Alcím: Gyógyszer mellékhatása, és emberi mulasztások sorozata?*
„Mindenki ismerheti, milyen gondokkal jár egy – valamilyen fogyatékossággal született gyermek gondozása fölnevelése. Bármilyen nehéz ilyen gonddal megküzdeni, egy anya sohasem bánja meg, mert jelen esetben fia mindig, kedves, jóindulatú volt, a sok gond mellett örömöt is nyújtott.
Nem volt könnyű dolga, főleg azért, mert férje épp’ a beteg gyerek születése után három évvel, elhagyta családját, nem bírta elviselni, hogy Neki (!) fogyatékos gyermeke lehet! Még az érte járó gyermektartás kis összegét is folyton vissza akarta perelni…”
(Idézet Finta Kata „Gyógyszer mellékhatás, és emberi mulasztások sorozata” című dolgozatából.)
Mit tehet ilyenkor a kárvallott?
A gyermeket, aki, közepesen súlyos Down-szindrómával született, egyedülállóként kellett felnevelni a két, nála idősebb, egészséges testvérével, mivel apjuk megtagadta őt, amikor megtudta, milyen betegséggel született. A család szükségleteiről nekem kellett gondoskodnom.
Egy gyógypedagógiai képesítésű tanár ismerte a kedves kisfiút, ő javasolta, hogy számára megfelelő lenne a foglalkoztató általános iskola, ahol gyakorlati munkára képezik őket. Megadta egyik fővárosi iskola vezetőjének címét, aki aztán hozzásegített, és fölvették egyik, akkor megnyílt bentlakásos iskolába. Lányommal együtt sosem tudjuk elfeledni azt a képet, miután tőle elbúcsúzva, visszanézve láttuk a kerítés rácsai közt a kisfiú bánatos arcát… Mégis vigasztalt minket a gondolat, hogy ott az adottságaihoz képest tanulhat.
Szorgalmas és ügyes keze volt, utolsó két évben, különféle intézményekben is foglalkoztatták őket. Szinte hetenként hazahoztuk őt, hogy a hétvégeket együtt töltsük. Egy alkalommal, lányom is velünk volt, amikor a következő jelent lezajlott. Kisfiam meglátott egy kekszes-csomagot az asztalon, s azt kérdezte:
– Milyen keksz az?, amire mi hirtelen nem is tudtunk válaszolni, mert még ki sem volt bontva a csomag. Mire ő rávágta a választ. Mi csodálkoztunk rajta, honnan tudhatja? Ezért megkérdeztük: – Honnan tudod?
– Onnan, hogy tanultuk!
– Hol tanultátok?
– A kekszgyárban. – volt a válasz. Erre már kíváncsian faggattuk, hogy oda is jártok?
– Persze, ott én mérem a kekszet, a többiek meg hozzák nekem a különféle kekszeket!
– És te többféle kekszet is ismersz?
– Igen – felelte, és kezdte sorolni a fajtákat. Mézes, sós, diós… és legalább tízfélét felsorolt. Elismeréssel tekintettünk rá, mert bizony, még hármat sem tudtunk hirtelen volna kitalálni.
Volt, amikor vasárnap én látogattam meg őt, s kirándulásokat szerveztem, elmentünk a kisvasúthoz, vagy ó időben megmásztuk a Gellért-hegyet, s onnan tekintettünk le a városra, aztán egy vendéglőben megebédeltünk, ami nagyon tetszett neki.
Befejezve a tanulmányait, a gyakorlati képzésből dicséretet kapott. Azonban szüleim messze laktak tőlünk, bármilyen keserves volt, intézetbe kellett adni, mert felügyeletét másként nem tudtam megoldani.
1978-ban egy fővároshoz közeli városban adták át az újonnan létesült intézményt, így a Szellemi Fogyatékosok Országos Rehabilitációs Intézetében (jelenleg Gondoskodó Otthon)* sikerült elhelyezni, azóta ott élt fogyatékos társaival, mivel egyedül neveltem, taníttattam a másik két testvérét is; nekem kellett a háztartás fenntartásához szükséges anyagiakat előteremtenem. Akkor ígéretet kaptunk arra, hogy az intézetbe felvett fiatalok ott maradnak akár életük végéig, hiszen – képességeikhez mérten egyszerű munkával ellátták őket, egy idő után nyugdíjjogosultságot szereztek: Akkor még így gondoskodtak a sérült fiatalok jövőjéről. Fiam rendkívül szorgalmas, ügyes kezű, az aprólékos munkát jól el tudta látni az iskolában is.
Különös képességgel született, szépen rajzol, színes filctollal képeket készít (rajzait többször kiállították). Az intézetben különféle szakköröket szerveztek, amelyeket külsős szakemberek vezették, s a bentlakók képességeik szerint különféle eszközök-tárgyak készítését elsajátították, pl. rongyszőnyeget-szőttek, korongoztak, edényeket, vázákat készítettek. Rajz-szakkör is volt, amelyet egy rajztanárnő vezetett, aki tehetségét látva, szívesen foglalkozott fiammal. Kiállításokat rendeztek az elkészült tárgyakból, s azokat értékesítették.
Gyakran megjelentem az intézetben látogatóba, testvérei is tartották vele a kapcsolatot, s amikor gépkocsit vásároltam (abban az időben előtörlesztéses részletre), szinte egy-két hetenként hazahoztam hétvégeken, vagy vasárnaponként együtt jártunk vele kirándulni, s ünnepek idején, nyáron mindig együtt volt kis családunk.
Amikor járása egyre romlott, nyári szabadsága idején észre vettem, hogy gondjai lehetnek, mivel furcsán lépkedett, s fájlalta a lábait. Orvoshoz vittem, aki rutin-ellenőrzéssel megállapította, hogy minkét oldalán csípőficama van, s a rtg.-vizsgálat is kimutatta, hogy az nem újkeletű nála, operáció várható.
Az Intézet vezetőjével megállapodtam (akkor már a korábbi igazgató nyugdíjba vonult, és a helyét a jelenlegi igazgató-nő vette át), hogy utána járok, hol lehet megoperáltatni, s addig itthon tartom. Tehettem, hiszen akkor már nyugdíjas voltam, s szerettem volna vele lenni a kórházi kezelések után is, felgyógyulásáig, amivel így, az intézet is mentesült az utánjárástól, és a kísérgetésétől.
A fővárosi Uzsoki utcai kórház baleseti sebészetén operálták (sikeresen) előbb egyik csípőjét, s előjegyezték a következőt. Azonban a kórházaknál nemsokára az ismert okok miatt gondok jelentkeztek, ezért a második műtét kijelölt idejét többször elhalasztották. Míg végül három év után – már súlyosbodott az állapota – amikor sor került a következő operációra. Sajnos, azzal már gondok jelentkeztek, amire itt most nem szeretnék kitérni.
Utána itthon, a fölépüléshez minden segítséget megadtam. Helyi sebészorvos a lakáson szedte ki a varratokat, és ápolónőt küldtek ki, aki segített a napi injekciózásnál és a seb kötözésénél. Mindenről az intézetnek is tudomása volt, rendszeresen jó kapcsolatot tartottam velük.
Igyekeztem az igazgatónő korábbi cselekedetét elfelejteni (részletek később), küldtem-vagy vittem verseket-novellákat, lemezeket, amelyeket felolvashattak, bemutatták a gondozottaknak, s úgy éreztem, hogy talán vezető beosztása miatt igyekszik másként viselkedni, mint korábban, beosztottként tette.
A kórházban töltött időre (néhány nap után) ugyan elengedték az intézeti díj befizetését, azonban távolléte idejére fizetendő térítési díjat 20%-ról egyre emelték, később már 60%-ot kellett befizetni, amikor itthon tartózkodott. Vállaltam minden felmerülő költséget, gyermekem felépülésének érdekében, s azért, hogy ott, számára biztosítva legyen a helye. S ezt, ott, nekem határozottan megígérték!
* Az előforduló személy- helység- és intézmény neveket megváltoztattam.
Folytatom.
28 hozzászólás
Kedves Kata!
Sajnos sejtem a folytatást. Köszönöm, hogy megosztod velünk a történeted. Ha azt is olvastam le fogom írni mit is gondolok. Most csak annyit: JÓ ANYA VAGY!
szeretettel-panka
Kedves Panka!
Összesen 5 részlet lesz, elég hosszú, s azt sem tudom, az még nem is a vége… Ki tudja majd, hogyan alakul. De bizony, nagyon szomorú, hogy ilyesmi megtörténhet.
Köszönöm, hogy olvasod.
Szeretettel: Kata
Hát, mit mondhatnék, nem irigylésre méltó egy ilyen helyzet. Erős lélekre van szükség, hogy az ember kibírja a sok megpróbáltatást. Szeretettel: István
Igazad van, István! Nem irigylésre méltó eset. Gondolkodtam, föltegyem-e, végül igennel hoztam meg a döntést, hogy – talán mások okulhatnak belőle…
Köszönöm, hogy olvasod.
Szeretettel: István
Kedves Kata!
Már többször hallottam én is, hogy az egyik szülő elhagyta a sérült gyerekét… Sajnos… Nagyszerű ember vagy és az írásod kifejezi a valóságot…Szeretettel ölellek: Lyza
Köszönöm, drága Lyza, hogy olvastad, és együttérzésedet. Nem könnyű feladat, de mindent meg kell tenni értűk, hiszen érző emberek, és szertő szív dobog bennük.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Megérintett írásod minden tekintetben. Azt hiszem az anyák mindig is bátrabbak és kitartóbbak (tisztelet a kivételnek a férfiak között ). Talán másképpen is szeretnek…
Remélem sokan olvassák sorozatodat, és megállnak egy pillanatra, hiszen nem csak arra tanítasz, hogyan kellene megélni az élet dobta nehéz sorsokat, hanem arra is, mennyire szerencsések az egészséges emberek…
Tiszteletem mindazért amit megéltél, és azért is, hogy felvállalod mindezt leírni, és közzétenni.
Köszönöm!
pipacs
Kedves Pipacska!
Jó, hogy vannak emberek – s itt igazán vannak – akik értelemmel-érzéseikkel felfogják a nehéz, küzdelmes életet. De az nagyon sajnálatos, hogy éppen az ilyen emberek-családok segítésére szervezett intézményeknél – ehhez a történethez hasonló – esetek megtörténhetnek. Ezt a legnehezebb elviselni azoknak, akiket érint.
Ngyon egyetértek a gondolataiddal, és köszönöm észrevételedet.
Szertettel: Kata
Kedves Kata!
Örülök, és köszönöm, hogy megosztod velünk ezt a történetet. Azt már tudom Rólad, hogy hatalmas lelked van, ehhez viszont hatalmas lelkierő is kellett, hogy egyedül felneveld a gyermekeid (sajnos, a férfiak gyakran megfutamodnak a felelősség vállalás elől).
Egyébként az ilyen sérüléssel született gyermekek nagyon szerethetőek és nagyon hálásak tudnak lenni. Remélem, hogy Neked is megadatott mindkettő, jutalmul.
Várom a folytatást és nagyon felnézek Rád!
Sok szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Bennem nem csupán a kötelességérzet, hanem a megértés, a szeretet hozta elő, hogy eddigi életünk folyamán – ami egy embertől-anyától elvárható – megtettem érte. Most valami belegázolt életünkbe, ami nagyon nagy akdályt gördített elénk. Eddig öt részlet van készen, de a végét még nem ismerhetem. S nem tudom, reménykedhetek-e, hogy számunkra elfogadható lesz-e?
Köszönöm együttérzésedet.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Egy anya mindig aggódik a gyerekeiért, akár kicsik, akár nagyok, akár már felnőttek. Amelyik gyerek fogyatékkal született azért meg – gondolom – százszorosan, ezerszeresen aggódik az édesanyja.
Borzasztó lehet látni, hogy amiről úgy gondolja, hogy elrendeződött, az rövid idő alatt felborulhat, és a megnyugtató körülmények helyett kétségbeejtővé válik a helyezet. No de nem szeretnék a dolgok elébe vágni, majd felteszed a következő részeket, és abból mindent megtudunk. Épp a múltkor olvastam egy cikket, arról, hogy léteznek lakóotthonok felnőtt Down-szindrómásoknak. Bár erről te biztosan sokkal többet tudsz nálam!
Judit
Kedves Judit!
Nálunk valóban úgy történt, hogy a megtalált, gondoskodó otthon – egyszerre – nem otthonként működik, amivel mindent, de mindent elrontott. – Arról viszont nem hallottam, milyenek azok a lakóotthonok, s hol vannak, megköszönném, ha tájékoztatnál. Egyébként csupán azért tettem föl (kissé félve a történteket), hátha valakinek lesz jó ötlete, hogy lehet kimászni ebből az egészből, amibe belecsöppentem. A sokszoros aggodalom pedig azért van meg az anyákban, mert teljesen önálló életre nem képesek az ilyen emberek.
Köszönöm édeklődésedet.
Katat
Olvasom Kata, a feltett írásodat. Régóta csodállak, sok tekintetben, itt egy újabb példa arra, micsoda nagyszerű ember vagy.
Szeretettel:Marietta
Tudod, Marietta, lassan felőrlődik az ember, amikor felépített, rendezett otthonát feldúlják, s hozzátartozóival a sors mostohán elbánik… Olyan helyzetbe csöppentem, amikor már nem lehetek ura a helyzetnek.
Köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel: Kata
Szia Kata! 🙂
Még nem összegzek, majd…
Véleményt se írok arról, hogy néha nem jól ütötted a billentyűket, ez most nem is érdekel, de azt elárulom, hogy a pulzusom szaporább a szokásosnál, miután elolvastam ezt. Szakmabéliként a bicska nyílik…
Itt vagyok, jövök még a többihez is. 🙂
Egyébként pedig a legmélyebb főhajtásom küldöm Feléd. 🙂 Szerintem ez nem új érzelem részemről, de most erősítésnek számom, mert kevés ilyen anya létezik, mint Te. Emberként is példamutató vagy. 🙂
Örülök, hogy ismerhetlek, mert szakmámban is erőt adsz. 🙂
Kata, köszönöm. 🙂 Figyellek itt. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia, Kankalin, örülök, hogy láthatlak itt. Köszönöm minden szavad, tudom, hogy nem ütöm jól a billentyűket, mert százszor elolvasva, magam is találok még benne hibákat, elütést. Teljesen megzavart, felborította életünket mindez, ami meg-tör-tén-het-ett! Olyan helyen, ahol a munka tárgya érző ember, bizony, nem mindegy, hogy ki vállalkozik – főleg vezető állásra. Ha selejtet alkot, akkor annyit jelent, hogy emberek testébe- vagy lelkébe tapos. Akkor pedig minden bűnnél nagyobbat vét!
Köszönöm érző gondolataidat, vigasztalón hat.
Szeretettel: Kata
Kata, ezt nem csak vigasztalásnak szántam. Próbálom szakmailag is komolyan átgondolni, hátha találok valami megoldást.
A legmélyebb tiszteletem, elismerésem és szeretetem a Tiéd. 🙂
Sok szeretettel: Kankalin 🙂
Köszönöm, nagyon jól jönne nekem, mert több probléma van, amiben nem látok tisztán, merre induljak, hogy rendeződhessen minden.
Kata
Szomorúan olvastam írásod, de megerősítette emberi hitem, hogy vannak ilyen EMBERek,mint TE.
Szeretettel: oroszlán
Köszönöm együttérző szavaidat.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Tisztelem benned az embert és az anyát. Egyedül három egészséges gyermeket felnevelni sem könnyű dolog. Amit Te véghezvittél egyszerűen példaértékű. Mélyen megérintett és szíven ütött, amit itt olvastam. Annyi szeretetre vágynak és tudnak adni ezek a gyerekek, hogy elmondani nem lehet, minden gyengédségért hálásak és ragaszkodók. Hogyan kerülhet egy ilyen intézmény élére az, akiben egy csepp emberi érzés, segítőkészség sincsen?
Köszönöm, hogy megosztottad velünk, remélem sokan elolvassák, olyanok is, akik tudnak segíteni abban, hogy megoldást találjatok. Mindenképpen kitartást kívánok neked!
Szeretettel: Zsóka
Kedves Zsóka!
Köszönöm kedves szavaidat, mostani állapotomban minden jó szó, simogatást jelent.
Te is feltetted a kérdést, ami engem is gyötör. Hogyan kerülhet oda? S ha látnád a többi fiatal vagy középkorú fiút és lányt, mint akik körülvettek, amikor ott jártam… Valóban mindjárt érdeklődők, kedvesek, de az arcuk olyan szomorú és lehangolt, hogy az ember szíve megfájdul tőle.
Köszönöm, hogy itt jártál.
Szretettel: Kata
Kedves Kata!
Minden tiszteletem a tiéd. Nagyon elszomorodtam a mű olvasása közben. És elgondolkodtam hogy milyen ember lehet az olyan aki ilyet művel. Nem is ember.Köszönöm hogy megosztottad velünk a történeted. És remélem sok olyan ember is olvassa aki meg tudja oldani a problémádat.
Szeretettel: Eszter
Kedves Eszti!
Köszönöm, hogy érdekel a történet. Igazat adok Neked azzal kapcsolatban, hogy furcsa nézetei vannak annak az embernek a gondozásra szorulók sorsáról. Későbbi cselkedetei pedig az eddigiekre csak rádupláz.
Köszönöm: Kata
Nagyon jó, hogy feltetted, Kata.
Sokat meséltél nekem-nekünk személyesen, de újra és újra megindító, megrázó olvasni.
Drága Kata! Hiszem, hogy a jóság, s a "keresztek" mégis-viselése valahol méltó fogadtatásra talál…
Kedves Andi!
Köszönöm érdeklődésedet, de ez mindennek a ráadása, amit ép ésszel nem lehet elviselni, olyan lehetetlen dolgok merültek fel az utóbbi időben. Ha érdekel ajánlom, hogy olvssad a további fejleményeket, mert azt hiszem, hogy nem csak a minisztérium, hanem az önkormányzat is foglalkozik vele, de azt hiszem, az ügy nem áll meg, majd csak a bíróságnál. S erre, nekem igazán nem lenne szükségem, mert egy rosszindulatú valaki ilyenekre képes…
Mindnyájatoknak puszi:
Kata
Kedves Kata !
Írásod olvasva arra a következtetésre jutottam, hogy az egészségügyi intézetben nem elég csak a szóbeli megállapodás és ígéret. Vagy tévedek ? Írásba foglalták csak akadályok merültek fel ? Azután a fenntartási költségek is felháborítóak. Mármint a térítési díjak emelése.
A folytatást nagyon várom a fejleményeket is olvashatjuk ugye ? A legnagyobb tisztelettel adózom neked és kívánom sikerüljön a fiadnak felépülnie és visszatalálnia a munkához amit nagy szeretettel végzett.
Szeretettel, Zsófi
Kedves Zsófi!
Nem volt könnyű életem, sok minden ért váratlanul, de mindig ki tudtam belőlük szabadulni, ez a végső csapás igazán nem hiányzott nekem, nekünk. Igyekszem felülemelkedni rajta, de még nem találtam meg teljesen a kiutat. S ami bánt, nem kaptam azóta sem választ, pedig még hatósági intézkedés is történt benne. Nem tudom, miért állt le az ügy. Azt hiszem, megkérdezem, s utánajárok.
Igen, ha vége lesz, feltétlenül elmondom itt is Nektek, akik érdeklődtek az ügy iránt.
Köszönöm, hogy benéztél hozzánk.
Szeretettel: Kata