2.
– És most hallgassátok Bölcs Salamonnak példabeszédeit, a harmadik rész ötödik versszakától a tizenkilencedik versszakig:
„Bizalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat. Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint; féld az Urat, és távozzál el a gonosztól. Egészség lesz ez a te testednek, és megújulás a te csontaidnak. Tiszteld az Urat a te marhádból, a te egész jövedelmed zsengéjéből. Eképen megtelnek a te csűreid elégséggel, és musttal áradnak el sajtód válúi. Az Úrnak fenyítését, fiam, ne útáld meg, se meg ne únd az ő dorgálását. Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, és pedig mint az atya az ő fiát, kit kedvel. Boldog ember, a ki megnyerte a bölcsességet, és az ember, a ki értelmet szerez. Mert jobb ennek megszerzése az ezüstnek megszerzésénél, és a kiásott aranynál ennek jövedelme.”
– Ez az, testvéreim, amit sokszor elfelejtünk. Pedig mindennél fontosabb. Mindennapi életünkben csak hajtjuk az anyagi javakat, és elfelejtkezünk arról, hogy csupán rá kell bíznunk magunkat a Mennyei Atyára, aki óvó kebelébe fogad bennünket.
A pap mézédes hangján rázendített az ódon templom falai között, amely zsúfolásig megtelt emberekkel ezen a vasárnap reggelen. A férfiak elkülönülve asszonyaiktól és gyermekeiktől a templom jobb oldalán foglaltak helyet a felolvasás után. A sok színes tartan kilt-be öltözött ember tarkasága vidámmá varázsolta a sokaságot. A kilt, férfi felföldi viselet, kockás szoknya, amelynek mintái, színei, mind-mind bonyolult rendszer szerint jelképezték azt az életfelfogást, mottót, ami egy-egy család jellegzetessége. A pléd rögzítéséhez használt hosszú, ezüst gombostűk, a drágakövekkel díszített kerek brossok csillogtak a templom ablakain beszűrődő Nap fényében. Attól eltekintve, mennyire körülményes a felvétele, a felföldiek kényelmes és praktikus viseletként tekintettek a plédjükre: rossz, esős időben kioldották a csatot, és a felső részt a fejükre húzták, akár a csuklyát. Hosszú utazások során, amikor a szabad ég alatt kellett aludniuk, ezzel takaróztak. Nagyon hideg és szeles időben a plédet gyakorta beáztatták, mivel a víztől megduzzadt gyapjúszálak sokkal jobban tartják a meleget. A legtöbb férfi csupasz lábával dobolt a hideg kőpadlón, de néhányan szőtt harisnyát is húztak a vasárnap tiszteletére.
Az asszonyok, a fiatal lányok és gyerekek a templom bal oldalán foglaltak helyet. Ruhájuk, az earasaid a férfiak plédjéhez hasonló volt. Sokkal finomabb és hosszabb viszont; leért a földig, vidám mintáival derítve otthonossá a rideg templomot. Az earasaid kényelmes és meleg, több asszony ringatott piciny gyermeket benne.
– Szabadítsátok fel hát tudatotokat és váljatok eggyé az Úristennel! Vessétek el földi hívságaitokat és legyetek mind a mi jó Atyánk gyermekei!
A pap szenvedélyesen szónokolt, mialatt nyája kissé fázósan, kissé álmosan kucorgott a hideg templomban.
– Még szerencse, hogy időnként felemeli a hangját ez a félnótás, különben az egész falu durmolna. – intett a fejével az egyre hevesebben hadonászó pap felé Bristol, miközben a szemét dörgölte.
– A fele biztos azt teszi. – Frederick összekuncogott a mögötte ülő barátjával.
Frederick mellett édesanyja, a méltóságteljes lady, rosszallóan rájuk pisszegett. Bigott katolikus volt. Mióta elveszítette férjét, egyre mélyebben beletemetkezett a hit világába. Ideje nagy részét imádkozással és a Biblia tanulmányozásával töltötte. Szeretett hitvese halála óta gyenge idegzete labilissá vált. Szép lassan veszítette el realitás érzékét, hogy helyébe a túlzott vallásosság és a pokoltól való mély rettegés költözzön. Csendes, nyugodt, érzékeny asszony volt valaha, naiv álomvilággal. Jószívűsége és egyszerűsége miatt az emberek szerették, és szeretik most is, habár tudja mindenki, hamarosan teljesen elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, hogy végérvényesen elmerüljön saját belső birodalmában.
– Figyelj, fiam, milyen szépen beszél, akár az angyalok. – Az asszony szeme könnybe lábadt és áhítattal függesztette az utálatos egyházfira.
– Igen, édesanyám. – Frederick szomorúan lehajtotta fejét. A mise végéig már nem szólt egy szót sem.
Ahogy elbocsájtotta őket a pap, felélénkült a falu népe, kiözönlöttek a templomból és megindultak a folyópart felé. Mindenki lázas munkába kezdett, de jókedvük töretlen volt, hiszen vigasságot szerveztek aznapra. A férfiak megrakták a tüzeket, durva asztalokat, padokat készítettek, amelyre az asszonyok kipakolhatták a friss cipókat, gyümölcsöket. A malac, a birka, a kecske húsa hamar felkerült a nyársakra, miközben több hordó bort és sört gurítottak elő. A dudás rázendített a vidám dallamokra, amire a fiatalok táncra perdültek. A nagyobbak incselkedtek egymással, a kisebbek fogócskáztak, asszonyok, férfiak együtt énekeltek. Néhány elmaszkírozott ember toppant a sokadalomba, akik gúnyos versekkel és otromba mozdulatokkal szórakoztatták a közelükben állókat.
Frederick a távolból nézte a nyüzsgést. Messziről úgy tűnhetett, a színjátszókat figyeli, de közelebb lépve látni lehetett, csak egyetlen ember érdekli őt igazán. Egy fiatal leányzó – szinte még gyerek – játszott a kutyusával. Bőre hófehér, hibátlan, haja akár az eszeveszetten tomboló tűz, vöröslött a zöld mezőn. Szeme olyan világoskék volt, akár a nyári égbolt, és az egyikben egy barna pötty ült, mintha festő ecsetjéről csöppent volna le. Mindennél jobban szeretett azokba a szemekbe nézni, figyelve azt a mosolygó barna pöttyöt a nagy kékség tengerében. „Firtha” – a lány neve úgy rebbent el a fiú ajkáról, akár egy ima.
– Gyönyörű az a lány fiam. – Lady Mathan állt Freddy mögött. A fiú felpattant, mintha szúrás érte volna. – Nincs szebb dolog, mint a szerelem. A vágy, ami beteljesül. Két lélek, ami úgy röppen az örökkévalóság felé, mint a násztáncot lejtő madarak. Ez a legfontosabb fiam. Hogy szeress, és viszont szeressenek.
Az asszony szeme olyan mélyen fúródott a fiúéba, mint a dárda. De ez a tekintet inkább volt finom, gyengéd, ahogy egy férfi mélyed szerelmese ölébe, sem fájó és szégyent keltő. Azon kevés pillantások egyike, amikor az asszony tébolyából tisztán tekintett a világra. Frederick ilyenkor úgy érezte, édesanyja a gondolataiban olvas.
– Ahogyan ti szerettétek egymást édesapámmal.
– Egykor talán igen fiam. Volt olyan pillanat. – Felsóhajtott. – Legalábbis azt hiszem. Tudod, ő valaha nagyon érzékeny volt. Telve álmokkal és becsvággyal. – Elmosolyodott. – Igen. Nagyon becsvágyó volt. De a szíve hatalmas. Sajnos a Sátán őt is az uralma alá hajtotta. Nem bírtam megmenteni Frederick. – A mosoly leolvadt, hogy a keserűségnek adja át a helyét. – Nem tudtam megmenteni! Nem tudtam, érted?!
– Igen, édesanyám. Te mindent megpróbáltál.
– Gyenge voltam! Gyenge voltam!
– Talán most is elgyengültél egy kicsit. Le kell pihenned. Engedd, hogy hazakísérjenek.
Az asszony szeme idegesen rebbent ide-oda, kezét tördelte, és motyogott: „Jézus, Jézus segíts.” Tovatűnt a tiszta pillanat. Frederick tekintetével a lady komornáját kereste, aki eddig tisztes távolból figyelte a párost, hagyva, hogy fiú és anya kettesben lehessenek. Ám, látva az úrfi segítségkérő intését, odaszaladt hozzájuk és gyengéden elvezette úrnőjét. Felsegítette a díszes hintóra, felült mellé, és kiadta az utasítást az indulásra. Bristol, aki a komorna fia volt, és segített a hölgyeknek a hintónál, odalépett barátja mellé.
– Édesanyád csodás asszony.
– Igen az.
Szótlanul nézték, míg a kocsi lassan eltűnt a távolban.
– Gyere, Bristol. Itt az ideje, hogy megkeressük az öregembert.
A két fiatal úgy vágtázott a skót felföld buja zöldjében, háttérben a hegyek havas sipkáival, mint az űzött vadak. A sebesség, az arcukba vágó csípős szél kimosta fejükből a sötét gondolatokat. Az öregember házához már újra vidáman érkeztek meg. A ház valaha előkelő épület lehetett, de az idő már jócskán megkoptatta. A kéményből füst tekergőzött a szürke égbolt felé. Hiába járt a Nap soha véget nem érő körútja legmagasabb pontján, fényét eltompította az egybefüggő, nyálkás felhőréteg, ami lassan, de határozottan kúszott a fejük fölé. Az ajtóban egy anyóka várta őket. Már messziről látta és hallotta, hogy vendégek érkeznek.
– Áh! Maguk azok úrfik?
– Anyóka! Itt csak az egyikünk úrfi. – Bristol leugrott hátasáról és megpaskolta az állat fújtató pofáját.
– Ugyan! Hiszen a maga keze sem őrzi a kemény munka nyomát Hopkins úrfi!
Bristol Hopkins édesanyja, a lady komornája Angliából származott. Egy elszegényedett nemesi család negyedik lányaként látta meg a napvilágot. Édesapja egy kikeresztelkedett zsidó kereskedő család leszármazottja, aki felhagyva a zsidó életformával, az angol bürokrácia szolgálatába állt. A Mathan család egykor sokat járt a nagy országba a lord ügyei miatt, amelyeket diplomáciai megbízatásai végett intézett. Munkája során ismerkedett meg Hopkins úrral, és mély barátságot kötöttek. A férfi tragikus halála után (egy este hazafelé menet csavargók támadták meg és rabolták ki) magukhoz vették a nehéz helyzetbe került fiatalasszonyt pici fiával együtt. Azóta hűséges szolgálói voltak a skót arisztokratáknak, akik azzal hálálták meg, hogy családjukba fogadták őket. Frederick és Bristol egyidősek voltak, a két nő megértette egymást, ezért sok időt töltöttek együtt, míg végül olyan elválaszthatatlanok lettek, akár a fiaik.
– Hisz maga az élet is kemény munka! – a fiú felkacagott.
– Meghiszem azt! Jöjjenek be uracskák. Hiszen ebédidő van. – Az anyóka vidáman terelgette vendégeit a ház belseje felé.
Leültette őket a nagy ebédlőasztalhoz és gőzölgő levest tett eléjük.
– Egyenek csak uracskák. Addig megyek, szólok az öregnek. Gondolom, nem azért jöttek, hogy velem cseverésszenek.
– Köszönjük szépen néne!
Az anyóka eltipegett, és nem sokra rá egy aggastyánnal tért vissza, akit gyengéden az asztalhoz ültetett, szemben a fiúkkal. A hosszú, fehér szakáll úgy lógott le száradt arcáról, mint az árvalányhaj finom szálai. Csontjai zörögtek a rongyok alatt, fogai már mind kihulltak. Ülve is a szépen faragott botjára támaszkodott. Világtalan, kék szemeivel a fiúkra meredt. Csendben, élvezettel hallgatta, ahogy esznek. Az étvágy, az ifjúsággal együtt száll tova.
Frederick és Bristol, amint befejezték ebédjüket, az utolsó cseppeket is kinyalva a tányérból, elégedetten dőltek hátra a robosztus székeken. Hálásan megköszönték a néninek, aki a tányérokat összeszedte és kitotyogott a helyiségből, magukra hagyva a férfiakat.
– Igazán kedves vendéglátás ez uram. Remélem nem törtük meg nagyon a békéjüket. – Freddy az öreg vak szemébe nézett, és meghajolt.
– Köszönöm, hogy megtiszteltek bennünket. – Az aggastyán reszelős hangja meglepően erős volt.
– Uram, azért jöttünk, hogy elmeséljünk egy történetet és bölcs tanácsát kérjük. – Freddy elbizonytalanodott. – Ön a legidősebb ember a környéken, úgy tudom. Ezért remélem, segíteni tud.
– Hallgatom, Mathan úrfi. Miről van szó?
– Nos… ismer, uram, egy elhagyatott erdészlakot benn az erdő mélyén, a Sas-szikla közelében?
– Várjunk csak. – Az öreg elgondolkodott. – Igen, azt hiszem volt ott egy kalyiba. Nem tudtam, hogy még megvan. Valaha egy fiú lakott ott, akit az Úristen együgyűséggel áldott meg. Ott élt magányosan, aztán eltűnt. Talán vadak végeztek vele, talán elbujdosott. Ki tudja?
– Megáldott? Mi abban az áldás, ha valaki együgyű? – hüledezett Bristol.
– Oh, Hopkins úrfi! Higgye el, nem létezik boldogabb és elégedettebb ember a föld hátán Isten egyszerű teremtményeinél az emberek között.
– Úgy gondolja hát, jobb azoknak a szerencsétleneknek, mint nekünk?
– Sok szerencsétlen van közöttünk, kétségtelen. De ők talán a szerencsésebbek, úrfik. Ki tudja? Nem a mi felelősségünk, hogy ezt eldöntsük.
– Hát mi a mi felelősségünk, uram? – Frederick lelkét szomorúság járta át.
– A miénk, hogy ki-ki a maga módján könnyítse meg fajtánk szenvedéseit az életben, fiaim. Akárhogy is nézzük, megfoganunk, megszületünk, cseperedünk, miközben tapasztalatokat szerzünk, ahhoz, hogy minél eredményesebben életben maradjunk. Végigszenvedjük az életet, mialatt önnön nagyszerűségünktől és fontosságunktól eltelve, elfelejtkezvén arról, milyen aprók vagyunk a mindenségben, igyekezzük ezt a szenvedést időnként megédesíteni, ki ezzel, ki azzal. Ösztönösen szerelembe esünk, hogy utódokat hozzunk létre, akik iránt mélységes szeretet érzünk, mindezt azért, hogy ápoljuk, óvjuk, tanítsuk őket, hogy aztán ők még erősebbek legyenek, és még jobban túléljék, miközben mi szép lassan elgyengülünk, elkorhadunk, mint a falevelek. Végül annyi küzdés és szenvedés és cseppnyi boldogság után, lelkiismeret furdalással az elkövetett hibáink miatt, elhagyjuk ezt az árnyékvilágot. Mindezt miért? Annyi ember, annyi mindent mondott már erre a kérdésre. Hogy a mennyországba jussunk, és helyet foglaljunk Jézus jobbján? Talán azért, hogy a lelkünk tovaszálljon és új életre keljen valahol máshol, valami másban? Hogy tápláljuk anyaföldünket? Nem tudom fiaim. És nem tudja ezt senki sem. Ez innentől már hit kérdése. A mi felelősségünk ebben az életben az, hogy a szenvedést, ami végigkísér mindnyájunkat, enyhítsük, hogy mikor eljutunk arra a pontra, hogy átadjuk lelkünket az Úrnak, a lelkiismeret furdalás a lehető legkisebb legyen. Én úgy gondolom.
Csendben ültek tovább hosszú-hosszú percekig. Freddy nem tudta mennyi idő telt el, mire az öreg megszólalt:
– Egy történetet ígértek nekem, úrfik.
– Khm… igen. – Frenderick torkából rekedten törtek elő a szavak. – Néhány napja barátommal mélyebben behatoltunk az erdőbe, mint eddig bármikor. Hajtott minket a kalandvágy. Ránk esteledett és vihar tombolt. Menedéket kerestünk. Ekkor találtunk rá az erdészlakra. Bementünk, és… khm… találtunk egy földalatti folyosót.
– Igazán? – Az öreg érdeklődve előre dőlt. – Hova vezetett az a folyosó?
– Hihetetlen helyre, uram. – Bristol vette át a szót fellelkesedve. – Egy helyiségbe, ahol valaha élhetett egy fiatal nő. A szoba az ő holmijával volt tele. Bútorok, ruhák, könyvek, irományok… elég hátborzongató irományok.
– A helyiséget a Sas-szikla oldalába vájták, az ablakai a mocsár felől vannak. Gyönyörű! – Frederick ismét maga elé képzelte a lélegzetelállító látványt. – Leírhatatlan!
– És találtak ott valamit, igaz?
Bristol felállt és kiment a lovakhoz, hogy a nyeregkápából behozza a „kincseket”. Egymás mellé lerakta őket az asztalra, hogy az öreg elérhesse. Az módszeresen a kezébe vett minden darabot, megforgatta, megsimította, és megkérdezte a fiúkat, mi áll bennük. Mikor a papiruszokra írt szöveget hallgatta, tátva maradt a szája.
– Eagal… eagal… eagal… – mormogta maga elé.
– Igen, ez áll rajtuk. Szinte mindenhol. Azt jelenti, félelem. Ez a nő nagyon félt valamitől. De vajon mitől?
– Talán magától Eagal-től. – Az öreg olyan halkan szólalt meg, hogy szinte suttogott.
– Elnézést, hogy mondta? – Kérdezte Freddy.
Az aggastyán átfuttatta tenyerét a könyveken.
– Azok népi orvoslással foglalkozó könyvek, gyógynövényekről, aranycsinálásról szólnak. Nagyon réginek tűnnek. Nagyapámtól maradtak ránk hasonló kinézetű könyvek. – mondta Frederick, látva, hogy az öreg nem válaszol előző kérdésére. – vannak benne jegyzetek is apró betűkkel. Azon az oldalon például a sünzanót bokor mellett azt írja: „morzsold erősen” és „csíp”. Amott a másik oldalon a harmatfűnél pedig azt: „látófű” meg „harmónia”. És ehhez hasonló értelmetlen megjegyzésekkel van tele.
– Attól, hogy nem értjük, még nem biztos, hogy értelmetlen Mathan úrfi.
– Azért tűnik csak értelmetlennek, mert a sünzanót tüskés bokor. Hacsak nem a virágát morzsolgatjuk, kész önkínzás annak a növénynek neki esni. És mi az, hogy csíp? Inkább szúr, nem? És a harmatfű? Nem mondom, szép növény, de arról, hogy húsevő, nem éppen a harmónia jut eszembe. Talán ez a lány is megőrült?
– És ez a tekercs?
– Az egy térképnek néz ki. Legalábbis utak, épületek, dombok, erdők vannak felrajzolva rá, de mi nem ismertük fel. Itt például folyik egy folyó, amott egy tó. A mi folyónk patakocska ehhez képest. A tó pedig nem is itt van, és nem is ilyen az alakja. Nem Skócia.
– Ez érdekes. – Az öreg keze tovább futott az asztalon és megakadt a ládában. – És ez?
– Ez egy szép veretes láda. Nem tudtuk kinyitni. Nagyon nehéz. Talán arany van benne.
– Mit találtak még, úrfik?
– Az íróasztalban találtunk egy kis dobozkát, benne szerelmes levelekkel, amit egy bizonyos Joseph MacRoy és Jasmine Swalla váltott egymással. A levelek… khm… elég intimek voltak. Nem tartottuk illendőnek, hogy végigolvassuk, vagy elhozzuk. Biztos nagyon szerették egymást, és úgy tűnt, szomorúak, hogy nem lehetnek együtt. Ezen kívül találtunk még egy portrét egy nagyon szép nőről. Talán ő lehetett Jasmine Swalla. Mondanak ezek a nevek valamit önnek, uram?
Az öregúr világtalan szeméből egy könnycsepp fordult ki. Lassan dagadt ráncos szeme sarkában, majd engedve a súlyának végigcsordult az orrnyergén meg-megpihenve a barázdákban. Aztán követte azt egy újabb és egy újabb.
– MacMillian úr! Uram! Jól van?
Freddy és Bristol két oldalról kapták el a székről lecsúszni készülő férfit. Nagyon könnyű volt. Pehelycsontú, az a fajta, akihez fél az ember hozzáérni, nehogy eltörje. A kiabálásra előkerült az anyóka is, aki kétségbeesve toporgott körülöttük.
– Jaj, mi történt? Mit tettek vele, úrfik? Ébredj Arthur! Jaj! Úrfik, hozzák erre, kérem, ide a heverőre!
– Nem, nem, kérem, hagyjanak! – Az aggastyán összeszedte magát. – Semmi bajom. Gilberta, kérlek nyugodj meg. Minden rendben van. Ülj le, kérlek.
– Jól vagy, Arthur? Mi történt?
– Jól vagyok. Kérlek, ülj le. Elmondok mindent.