Egy piciny szekér döcögött a kerékvágta ösvényen. Ritmikus zötykölődése zenei aláfestésként kísérte a kocsis füttyáriáját. Egyedül volt; ő, a kocsis, Mary-Lou, a hűséges szamara, és a csálé dobozka a szekérre rögzítve, benne megannyi friss gyümölcs. Kora reggel szedte a kertjéből, mikor a levegő még hűs, de már nem hideg. A vásárra tartott, ahol felállítja majd kis bódéját, az asztalra kockás kendőt terít, arra pedig szépen feltornyozza az almát és a körtét. Van ott pár cimborája, az egyikkel mindig egymás mellé pakolnak ki. Majd megkéri, hogy szolgálja ki a vevőket egy rövid ideig, amíg ő is körülnéz a vásáron. Hátha talál egy csinos kis pipát. Régóta keresett egy pofás darabot. De jó pipakészítőből már nincs sok. És egyre fogynak. „Mi lesz itt, ha már jó füstölőt sem talál az ember? Talán nekem kellene ráadnom a fejem a mesterségre.” No meg persze az asszonykája is várja a meglepetést. Sosem vallaná be, hogy erre vágyik. Sőt, még külön meg is jegyzi: „Aztán nehogy költekezzél, Rob! Nem kell mindenféle kacatot hazahoznod. Van már mindenünk, amire szükségünk van.” De ő átlát rajta. Ismeri már. Asszonykája az ablakból leskelődik, ahogy délutánba fordul az idő, mikor jelenik meg a rozoga szekér a láthatáron. Ott áll az ajtóban és izgatottan várja, vajon ezúttal mit kap. Mondja persze, hogy „nem kellett volna” és „pénzkidobás”, de mégis napokig gyönyörködik abban a gyöngynyakláncban, vagy sálban, vagy szoknyában, vagy hajtűben, amit ilyenkor hoz neki. Aztán a vacsora. „Ó azok a vacsorák! Ilyenkor kitesz magáért az asszony. Tud az, ha akar. Csak nem akar. Ezzel van a baj. De a mai napon nem. Ezen a napon minden rendben van.”
– Lehet, nézek neked is valamit, Mary-Lou! Örülnél te is? – A kocsis elkiáltotta magát, mire a szamár vidáman felhorkantott. – Egy daliás csődör kéne neked, igaz-e öreglány?
„Lenne ám ott nagy nyihogás, hehe! Na de majd otthon! Otthon is lesz nyihogás!” Megnyalta a szája szélét. „Nyihogás… hmm… inkább nyö(hö)gés, hehe! Így van ez jól. A patások nyihogjanak, az asszonyok meg nyö(hö)gjenek. Vagy inkább kurjantsanak! Az kell! Hóó, volt nagy kurjantgatás az asszonynál is régen! Mikor még eladó lyány volt. Finom, friss. Mint most az almák, hehe! Most már nincs. A hosszú házas évek elveszik az asszony hangját. Vagy inkább átalakítják. Mert, amikor megy a rikácsolás, akkor bezzeg van hangja, ejnye no! Akkor bezzeg van neki. De a mai napon nem. Ezen a napon minden rendben van.”
A kocsis vidáman rákezdett egy újabb nótára, miközben élvezte a tájat maga körül. Volt is azon mit élvezni! Ritkán kel az ember ilyen szép napra. Atyánk fényes korongja felfelé tartott az égbolton, szétszórva éltető melegét az ő gyermekeire. Egy-két felhő pettyezte csak a narancsszínben játszó eget. A bozótosból egy egész cinkecsalád röppent fel ijedten, ahogy eldöcögött mellettük. Gyorsan rájöttek azonban, hogy nem leselkedik rájuk veszély, és hangos csiviteléssel vad kergetőzésbe fogtak. „Így van, daloljatok csak, szépségeim!”
Az ösvény mentén patak csörgedezett. Kristálytiszta vízében ficánkoltak a pöttyös hasú halak. Egyikük eltévesztette az ugrást, ahogy a víz fölé hajló fűszálakon sütkérező hernyókra vadászott, és egy kis sziklára vetődött. Hiába igyekezett újabb ugrásokkal visszakerülni az oltalmat adó közegbe, csak egyre távolabb került. A kocsis megállította szamarát, nehézkesen lekászálódott a szekérről és odabattyogott a vergődő halhoz, hogy visszadobja a vízbe. „Na, most egy vadmacska ebédjét hiúsítottam meg Hal Úr. Remélem, értékeli.” Megemelte gyűrött kalapját az elillanó halacska irányába, majd folytatta útját.
A fák, bokrok levelei most sárga színben pompáztak. „Igazán passzol az éghez. Egy rugóra jár az agya Földanyánknak és Égatyánknak.” Az aljnövényzet azonban vörösen izzott, akár a nagy tócsában összegyűlő vér. „Vér.” A kocsis megborzongott, ahogy felvillant bajtársai tetemének képe, lelkük elvesztése közben kiadott halálsikolya. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a rossz emléket és a szívére telepedő nyomást. „Ezen a napon minden rendben van. Nappal van és barátságos minden. Nem leselkedik rám a lélekrabló. Valamikor neki is pihennie kell, nem igaz?” Önmaga megnyugtatására hozta ezt a kifogást, de tudta, hogy nem igaz. Egyáltalán nem igaz. A gonosz sosem alszik. „De nappal van, a fák sárgák, a föld vörös, és az ég narancsszínű. Ez csakis a béke színe lehet. Narancsszínű ugye? Ez narancs, nem? Nem, most inkább szürkés… jaj, ne! Feketedik!!” A szekér jobb oldaláról, a bozótosból három alak ugrott ki, egyikük egyenesen a szamár torkának, és egyetlen határozott vágással elmetszette. Egy utolsó meglepett nyihogás, ami gurgulázásba fulladt.
– Mary-Lou, nee! Nee! Hiszen, nappal van!
A kocsis felpattant, de ugyanazzal a lendülettel már zuhant is le a földre, rajta két alakkal, akik szorosan fogták. Érezte, ahogy lelke elhagyja testét, szeme sarkából látta a gonoszt, ahogy szívja el erejét. Hallotta saját halálsikolyát.
Még egy utolsó gondolata volt. „Hiába vár ma haza…”