőle mindkettőnk tányérjába. Előbb neki, utána magamnak. Az ananászdarabkákat gyümölcsös tálba rakom. A leves után az ananászos tálat rakom az asztalra. Előbb Gent elé, majd magam elé. Most meglebbenti a szél a függönyt és hosszú, hullámos, aranyló hajamat; fogom az ananászleves kendőt, és bekötöm vele lobogó hajkoronám. Ez jó. Most jó ez a rendezettség.
„…És akkor mit válaszol nekem az a pökhendi barbár, az a dölyfös hólyag, aki kereskedőnek nevezi magát? Na, mit gondolsz, Dzsini, mit válaszol?”
„Semmit??”
„Pontosan! Semmit! Csak vörös lesz az arca, mint a túlérett alma; és dohog; valamit szólni akar, de nem bír; és fuldokolva elrohan. Ez a győzelem, Dzsini, ez a győzelem!”- kacag Gent boldogan. Így folytatja: „És akkor még utána kiáltok, ezt hallgasd meg, Dzsin, utána kiáltok, hogy egy ilyen érett alma-vörös barbárnak inkább almát kéne árusítania, akkor talán nagyobb sikere lenne…”
És kacag, hasát fogja a nevetéstől, és boldog. Derűs, élő vidámság szalad át az arcomon önkéntelen válaszként. Nevetek. Végre eljutott hozzám a hangja. Hallom őt, és vele nevetek. Örömmel tölt el, hogy boldog. Gent a vidámságtól könnyező szemei sarkából figyel, és kacag, túlharsogva vidám, rég nem hallott nevetésemet. Most jó. Jó vele. Maradjon még így a pillanat. Mindegy, hogy min nevetünk, mindegy, hogy milyen világ vesz minket körül, mindegy, mi az, ami a múltban elválasztott minket, és ami a következő pillanattól elválaszt ismét: a szoba, a környezet, a múlt és a jövő elhomályosul, csak ő van, meg én, és a felszabadult nevetés. Csak tartson ki minél tovább ez az időtlen pillanat! Most jó! Most semmi más sem kell! Sem tagnapok, sem holnapok, sem fájdalmak, sem félelmek: csak ezek a kacagó szemek… és a lédús ananász…
A szél fújja-fújja a függönyt. És mi… mi ketten még mindig nevetünk! Már talán azt sem tudjuk, min; csak nézzük egymást és nevetünk. Ananászdarabkát csippentek az ujjaim közé… Gent pontosan tudja, mi következik most, kimondanom sem kell… közelebb hajol, és hagyja, hogy ajkai közé tegyem a gyümölcsöt. Egy csepp ananászlé maradt az ujjaimon: Gent gyöngéden lesimítja húsos ajkaival a cseppet a kezemről. Beleborzongok ebbe a különös és mégis ismerős, rég nem tapasztalt érzésbe… Pár töredék pillanatig arcánál hagyom a kezem, mielőtt visszahúznám biztonságos magányába; végigsimítom ananászos ujjammal arccsontját, szája szélét, orrát… Utána szép lassan elhúzom a kezem, és újabb ananászdarabot veszek ujjaim közé… Óvatosan közelítem szája felé; ő közben a szemeimet figyeli eltántoríthatatlanul, és most már egész komoly az arca. A nevetés pírja valami mássá kezd átalakulni. Már nem mosolyog. Én sem mosolygom. Gent kisfiúsan csücsörítő ajka felé közelítem a gyümölcsöt, ami áhítozva vár, az ananászra-e vajon, vagy arra, aki adja…? Miközben lágyan majszolja a gyümölcsöt, csókokkal borítja tenyeremet…
Lehunyom szemeim. Nem akarok érezni semmit sem, csak a pillanatot. Rég nem tapasztalt borzongás fut végig testemen, és el sem tudom hinni, hogy jól érzem magam. Várj, pillanat, édes ananász-pillanat, ne múlj el, ne múlj el soha!!! Nem akarom, hogy visszatérjen a mindennapok boldogtalansága, a fájdalom, az értelmetlenül múló percek, órák és napok, hónapok és évek… Hadd maradjon még az időtlenség… a pillanat… Gent… forró lehelete bőrömön… és az ananász…
Csukott szemeim mögött a földi Paradicsom képei kezdenek kibontakozni.
Csatt!!! A székek a teraszon nagy robajjal feldőlnek! A függöny lobog és csapkod, mintha égő fáklya lángja volna! Orkánszerű szélvihar kerekedik! Kitépem magam Gent mohón simogató karjai közül, és a teraszra rohanok. Az őrülten mozgó, táncoló lég letépi ananászos kendőm hajzuhatagomról, hajam kibomlik, és kuszán csapkodja testemet. A levegő tépi hajam, ruhám, lelkem; vihar van! Sűrű esőcseppek megállíthatatlan záporozása teszi egy pillanat alatt semmissé az eddigi tüzes meleget. Tombol az idő! A hajam össze-vissza csapkod! Vízcseppek áztatják puha arcbőröm! Felnézek… Beborult az ég, elérte Rómát a vihar.
Gent elrohant, hogy betakarja ponyvával a bútorokat és az apróbb növényeket a kertben, amiknek árthat az eső és a szélvihar. Nem jön ki hozzám az erkélyre… Miért is jönne? Ő nem éli meg, hogy a lelke együtt tombol a viharral.
Egyedül vagyok. Megint egyedül. Mintha semmi sem zavarta volna meg magányomat. Tombol az idő. Már nyoma sincs az imént álomszerűen átélt forró, bensőséges hangulatnak. Talán csak egy őrült lázálom volt, amit valóságnak akartam hinni. Talán csak a képzeletem játszott velem. Talán nem is létezett soha az a különleges, boldog, rendkívüli ananász-pillanat.
És ahogy próbálom elhitetni magammal magányom és fájdalmam háborítatlanságát, a szél csak fújja a hajam, a ruhám, a könnyeim. És kendőm, ami vadul csapkod ide-oda a szélben, s amit erőteljesen kell tartanom kezeimben, hogy az őrülten táncoló levegő magával ne ragadja, különös és felejthetetlen illatot sóhajt felém, emlékeztetőül, még egyszer, utoljára: édes, álomszerű ananász-illatot.
2 hozzászólás
Dzsinna magánya úgy tűnik kezd megtörni, lassan elfogadja azt, amit az élet nyújt neki…de lemondani a vágyról…szinte lehetetlen. Tetszik ahogy tovább írod a naplót. Pillanatnyi lelkiállapotok és lassú változások jelennek meg.
Kedves Arthemis!
Nagyon köszönöm az értékeléseidet, jól esik, hogy rendszeresen olvasod az írásaimat, és hogy ilyen jól átérzed Dzsinna lelkiállapotait! Ha Te ott lettél volna vele, mint megértő barát, talán nem is lett volna olyan magányos! 🙂
Üdv,
Maat Ka Ra