Égi unalom

Két férfi várakozott egy vakítóan világos, üres teremben. Semmilyen bútor vagy berendezési tárgy nem volt a helyiségben és ablakai se voltak. Az áradó fény annyira elvakította a szemet, hogy a falak vonalát nem lehetett kivenni és azt se lehetett megállapítani, hogy valójában mekkora. Mindkét ember hosszú, fehér, köntösszerűen megkötött leplet viselt. Nem szóltak egymáshoz, csak feszülten járkáltak fel-alá. Mikor az egyikük elunta magát megszólalt:
– Tulajdonképpen miért is hívtál ide?
– Mondtam már, hogy van egy ember, akit nem tudnak hova beosztani, ezért szóltak nekem, hogy döntsem el. De nekem kell hozzá a te segítséged. – felelte ingerülten a másik.
– Jól van, na! Nem kell mindjárt leharapni a fejem, csak kérdeztem. Tudod, van más dolog is, amit csinálhatnék…
– Ugyan micsoda? Mindig azt mondod, hogy mennyire unatkozol, amióta ezek háborúznak. Közlöm veled, hogy nekem sokkal több dolgom van, és mégsem húzom a számat. Legalább elütjük az időt.
– Igazad van, addig sem unatkozom. Akkor, hogyan szólíthatlak ma? Mi legyen a nevünk?
– Már kitaláltam. Legyen ma a neved James, az enyém pedig Francois. Csak, hogy összezavarjuk kicsit a lányt.
– Szerinted ez összezavarná?
– Hát persze. Hiszen francia.
– Akkor legyen, ahogy akarod Lu… akarom mondani Francois.
– Köszönöm James! – a két férfi meghajolt egymás előtt és huncutul összemosolyogtak. – Mikor is érkezik?
– Most már egész biztos, hogy hamarosan.
Ahogy ezt Francois kimondta, hirtelen egy tűzcsóva tört fel kettőjük közt a teremben és a semmiből egy fiatal lány jelent meg. A tűz elaludt, a lány ott maradt összekuporodva a két férfi lábánál. Ócska rongyokat viselt és koszos volt. Haja rövid, kócos, arca megkínzott. Tekintetéből tébolyultság áradt, nagyon zavartnak tűnt. Észre se vette, hogy hol van és, hogy mások is vannak ott rajta kívül. Halkan dudorászott magában.
– Nem lát minket? – kérdezte James.
– Nem tudom. Lehet, hogy csak meg kell szólítanunk.
– Öhm… kisasszony! Jó napot! – James lehajolt hozzá és fennhangon kezdett beszélni. – Minden rendben? Hu-ú! Lát minket? – a lány szemei elé tette a kezét és megrázta.
A lány felnézett és meglepődött, hogy nincs egyedül.
– Hol vagyok? Mi történt velem? Az előbb még mindenhol tűz volt, most meg…
– Igen, meghaltál. – mondta Francois szenvtelenül – Szeretnénk feltenni néhány kérdést.
– Micsoda? Meghaltam? Ez a Mennyország?
– Mennyország, mi? Oda szeretnél menni?
– Hát… hát én jó ember voltam… Az Úr szeret… szólt is hozzám…
– Persze az Úr… – mondta gúnyosan Francois.
– De… de… miért? Miért beszél így? Ki maga?
– A nevem Francois, ő pedig itt James. Csak szeretnénk beszélgetni veled.
– James? Maga angol? – kérdezte a lány.
– Angol? Miért lennék én angol? És egyáltalán számít az itt? Mit gondolsz az Úr milyen nemzetiségű? Milyen nyelven beszél?
– Hát nem is tudom. Hozzám franciául beszélt… és az angolok gonoszak, láttam. Háborúznak velünk, franciákkal. Az Úr mondta meg nekem, hogy hogy győzhetem le őket.
– Az Úr mondta meg neked?
– Igen, ő.
– És mit mondott neked? – kérdezte Francois.
– Már egész kicsi koromban is szólt hozzám. Azt mondta, legyek jó. Isten leányának hívott. Az ő leányának.
– De mit mondott neked, amitől sikerül legyőzni az angolokat?
– Csak azt, hogy Franciaország igazi ura Jézus Krisztus, de ő letétbe adta az országot VII Károlynak, ezért nekem kell őt trónra segítenem. És így győzhetünk.
– És siketült?
– Sikerült hát! Az Úr parancsára.
– Úristen, ennyi badarságot, te lány… – mondta Francois.
James leült a padlóra és megrökönyödve nézett maga elé. A fejét csóválta és motyogott magában.
– Mi a baj James?
– Semmi, semmi… csak eszembe jutott valami.
– Micsoda? Várj csak… Te jó ég! Csak nem azt akarod mondani, hogy…? Neeem, nem, nem az lehetetlen. Tényleg te mondtad neki azokat a dolgokat?
– De hát, mondtam, hogy mennyire unatkozom. Akkor is unatkoztam. Nem tudtam, hogy hallja… Nem is tudtam, hogy ez ő.
– Hogy hívnak te lány? – kérdezte Francois.
– Jean d’Arc-nak, uram.
– Ó, a francba…
– Akkor ő a tiétek James mehet fel veled. Nem róhatjuk fel neki bűnnek, hogy gyilkolt. És, hogy annyi másikat bíztatott rá. Végülis a te nevedben tette…
– Igen, igazad van. Szervusz öreg barátom! Gyere Jean, menjünk! – az Úr belékarolt a lányba és elindult vele a vakító fehér fény felé. – Ne haragudj kislányom, nem tudtam, hogy hallod…