1.
Az erdő árnyai megnyúltak a lemenő Nap fényében. Sűrű fellegek közeledtek viharos széllökéseket hajtva maguk előtt. Megrázták a fák lombjait, melyekről, mint a hóesés, hullottak a levelek. Késő ősz volt, az idő még barátságos, de már érezni lehetett a föld fagyos leheletét. Gyorsan kúszott a sötétség az erdő mélyébe, kiszorítva a léleknek oly kellemes békét, melyet a vadon kelt az emberben napsütéses, meleg napokon. Az állatok eltűntek, menedéket keresve a közelgő vihar elől, teljesen magára hagyva a két fiatalt, akik tanácstalanul tekintgettek körbe. Egyikük magas, egyenes testtartású, finom ruhába öltözött fiatalember volt. Kalapját lefújta a fejéről a szél, áldozatul hagyva hosszú haját az elemeknek. Utána kapott, de nem érte el. Nekiiramodott, miközben eleredt az eső. Társa, egy egyszerűbb öltözetű, éles tekintetű, erős legény, követte.
– Frederick! Várj! – kiáltotta futás közben, fejére szorítva szalmakalapját.
De az nem várta meg, kitartóan üldözte a vihar játékszerévé vált fejfedőjét. Eddigre már koromsötét lett. Frederick megbotlott egy kidöntött fatörzsben és végigterült a sáros aljnövényzeten. Társa esztelenül rohanva utána, nem vette észre a földön fekvő fiút és belerohant. Elvesztette egyensúlyát és káromkodva kötött ki a másik mellett.
– Átkozott vihar! – öklét rázta a sötét égen áthasító villám felé.
– Drága barátom! – Frederick vigyorgott, kezét nyújtva, hogy felsegítse bosszankodó társát. Másik kezében ott vergődött a megtépázott kalap.
Feltápászkodtak a sárból. Az eső még erősebben rákezdett.
– Muszáj találnunk valami menedéket Bristol. Különben itt fagyunk meg ebben az istenverte erdőben.
Újabb villám szelte ketté az eget, megvilágítva a környezetet.
– Ott! – mutatott maga elé Frederick.
Egy kis erdészlak gubbasztott a fák ölelésében ötven méterre előttük. Mindketten odarohantak. Feltépték az ajtót és beestek a kis kunyhóba. Pár pillanatig csak lihegtek a koszos padlón ücsörögve, aztán kitört belőlük a nevetés.
– Ha ezt megtudja az édesanyád, nekünk annyi. – Bristol kitörölte könnyeit a szeméből.
– Az biztos. Ezért nem kell megtudnia. Miért zaklassuk fel szegényt feleslegesen?
Frederick elővett egy doboz gyufát a zsebéből és meggyújtott egyet. A láng gyér fényénél körbejárta a házikót, és talált egy lámpást a durva tölgyfaasztalon. Meggyújtotta a kanócot és felerősítette a fényét. Most már szétnézhettek. Meglehetősen szomorú látványt nyújtott igénytelen bútoraival (egy ágy, egy elnyűtt szalmazsákkal, egy asztal, szék és láda jelentette a berendezést), a sarokban egy ásó és egy öreg puska porosodott. A láda tetején egy csorba ágytál, mellette egy vizes kancsó. Mindenen ujjnyi vastag por.
– Itt már jó ideje nem aludt senki. Te tudtad, hogy itt áll ez a kunyhó?
– Nem tudtam. Vajon ki élhetett itt?
– Akárki volt is, nem volt nagy igényűűűű! – Frederick hasra esett.
– Freddy! Jól vagy?
– Úgy tűnik, ma többet csúszom a földön, mint amennyit talpon vagyok. Elbotlottam valamiben. De mi a nyavalya ez?
Lámpásával a padlóból kiálló bütyökhöz közelített. Ahogy jobban megnézték, feltűnt mennyire fényesre kopott ez a kis bütyök, mintha számtalan kéz koptatta volna. Bristol megfogta és megrántotta. A padló egy kis részen megmozdult.
– Ez valami ajtó lehet. Gyere, segíts!
Most már ketten veselkedtek neki. Porfelleg lepte be őket, ahogy az ajtó felnyílt. Alatta sötétségbe vesző lépcsősor kígyózott. Némán bámultak a sötét lyukba. Meg sem kellett szólalniuk, mindketten ugyanarra gondoltak: le fognak menni, és meg fogják nézni, mi van ott lenn. Folyton a kalandokat kutatták. Számukra kicsi gyerekkoruk óta az erdő tele volt mesebeli lényekkel, a falu melletti halastó szörnyekkel, a ruhásszekrény a mumussal, a régi kastély szellemekkel. Ez a semmiből felbukkanó, elhagyatott házikó, ami a legjobb pillanatban sietett a segítségükre, mint valami isteni kegy, a titokzatos földalatti labirintusával maga a paradicsom.
– Én megyek előre. – Bristol átvette barátjától a lámpást, és megindult a lépcsőn óvatosan.
– Mindig te mész!
– Igen, mert én nem számítok. Viszont, ha neked bajod esik Freddy, az katasztrófa lenne.
A Mathan család több, mint két évszázada birtokolta a Skócia délnyugati partjainál fekvő hegyvidékes területet. Régi, nemesi család, mely őseit vissza tudta eredeztetni egészen I. Oroszlán Vilmosig, aki az 1100-as évek végén, 1200-as évek elején uralkodott. A családi krónika tele van ármánnyal, szerelemmel, őrültséggel, és sok-sok vérrel. Frederick apja meglehetősen labilis személyiség volt. Kiszámíthatatlan dühkitörései miatt az emberek féltek tőle, ugyanakkor sokaknak segített a környéken, szavának súlya volt az ország vezetésében. Idősebb korára elméje megbomlott, látomásokról beszélt, idegen lényekről, lélekrablókról. Senkiben nem bízott, egy idő után már nem is szólt senkihez. A falu melletti tóban találták meg, valószínűleg belefulladt. Frederick volt az egyetlen örököse.
– Olyan hangulat van itt, mint egy kriptában.
Bristol bizonytalan léptekkel megindulva egy folyosóra bukkant. Frederick követte. A járat hol szűkült, hogy szinte csak lapjával fértek el, máshol pedig annyira kitágult, mint egy kisebb csarnok. A falak nedvesen csillogtak a lámpás fényében. „Egy kanyar jobbra… még egy… aztán egy balra… ismét jobbra…” Igyekezték fejben tartani az irányt, de a sokadik fordulónál arra sem emlékeztek, hogyan is kezdődött az egész. Néhol lejtett az út, néhol pedig meredeken tartott felfelé, hogy aztán ismét a mélybe irányítsa hőseinket. Már teljesen elvesztették az időérzéküket, de rendíthetetlenül haladtak tovább. Végül a folyosó egy korhadt ajtóban végződött. A két cimbora egymásra nézett.
– Akármi is vár ránk a túloldalon, tudd, hogy nagyon jó barát vagy. – Bristol megfogta Frederick karját és magához húzta.
– Te is Bristol. – Megölelték egymást.
Megragadták a régi kovácsoltvas fogantyút és együttes erővel meghúzták. Az ajtó nyikorogva kinyílt. Ami a szemük elé tárult, attól elállt a lélegzetük.
Egy szobával találták szembe magukat. A helyiség teljes magasságában két hatalmas ablak ontotta be a holdfényt. A sötét folyosón való hosszú séta után ez a fényesség hunyorgásra kényszerítette a fiatalokat. Mikor megszokták a világosságot, tátott szájjal bámultak körbe. A szoba padlóját, falait és mennyezetét egyaránt durván megmunkált kő alkotta. Jobb kéz felől egy ódon ágy terpeszkedett, amelyről a baldachin szakadtan, de méltóságot árasztva omlott alá. Vele szemben, a másik oldalon egy gyönyörű, ám megkopott íróasztal állt, egy szintén, valaha szebb napokat látott, formás székkel. Az asztalon egy gyertyatartó, benne csonkig égett gyertyával, mellette tintatartó és toll, körülötte szanaszét szóródott papírokkal és néhány megviselt könyvvel. Az ágy mellett, a sarokban egy csinos, festett láda pihent. Az ablakok előtt molyrágta bársonyfüggöny őrizte a szobát. Mindent vastagon por borított, aminek egy része, az ajtó kinyitásával őrült táncba kezdett.
Frederick és Bristol bizonytalanul bentebb léptek, és az ablakhoz közelítettek. Habár az üveg mocskos volt, a holdfény erősen átsütött rajta, arra bíztatva a fiúkat, hogy kezük a kilincsre vándoroljon, lenyomják, és egy-két rántással kitárják, beengedve teljesen a Hold fényes ragyogását. Amit az ablakon keresztül láttak, szinte a hihetetlennel volt határos. Előttük hatalmas sziklafal meredezett, vad vízesést hordva a hátán. A látvány földöntúli volt. Jobbra és balra kitekintve, rá kellett döbbenniük, hogy maguk is egy sziklába vájt szobában vannak, amelynek oldalába vágták a titokzatos helyiség ablakait.
Percekig csak bámultak hol a vízesésre, hol a Holdra, hol meg egymásra. Mint, akiket megbabonáztak, nem tudtak megmozdulni. Hosszú idő volt, mire összeszedték magukat.
– Bristol… én… én még életemben nem láttam ehhez foghatót.
– Én sem, az már egyszer biztos!
– Mi ez a hely?
– Fogalmam sincs. – Bristol elgondolkodott – Az ott talán a Sas-szikla lehet a vízeséssel – mutatott előre.
– Igen, csak a másik oldalról látjuk most, ahonnan nem lehet megközelíteni a mocsár miatt.
– Kinek a szobája lehet ez?
Mindketten hátat fordítottak a lélegzetelállító kilátásnak és a szobát vették szemügyre. Az ágy szépen faragott nimfákat ábrázolt, az ágynemű feltúrva feküdt a baldachin alatt, mintha nem rég még aludt volna benne valaki. Az anyaga finom selyem. A láda festése megfakult, de így is látszódott, hogy nagyon aprólékos munka. Benne néhány finom női ruha, cipellő és elöregedett kenőcsös üveg hevert. Az íróasztal elefántcsont intarziával díszített, ritka szép darab, magához vonzotta a fiúkat. Az egyik fiók kissé kintebb volt húzva, mint a többi. Több rúd gyertya, újabb tollak, bontatlan tintásüveg, viasz, és egyéb, az íráshoz szükséges eszköz volt benne. Az egyik gyertyát meggyújtották, amelynek fényében el kezdték áttekinteni a papírlapokat. A legtöbb üres volt, vagy egy-két áthúzott sort tartalmazott. „Szeméből gyilkos tűz áradt, és az emberek elevenen elégtek…” „A fák úgy hajladoztak, mint a fűszálak, ahogy…” „…férfiak és nők és gyerekek szaladtak megrettenve…” És több ehhez hasonló hátborzongató mondattöredék állt rajtuk. Volt, amelyiken csak egy szó, különböző méretben, áthúzva, aláhúzva, nagy betűközökkel, egymás alá írva: „EAGAL”.
– Eagal, mint félelem? – A két fiú tanácstalanul nézett egymásra.
– Mit jelentsen ez?
– Akármit is, aki ezeket írta, valamitől nagyon félt.
A könyveket is átlapozták. Két gyógynövényekkel foglalkozó gyűjteményt, egy orvoslással, egy alkímiával foglalkozó kötetet és egy összetekert térképet találtak. Egyes oldalakon jegyzetek, jelölések szerepeltek, de különösebb értelemmel egyik sem bírt. Átkutatták a többi fiókot is. Az egyikben levelezéseket találtak, ami egy úgynevezett Joseph MacRoy és Jasmine Swalla között zajlott. Régi szerelmes levelek. Egy pásztorleányt és pásztorfiút ábrázoló dobozkában hevertek, szárított virágok között. Talán egy eltemetett emlék. A harmadik, utolsó fiókban, szintén egy dobozt találtak, de jóval nagyobbat, mint a leveleket rejtőt. Aranyveretes volt, súlyos lakattal az oldalán. Nagy nehezen kiemelték a fiókból és az asztalra helyezték. Körbetapogatták, feszegették, nyomkodták, de nem nyílt. Lázas kutatás kezdődött a lakatkulcs után, de sikertelenül. Egy kis festett medaliont találtak csak, benne egy bánatos szemű, fiatal nő képével.
– Talán Jasmine?
– Szép nő volt.
– Az.
Nézték a képet szótlanul.
– Minden bizonnyal az ő titkos szobájába jutottunk drága barátom. – Frederick vállon veregette Bristolt.
– Mit csináljunk most ezekkel? – A legény körbemutatott az asztalra kipakolt kincseken.
– Elhozzuk magunkkal. Az erdő szélén él egy ős öreg bácsika. Már apám születésekor is öreg volt. Elvisszük neki, hátha hallott valamit Jasmine Swallaról vagy Joseph McRoyról. Ezt a ládát meg feltörjük valahogy.
– A leveleket is?
Frederick sóhajtott és szemével végigpásztázott a pásztorpáron ismét.
– Maradjon ez titok örökké. – Visszatette a fiókba és betolta a titkos rekeszt.