Alcím: Gyógyszer mellékhatása, és emberi mulasztások sorozata?*
Közelmúlt és jelenlegi helyzet:
Ahogyan haladt az idő, fiam felnőtt lett, neki is akadtak egészségi gondjai. Mivel a súlyosbodó gazdasági viszonyok miatt a kiöregedett gépkocsimat nem tudtam – de nem is volt érdemes – fenntartani. Egyik helybeli segítő-szolgálat segítségével, saját járási nehézségeim ellenére, el tudtam őt hozni szabadságra, kezelésekre, és kontroll-vizsgálatokra elvittem.
2012. május 11-ikén hoztam haza az intézetből, csak hétvégére (16-án kellett volna visszavinni, később megindokolom, miért maradt itthon hosszabb időre).
Amint megérkeztem, a nővérek jelezték, hogy egy külön szobába bezárták a fiamat nyugtalan (!) magatartása miatt, s engem beszélgetésre hívott az igazgató asszony. Az irodájában nem csak ő, többen vártak rám, közölték, hogy fiamat el akarják onnan helyezni. Úgy éreztem magam, mint Arany János „Tetemrehívás” versében, a tettes – amikor egymás után kezdték sorolni fiam „bűneit”. Meglepődtem, mivel korábban vele komoly panaszok nem fordultak elő; amiket felsoroltak, azokat nekem is észre kellett volna vennem. Egyébként engem arról feltétlenül tájékoztatni kellett volna, hiszen gyakran találkoztunk, mivel nem csak anyja, de gondnoka is vagyok.
Korábban szeretett ott lenni a fiam, legtöbbször örömmel tért vissza, de az utóbbi időben az tűnt fel, hogy nem akar az intézetbe visszamenni, néhányszor előfordult, hogy szinte erőszakkal lehetett az autóba betuszkolni, s odaérkezve, ki sem akar belőle szállni. Amikor érte mentem, nem egyszer előfordult, hogy az arcát fájlalta, sebek éktelenkedtek rajta, s panaszkodott, hogy valaki bántotta. (Egyik társa többek előtt kéretlenül nevezte meg az ápolónő jelenlétében, ki verte meg).
A májusi beszélgetés után már nem csodálkoztam fiam nyugtalanságán. Rá kellett döbbennem, hogy rideg, érzéketlen emberek veszik körül, ott senki sincs, aki megértené őt… helyzete annyival nehezebb, hogy alig lehet megérteni, mit akar mondani.
Gondolkodtam, milyen okok játszottak közre, hogy ennyire elfajult a helyzet?
Nem első az igazgatónő lépése.Korábban beosztottként dolgozott az intézetben, majd amikor a mostani elődje nyugdíjba ment, megpályázta, s megkapta az igazgatói állást. Azonban mielőtt elment volna, mondvacsinált okokat felhozva (látványosan nem szerette a fiúkat), fiam áthelyezését előkészítette olyan intézetbe, ahol magatehetetleneket, állandó ápolásra szorulókat kezelnek, holott ő nagyon jól el tudja magát látni most is! „Bűnéül felrótta, hogy gyakran érdeklődik a portán: „mikor jön értem anyukám?”
Itthon a felsorolt gondok nem jelentkeztek nála, és megtudtam, hogy gyógyszerezni kezdték, amiről az egyik ápolónőtől szereztem tudomást!), napi 3-szor adagoltak neki nyugtatót, s ezért elaludt a csoport-foglalkozásokon (nálam egyetlen tabletta ezt okozná)! Ezt is megjelölte az áthelyezés indoklásában.
Szerencsére, az akkori igazgató úr azonnal leállította a kezdeményezést!
Amikor ezt a májusi beszélgetésen felhoztam – mások jelenlétében – nagyon nem tetszett neki, elpirult haragjában, s tiltakozott ellene. Pedig nem én találtam ki, s azokat az iratokat biztosan meg lehet találni most is, ha csak nem gondoskodott róla, hogy eltüntessék.
Ma sem értem intézkedése okát: például azt, miért helyezték át fiamat másik foglalkoztató csoportba? Kimondottan szerette a csoport vezetőjét, itthon is többször emlegette. A változás nyílván megzavarta, nem érzi jól magát az új helyen, s amikor teheti, nem akar ott dolgozni. Pedig nem is olyan régen, egyik látogatásom alkalmával megmutatták, milyen munkát végeznek, s közölték, hogy jeleskedik a szorgalmával. Itthon kikérdeztem, miért nem tetszik neki az új csoport? Arra hivatkozott, szó szerint: „Olga* nénit szeretem!” Ez a tőmondat nála azt jelenti, hogy rossz neki, amiért áttették másik csoportba. Egyébként ő kísérte a tíz-fős csapatot kisbuszon fiam rajzkiállítására, akkor is a nyakába ugrott örömében, amikor meglátta a művelődési központ kapujában!
Azon a beszélgetésen azt is közölték velem, hogy aznap sem akart csoport-foglalkozásra menni, s ezért zárták be, nem a saját, hanem egy külön szobába! Én hamar rájöttem, hogy alapos oka volt arra is, hogy nem akart dolgozni, hiszen rosszul érezte magát, betegség lappangott benne, és szeretett volna pihenni! Hogy lehet az, hogy a szolgálatban lévő ápolónők ezt észre sem vették? Azt sem értem, ha valaki rosszul érzi magát, miért nem engedik meg, hogy a szobájukban lepihenjen… Hiszen az intézet is egy otthon, illetve annak kellene lennie! S a személyzet feladata lenne észlelni, amit én azonnal világosan láttam a kipirult arcán, s levertségén… Segítség helyett bezárták őt, mint egy bűnözőt! A véleményemet kifejtettem előttük is, bármilyen meglepetéssel zúdították rám fiam „bűneit!”
Megkérdeztem: gondolkodtak-e azon, fiam magatartása miért változott meg, mert korábban szerette az intézetet? Amikor visszavittük, gépkocsival közeledtünk az épülethez, rámutatott, s ujjongva mondta: „Hazamegyünk!” (Ez még a korábbi, nyugdíjba vonult igazgató idejében történt!) Nyilvánvaló, hogy mostanában nem úgy viszonyulnak az ott lakókhoz, mint akkor!
Ráadásul a fővárosi Fogpótlási Klinikán kapott alsó- és felső fogsorával is baj lehet, (ami kedvezmény mellett is igen sokba került nekem), ugyanis az utóbbi időben a hátsó fogát, ami fogsorát tartja, többször fájlalja s nem egyszer panaszkodott arra, hogy valaki bántalmazta… Ki az? – kérdeztem tőle. Az éjszakás – felelte akkor nekem. Sajnos, nehezen lehet érteni a beszédét, csak sejtéseim vannak róla, mi történhetett…
Olyan érzésem támadt, hogy az utóbbi időben senkije sincs, aki megértené, ha baja van, nincs kihez forduljon; senki sem törődik azzal, miért nyugtalan, vagy éppen betegség lappang benne… Amikor érte mentem, ezért volt annyira levert, letargiás állapotban! S a személyzet csodálkozott rajta, miért nem akar lemenni a foglalkoztató-terembe…
A Down-szindrómával születettek általában jóindulatúak, ő mindig kedves és nyugodt természetű volt, mert szeretetet, megértést igényelt, s azt megkapta. Amíg dolgoztam, egész nyáron otthon, a normál iskolába járókkal együtt volt táborokban, s délután érte mentünk. Együtt nyaralt velünk nyári időben, sőt, Irodalmi táborokba is velem volt, ahol soha nem okozott gondot.
Ha megfelelően foglalkoztak vele, szép szóval, mindig célt lehetett vele érni. Egyébként az intézet nem kaszárnya, sem fegyintézet, ahol parancsra rángatják a katonákat az őrmesterek és fegyenceket az őrök. S rá kellett volna jönni maguktól, mi okozza fiam látványos változását. Miért nem kezeltették pszichológussal, aki biztosan felismerte volna, mi okozza az utóbbi időben nála a riasztó tüneteket. Ha különös gondok fordulnak elő (vagy bárkivel a gondozottak közül), azt kötelező lett volna velem (s az illetékes gondnokkal) közölni, de nem úgy, ahogyan tették. Arról is gondoskodni illett volna az intézetben, hogyan lehetne és kellene rajta segíteni!
Nem értem, olyan helyen, amelyet nem ép-egészséges emberek számára létesítettek, miért ne lehetnének megértőbbek azok, akik a gondozásukra nem kényszerből, hanem önként vállalkoztak, s ha ott valaki rosszul érzi magát, olyankor miért nem hagyják őket lepihenni, s a betegség jeleit is illendő lenne észrevenni!
* Az előforduló személy- helység- és intézmény neveket megváltoztattam.
Folytatom.
10 hozzászólás
Kedves Kata!
Nem csoda, hogy aggódsz, ezek a körülmények, ez a hozzáállás a gondozottakhoz, ezek a megfélemlítési akciók… Megáll az ember esze!
Nem tudom, hogy mi munkál az intézetben a háttérben, de valami nagyon nincsen rendben ott. Sajnálom a fiadat, aki egy felnőtt ember testében lakó kisgyerek, és sajnállak Téged, hogy ilyen gondokat okoznak azok, akikre rábíztad a gyermekedet. Én egy magazinban olvastam a Márton Lakóotthonról, ahol egy egész falu fogadta be a Down-szindrómások kis közösségét.
http://www.martonlakootthon.hu
Ezen a lapon találtam még több alapítványi ellátót:
http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:uBTXWe3bdQYJ:kezenfogva.hu/Adatbazis/intezmenyek/IN1266.html+down+szindr%C3%B3m%C3%A1sok+lak%C3%B3otthon&cd=4&hl=hu&ct=clnk&gl=hu
Judit
Kedves Jdit!
Nagyon köszönöm a küldött címeket. Meg fogom nézni, mert ideiglenesen el tudom helyezni, végleges hely kellene neki, amely megnyugtató lenne számomra is. Én sem hittem el, hogy ilyesmi mgtörténhet, ráadásul – későbbiekben feltételre kerülő nyagból kiderül – hogy az egész dolog, amiért onnan eltávolították, kimondottan az ő hibájuk! A lelkiismeretlen tettük következményeit most itthon igyekeztem enyhíteni, hogy amikor elkerül itthonról, idegen környezetbe, amennyire tudom, megnyugtassam őt.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Egészen letaglóztak az olvasottak. Nem csoda, hogy aggódsz, mélyen együtt érzek Veled.
Nem véletlenül kerülnek ilyen emberek, hasonló intézmények élére. Van némi tapasztalatom.
Aztán az alkalmazottak vagy megfelelnek az efféle elvárásoknak, vagy maguk menekülnek el onnan, ahol éppen nekik lenne a helyük. Ki az, aki felhatalmazást érez magában arra, hogy felforgassa a sérült emberek életét. Ez felháborító!
Mindenesetre bizakodom, látom Judit adott néhány tippet. Remélem találsz megfelelő helyet a fiadnak, ahol emberszámba veszik, jól érzi magát, s nem utolsó sorban, Te is megnyugodhatsz. Szívből kívánom Neked! Remélem, mire feltöltöd az eddig leírtakat, akkorra megtoldhatod egy új résszel, ami arról szól, hogy minden rendben van, sikerrel jártál…
Úgy legyen!
Szeretettel, Ida
Kedves Ida!
Angyal szólt általad. Bár úgy lenne, de nem úgy néz ki minden, inkább bonyolódik. Köszönöm az érdeklődésedet.
Szeretettel: Kata
Szia Kata! 🙂
Csak jelzem: olvaslak. Agyalok, mert nagyon szeretnék segíteni Nektek.:)
Vigyázz Magadra, Magatokra!!! 🙂
Hatalmas elismerésem küldöm, de szerintem ezzel nem mondok újat, mert eddig is felnéztem Rád. 🙂
Sok szeretettel: Kankalin
Szia, Kankalin!
Sok minden ért már, az biztos, de ez a legérzékenyebb pontom, ami megsérült. Nagyon nehezen viselem.
Szinte ez egész életem munkája omlott össze. Azt hittem, már mindent elrendeztem, és jön valami (mert Valakinek nem nevezhetem), ami ledönt mindent. Igyekszem felülkerekedni rajta, de nagyon nehéz.
Köszönöm megértésedet, s kedves szavaidat.
Szeretettel: Kata
Bevallom volt sejtésem, hogy a folytatás nem lesz vidám. Kétségbeejtő és felháborító, még így kívülállóként és csupán olvasva is. Ezek azok az esetek, amikor kinyílik az ember zsebében a nemlétező bicska. Azt már csak sejtem, hány hasonló eset lehet még. Azt hiszem nem intézete válogatja, hanem embere.
Sosem értettem miért választ olyan foglalkozás valaki, aki nem szereti az embereket, hogy azokkal kelljen foglalkoznia. Miért lesz ápolónő, ha utálja a betegeket…
Ezek itt, a bányák meg üresek… Persze, tudom hogy most durva vagyok, de ilyenkor "ölni" tudnék. Nem is tudom elképzelni, milyen nehéz lehetett Neked, úgymond féken tartanod indulataidat, és viselni a fájdalmakat, amit a fiadnak okoztak…
Olvaslak.
pipacs
Kedves Pipacska!
Jól érzékeled a helyzetet. Én ugynazokat vallom és gondolatban sok mindent tennék azzal, aki mindezt okozta, s csúnya tőlem, de ugyanazt kívánom neki, amit vlünk tett, csak duplán! Pedig ez is túlságosan sok a gonoszságból, amire képes volt. Már arra is gondoltam, hogy nem törődöm az egésszel, de az nem lehetséges, mert a fiamnak hely kell, egy jó, emberséges hely, ahol őket is emberszámba veszik. De ha abbahagynám az ügyet, akkor másokkal, a többi, ugynezzel születettekkel ugyanúgy megteszi, hiszen nyíltan ki is jelentette első alkalommal, amikor az egészet kezdeményezte.
Köszönöm, hogy együttérzel velünk.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Írásod kisebb fajta sokkot váltott ki belőlem… Elítélem az intézet dolgozóit, mert emberség nincs, nem is volt bennük… Nekik tudni illett volna "tanulmányaikból" hogyan kell bánni az ilyen fogyatékkal élőkkel…Hiszen a szeretet hidakat képes ledönteni…
Szörnyű lehetett átélned , nemcsak a betegséget, hanem ezt a traumát is… Elismerésem a kitartásodért, azért a szeretetért amit a fiad iránt érzel… Ölellek: Lyza
Kedves Lyza!
Auusztustól itthon van, eleinte félelem gyötört engm is, olyan állapotban volt, azt hittem, hogy nem tud kivergődni abból az állapotból, ami érte. Nagyon lassan már néha-néha kezd hasonlítani önmagára, de sajnos, vissza-visszatének az ijesztő tünetek:. S attól félek, mert el kell foglalnia az új, ideiglenes helyét, hogyan éli meg, tudom, az is egy tortúra lesz számára.
Senkinek sem kívánok hasonlókat.
Köszönöm, hogy benéztél hozzám.
Szeretettel öellek: Kata