Egy barátság története

Egy hideg téli napon születtem. Két hónapos koromban elszakítottak az anyukámtól és a testvéreimtől. Számomra korán, túl korán. Talán már kitaláltátok, én egy kutya vagyok. Ekkor kerültem az új gazdijaimhoz.

Nagyon kedvesek voltam velem, én mégis féltem. Éjszakákat sírtam át, mert hiányzott a családom.
Ekkor ismertem meg Őt. Kezdetben tőle is rettegtem. Bár nem sokkal volt idősebb nálam, mégis sokkal nagyobb volt mint én. Egy nagy bumfordi mamlasz. Amikor legelőször mutattak be minket egymásnak, a szívem a torkomban dobogott. A két mancsa közé vett, és a fejét jobbról-balról hozzám dörgölve „ szeretgetett”. Be kell valljam, azt hittem nem élem túl ezt a nagy szeretetet.

Azután a legjobb spanom lett. Azt mondták a gazdijaim ő egy fajta tiszta labrador. Én pedig, hát, hogy is mondjam… Nem volt valami előkelő a származásom. Évek teltek így el. Felnőtt korunkban elfértem a hasa alatt. Mégis, képzeljétek el, én voltam a főnök. Mindent együtt együtt csináltunk. Nélküle még sétálni sem voltam hajlandó elmenni.

Volt hogy láttunk az utca túl oldalán olyan furcsa szőrös izéket, akarom mondani lényeket.
Bosco azt mondta ugassuk meg őket.

– Miért? -kérdeztem én.

– Mert ők az ellenségeink.-válaszolta Bosco

– Hiszen még csak be sem jönnek.

– Ez az idők kezdete óta így van. Ők és mi sosem lehetünk barátok. -oktatott ki a haverom.
Mikor sokat ugattuk őket a gazdink ránk szólt.

– Hagyjátok már békén azokat a macskákat!

Innen tudtuk meg, hogy ezek a furcsa valamik macskák.

Egy napon Bosconak fájni kezdett a lába. Jött egy piros színű autó, és elvitték valahová. Azt hittem soha többé nem látom. Ám pár óra múlva haza jöttek. A haverom lába be volt kötve és olyan furcsa valami volt a fején. Teljesen körbe vette a koponyáját.. Hallottam, hogy mondta az egyik gazdim a másiknak, ez azért kell, hogy ne tudja bántani a sebet.

Pár hét alatt teljesen felgyógyult. Mi pedig azt tettük mint régen. Játszottunk egymással, vissza hoztunk amit eldobtak nekünk és ugattuk a macskákat.
Ám egy nyári napon ő megint beteg lett.

– Nem baj, majd jön a piros autó, és meggyógyul. -gondoltam magamban. -De nem így lett.

Hallottam, hogy most nagy a baj, Bosco meg fog halni. Nem tudtam ez mit jelent, de gondoltam majd meggyógyul ebből is. Egyszer láttam, hogy hiába ébresztgetik. Azután ástak neki egy gödröt a kertben. Ilyet mi is mindig csináltunk, mikor melegünk volt. Mondjuk a gazdik nem örültek neki.
A barátomat beletették ebbe a gödörbe. Azt hittem azért, mert ennyire melege van. Csak azon csodálkoztam, hogy miért szórtak rá is földet.

Mindennap el mentem megnézni mikor mászik már végre ki. De nem jött elő. Én egyre szomorúbb lettem. Enni sem volt kedvem, ezt észre is vették.

Akkor döntöttek úgy, hoznak nekem egy barátot. Nagyon örültem neki. Végre megint ketten leszünk kutyák. Egy nap végre megérkezett. Én pedig nem hittem a szememnek.

– Ezt mégis hogy gondoltátok? Egy házban az ellenséggel? Ide mertetek hozni egy macskát?!! – ugattam nekik. Persze ők nem értették.

Gondoltam jól ráijesztek, hiszen olyan kicsi volt, alig látszott ki a földből. Megugattam. Ám ő nem ijedt meg. Jól felborzolta magát, és olyan furcsa oldalazó mozgással elindult felém. Még fújt is rám.

Bizony isten, én ijedtem meg tőle. Mi lehet ez a kis szőrös pamacs? Gyanakodva méregettem. Ahogy telt-múlt az idő történt valami. Még bevallani is szégyenlem. Megszerettem. Én! Aki gyűlöli a macskákat! Mondjuk, más macska nem teheti be a lábát ide.

Azóta eltelt két év. Megosztozunk a házamon is. Sokat játszunk, nagyon mulatságos. Mindig együtt eszünk, és én meghagyom neki a legjobb falatokat. Már el sem tudnám képzelni az életemet nélküle. Ő a legjobb barátom. Ráadásul képzeljétek el, Ő a főnök.