Egy autista fiú naplójából

Ha jól emlékszem Dávid négy évesen 1996-ban, de lehet később került az intézményükbe. Zsófi néni egyből felfigyelt az érdekes tekintetű, csodaszép kisfiúra. Akkoriban még ő is keveset tudott az autizmusról, látta ugyan az 1988-ban bemutatott nagy sikerű filmdrámát, az Esőembert, de ekkor még nem érdeklődött élénken az autizmus iránt. Azután kezdett foglalkozni vele, miután megismerte Dávidot.

Sokat mérgelődött.
Miért nem történt Magyarországon olyan sokáig semmi az autizmussal? Hiszen ha nem gyerekcipőben totyogna az autista gyermekek fejlesztése, nevelése, a szülők megsegítése, ha nem civil kezdeményezésnek köszönhetően történt volna csak aprócska előrelépés, akkor talán Dávid is megtalálta volna a helyét ebben a társadalomban, és még rajta kívül megannyian.
Számtalanszor feltette a következő kérdéseket is.
Hogyan lehetséges az, hogy a mai napig nincsen megfelelően kiépített iskolahálózat, ahol fogadják az ép intellektusú autista gyermekeket?
Miért nincsen a gyógypedagógiai óvodákban, általános iskolákban az autizmushoz értő pedagógus, de még a szakértői bizottságokban sem?
Miért nem diagnosztizálnak mindig megfelelően?

Dávid, középsúlyos értelmi fogyatékos kisfiúként került az óvodájukba.
Kötődésük egyre szorosabb lett. Nem az ő csoportjába járt, de minden nap találkozott a kisfiúval. Észrevette, hogy sokkal okosabb a társaitól.
Amikor vége lett az óráinak, magával vitte, el kezdte tanítani neki a betűket. Büszkén dicsekedett vele a kollégáinak.
– Ugye megmondtam, hogy Dávid nem középsúlyos értelmi fogyatékos? Nézzétek! Felismeri a betűket!
– Ugyan már, dehogynem középsúlyos! Összeolvasni úgysem fog!
Dávid szívesen ment Zófi nénivel tanulni, nem a tanulás öröméért, hanem, mert mindig kapott csokit, amit imádott. A csoki ízéért pár hét múlva összeolvasott, írt.
– Látjátok? Összeolvas. Mutasd csak Dávid, mit tudsz? – ló , al-ma, ma-ma.
– Összeolvas? Nagy értelme van, ha nem tudja, mit olvas!
– Mondj mondatokat az elolvasott szavakkal!
– A ló nyerít. Az almát szeretem. Mikor jön értem mama?
Megfagyott a levegő. Többé nem kritizálták őket, csak az igazgatóhelyettes hívatta és vonta kérdőre.
– Milyen jogon tanítod te Dávidot írni, olvasni, kivel egyeztettél erről?
– Az osztályfőnökével egyeztettem, az óráim után viszem el, nem megy a munkám rovására.
– Fegyelmit adatok, ha nem fejezed be a tanítását!
Nyelt nagyokat, nem értette, mi ezzel a baj. Ezek után már csak lopva tanítgatta. Dávid ezért meg is haragudott Zsófi nénire, aki egy biztos pont volt az életében. Egyre ritkábban vitték haza, már a nyári szünetre is ott hagyták a diákotthonban. A tanárnő engedélyt kért, hogy hazavihesse hozzájuk.
– Hazaviszel hozzád? Ott is alszok?
– Igen, egy éjszakát nálam alszol, utána visszajössz, jó lesz így?
– Jó.
Hazaértek, asztalhoz ültette a kisfiút, megebédeltette.
– Finomat főztél.
– Köszönöm. Gyere fel a nappaliba, nézzünk mesét!
– A lányod is nézni fogja, és fiad is?
– Nem tudom, lehet. – Zsófi néni gyerekei is szerették Dávidot, szívesen látták, ha hazavitte.
– Felveszem a papucsomat, mert koszos lesz a zoknim.
– Ügyes vagy, vedd!
– Ok-okozati összefüggés- morfondírozott Zsófi néni – ez igen! Egy középsúlyos értelmi fogyatékos gyermek ilyen következtetésre nem jut el 6 évesen magától.

Eltelt pár év, az anya végleg lemondott a fiáról.
– Mikor jön értem anya? Már nem szeret anyukám? Nagyon hiányzik! Jó nálad is lenni, de úgy hiányzik az anyukám!
– Tudom, hogy hiányzik. Biztosan érted jön, majd ha tud, addig légy türelemmel.
De bizony, nem jött érte többé az anyukája. Törékeny kis lelke összeomlott. Zsófi néni tehetetlenül nézte a vergődését. Haza sem merte vinni már hozzájuk, mert nagyon nehezen viselte a visszaérkezést. Zaklatott volt. Zokogott, amikor vissza kellett térnie a diákotthonba.

Most is nagyon sokat gondol rá. Eltűnődik azon, hogy mi játszódhatott és mi játszódik le az autista fiú kobakjában. Gondolatban naplót ír helyette.

10 évvel ezelőtt

Volt anyukám, volt apukám is. Emlékszem rájuk. Kicsi koromban még szerettek, azt hiszem. Akkor még nem vették észre, hogy nagyon sokban különbözöm a társaimtól. Nem voltam rossz gyerek, csak lábujjhegyen jártam, és repkedtem. Csak akkor sírtam, ha ismeretlen környezetbe kerültem, idegenek vettek körül. Akkor nem tudtam abbahagyni sírást.
Szeretem az anyukámat, de nem kellek neki. Nagyon fájt, amikor rájöttem, hogy nem visz többet haza az iskolából, ahová jártam. Ott is aludtam. Amíg óvodás voltam, mindig jött értem. Ugyan ott voltam iskolás, ahová óvodába is jártam.
Aztán egyre ritkábban vitt haza, még nyári szünetre is ott hagyott a diákotthonban. Végül már soha többet nem jött. Pedig én nagyon szeretem őt. Nem értem miért nem szeret? Nem értem miért baj az, hogy én csak magamban szeretek játszani?
Megtanultam, írni, olvasni. Tudok szavalni. Bizony. Voltam szavalóversenyen sok helyen. Kiskőrösön is voltam. Első lettem.

5 évvel ezelőtt

Nevelőszülőkhöz kerültem. Ott elég jó volt nekem, talán még szerettek is. Büszkék voltak rám, mert szépen szavalok. 10 éves voltam, amikor végleg lemondott rólam anyukám, de én még mindig várom, hogy értem jöjjön.

Kikelet

Lelkemben zord hideg vájkál,
megdermeszt.
Testem, mint a jégcsap,
beleremegek.
Amióta elhagytál,
rám csak sötétség vár.
Miért nem szeretsz?
Miért nem kellek?
Mert más vagyok anyám?
Arról nem tehetek,
hogy e zárt-világba születtem.
Attól még én is létezem,
és olykor úgy érzek,
akár a többiek.
Napfényre, melegségre vágyódom.
De, lelkemben csak akkor lesz kikelet,
ha eljössz hozzám,
megölelsz,
rám nevetsz.
Bevallod, tévedtél, mert eldobtál,
mindennap rám gondoltál.
Kellek neked,
csak megbotlottál.
Igaz így lesz ez?
Egyszer így lesz ez.
Eljössz hozzám,
megölelsz,
rám nevetsz.

Ezt verset a szavalóversenyen mondtam el Kiskőrösön. Első lettem. Tapsoltak. Odajöttek hozzám, gratuláltak, megsimogatták a fejem.

3 évvel ezelőtt

Már nem járok iskolába, most egy autista házban lakom. Most is szoktam szavalni. Nem értem a felnőtteket, miért nem szeretik, ha magamban nevetek, nem értem őket. Nem tudják, hogy nem ok nélkül hahotázok. Mindig van valami szórakoztató dolog a fejemben.
Ünnepség.
Szeretem az ünnepeket, de a gondozók nem szeretik, hogy ünnepi műsort tartok. Pedig ünnepelni jó dolog. Annyira mások, mint amilyen én vagyok.

Napjainkban

Anyukámat még mindig szeretem. Hiszem, hogy egyszer eljön értem kézen fog, és rám nevet. Addig itt kell maradnom. Jó nekem itt is. Már megszoktam. De akkor is hazavágyok az anyukámhoz……..
Hol vagy most anya?
Miért nem hallod, amit mondok?
Én mindig hallom a szavad, látom a mosolyod, érzem a simogatásod.
Te miért nem érzed az enyémet?
Szeretlek anya! Jó nekem itt is az autista házban, de veled szeretnék lenni!
Gyere értem, kérlek!
Ha nem is viszel haza, csak látogass meg!
Már nagyfiú lettem, tudok írni, olvasni.
Szépen mondok verset.
Ugye eljössz értem?
Egyszer eljössz értem, kézen fogsz, és hazaviszel…….