Egy csokor amarillisz

Imádtam a széna illatát, mint amikor a tavasz, a nyár és az ősz karöltve csiklandozta az orromat; Danival felmásztunk a szénapadlásra, tizenhat voltam, meg ő is, göndör, fekete hajkoronája alatt annyira csillogott fekete szeme, mintha a Naptól, a Holdtól, a csillagoktól csente volna el a fényt; szerelmes voltam belé, amióta csak tudtam az eszemet. Azt hiszem, ő is szerelmes volt belém, minden szabadidőnket együtt töltöttük, amikor apámnak kellett főznöm, mert anyám akkor már nem élt, még akkor is, Dani végig ott ült az öreg hokedlin és engem bámult, volt is akkor már mit nézni rajtam.
A szomszéd Böske néni szerint anyámat a szívfájdalom vitte el, nem tudott ő nem finom hölgy lenni, három nyelven is folyékonyan beszélt, a falusi iskolában tanított, miután a kommunisták mindent elvettek tőlük, földet, kúriát, erdőt. Apám egyre sűrűbben nézett a pohár fenekére; nem bírom elviselni a kopaszt másképp, jelentette ki komoran, ült a kályha előtt, szótlanul rakosgatta az akácfa hasábokat a lobogó tűzbe.
Prisa Johanna egy pillanatra elhallgatott, elmerült a múlt egy szeletkéjében, a felidézett képek beleakaszkodtak tudatába, akár a bogáncs; jóval nyolcvan felett járt már, mély ráncokat vésett arcába az idő, haját őszbe fonta, tökéletes, ezüstösen csillogó fehérbe, nem úgy mint a legtöbb embernek, akik szürkévé öregedtek, nem csak a hajuk, a lelkük is. Johanna szépséges öregasszony volt, sugárzott róla az értelem, a méltóság, az emberi tartás, a büszkeség. Nem rátarti, beképzelt büszkeség volt ez, hanem bölcs, mértéktartó, ám következetes és határozott, ösztönösen ismerte és helyén kezelte a értéket, az együttérzést, a megbocsátást és a haragot, mindig a szituációnak megfelelően; gyakran kijelentette, hogy az igazság kegyetlen, de szükségszerű, aki nem képes a szemébe nézni, az örökké futni fog előle.
Ott tartottam, hogy a Danival felmásztunk a szénapadlásra; elmosolyodott, a szeme nevetett, aztán már ő is, hangosan, kissé rekedten, ám még mindig tele élettel; nem is tudom már, hogyan történt, de lekerült rólunk az összes ruha, még most is érzem Dani illatát, frissen fejt tej, mosószappan és rózsa illatú volt, igen, igen, így, együtt; meg sem mert mozdulni, lehunyta szemét, én pedig átöleltem a nyakát, égetett a bőre, égett a bőröm, alig kaptam levegőt, aztán ágaskodni kezdett a huncutkája, becsúszott a combjaim közé, és akkor ő is átölelt, csókolóztunk, még most is érzem ízét, gyönyörű voltam, ő is gyönyörű volt; megfogta a mellem, a hátsóm, benyúlt a combjaim közé, ő volt az első férfi, aki megfogta a puncimat, még most is élénken él bennem, amikor ujja megérintette csiklómat; mert szerelem volt, fiam, tudod?, az marta ily mélyen tudatomba ezt az élményt, mert a szerelem a legerősebb sav, cizellált művészi alkotás leszel tőle, vagy szétmar, elpusztít teljesen. A nő ösztönösen mindent tud az életről, de nem elég a testét szeretni, a lelkét is szeretni kell, egyszerre a kettőt, mert a nő csodálatos hangszer, játssz rajta, ha van tehetséged, és akkor a teste az öröm, a gyönyör hangján fog búgni, ám ha a lelkén is tudsz játszani, akkor a szférák zenéjét szólaltatod meg, így te magad is sokkal több leszel általa.
Elhallgatott, aztán elmosolyodott; így van ez, fiam, és fordítva is igaz, a férfi is megérdemli, ami jár neki, a testének is, a lelkének is, a szerelem zene, nem mindegy, hogy hamis dalikázás vagy mennyei szimfónia.
Ez idealizmus, vetettem ellen, csak a vita kedvéért, mert tudtam, Johanna nem hagyja magát, ezer érve lesz megvédeni igazát, de érdekes módon most nem állt le vitatkozni velem, csak annyit felelt, hidd el, én ezt jobban tudom; öleltem azt a fiút a szénapadláson, a világegyetem örvénylett körülöttünk, mi voltunk a középpontja. Aztán apám felébredt részeg kábulatából, észre sem vettük, csak amikor Dani hajába markolt, és a padlás recsegő deszkáira rántotta, majd a kezében lévő vasvillát beleszúrta mellkasába. Azonnal megállt a szíve, még akkor is engem nézett azokkal a gyönyörű szemeivel. Öltözz, mordult rám az öreg. Öltöztem.
Apámat elvitték a rendőrök, Dani apja üvöltözött az utcán; azt a kis kurvát is vigyék el, ő csavarta el a fiam fejét, vigyék el, mert istenemre mondom, itt csapom agyon a fejszével. Rákosi elvtárs kopasz feje virított a falusi bolt kirakatában, más sem volt ott, se kint, se bent, csak az a kövér vigyor a kövér arcon.
Elvittek az árvaházba, a tárgyaláson én is ott voltam, meghallgattak, az idős bíró le sem vette szemét a melleimről. Akkor még minden feszes, kemény, kívánatos volt rajtam.
Acsai Vera volt a főnök a lányok között, durva nőszemély, buta és bosszúálló, mindenki félt tőle, mert gyorsan eljárt a keze. Én is kaptam, minden új lány kapott, ki többet, ki kevesebbet; csicska lettem, helyettük dolgoztam, kiszolgáltam őket. Meg akartam halni, Dani után akartam halni, bűnösnek hittem magam, egy ribancnak, aki nem bírt a vágyaival, és ezért megölték a szerelmét. Ha már nagyon szenvedtem a megpróbáltatásoktól, akkor franciául beszéltem, hogy ne értsék a lányok, szidtam őket, ahogy csak bírtam; először megpofoztak, de később már nem törődtek velem.
Anyám öröksége mentett meg, akartam több lenni, mint azok a lányok, meg akartam mutatni, hogy az ember képes jó lenni, mégha nincs is kedve hozzá. Aztán később megértettem, én sem vagyok több mint ők, csak más. Ők is éreznek, fájnak, néha gondolkodnak, és semmi mást sem akarnak, csak hogy szeresse őket valaki. Esténként történeteket meséltem nekik, felét az olvasmányélményeim alapján, a többit kitaláltam. Acsai Vera sokszor könnyes szemmel hallgatta, megvetette hátát a falnál, szigorúan nézett maga elé, moccanatlan.
Néhány lány nem tudott olvasni, hiába jártak iskolába az intézetben, a tanárok lemondtak róluk, az utolsó padsorban ültek, még könyvük sem volt.
Engem is megtanítanál olvasni?, kérdezte Acsai Vera. Megtanítottam. Nagyon nehezen, vért izzadtunk mindketten, de sikerült. Iskolába jártam én is, amikor el kellett jönnöm az intézetből, addigra már tanult varrónő voltam. Papírom is volt róla.
Dolgoztam, albérletben laktam, beiratkoztam a gimnáziumba, éjjelente Danival álmodtam, ahogy ölel, ahogy néz rám, mellkasában a vasvillával. Acsai Verával laktunk együtt. Állandóan olvasott. Néha hajnalig. Aztán egy vasutashoz ment feleségül. Három gyereket szült, becsülettel felnevelte őket, dolgozott és olvasott, majd hirtelen meghalt. Nem érte meg unokája születését. Szép lélekkel halt meg, tanúsíthatom. Akart jó lenni. És jó lett a végére. Igen. Ez ilyen egyszerű, ha az ember akar jó lenni, akkor jó lesz, de ha mindig a másikban keressük a hibát, akkor nem látjuk meg saját esendőségünket, akkor sosem találjuk meg saját utunkat.
Aztán tanító lettem, követtem anyám nyomát, mely még mindig élénken világított az időben, mintha csak apró világítótornyokat szórt volna végig az úton, azon az úton, melyen nekem kellett járnom, melyet nekem szánt. Csodálatos szerkezet az emberi elme, meggyőződéssel állítom, de a lélek, a szellem tud mindent, fiam, hidd el nekem, nincs előtte akadály, mindent lát és tud, ha látni és tudni akar.
Megcsóváltam a fejemet, Johanna néni, te szédítesz engem, bölcsebbek lennénk, okosabbak, ha így lenne, ahogyan mondod, de nézz körül a világban, káosz van, örökös harc, bűnözés, hazugság, nagy sötétség az emberi fejekben, az ember genetikusan alkalmatlan arra, hogy jó legyen, ösztöneiben örökké ott lapul a ragadozó, a túlélés ösztöne, a harc kényszere.
Persze, fiam, nem adatik meg, ha nem kéred; mindig az a kevés jó mentette meg a világot a pusztulástól, amely hajlandó volt áldozatot hozni, bátor lenni, élete árán is védelmezni az emberi életet, az emberi értékeket, a rossz még soha nem győzedelmeskedett, csak megnyert néhány csatát.
Még soha, de keserűvé és élhetetlenné tette a világot, ágáltam; Johanna néni, naiv vagy.
Lehet, fiam, bólogatott, lehet, de csak arról beszélhetek, amit én magam is megéltem, amit én magam is tudok. Apámat végül kiengedték a börtönből, hátralévő életében már nem szólalt meg. Egyszer találkoztunk, meglátogattam, elmondtam neki, megbocsátok, hogy ő is elhagyott, hogy odavetett a kommunista kutyáknak, akiknek én sokáig a rendszer ellensége, egy gyilkos lánya voltam. Csak nézett rám szótlanul, megöleltem, ő is megölelt. Másnap táviratot kaptam, felakasztotta magát a pajtában, nem volt búcsúlevél, nem volt semmi, csak a konyhaasztalon a vázában egy csokor amarillisz, a kedvenc virágom. Talán így üzent. Talán így köszönt el, így tudatta velem, hogy neki már nincs helye ebben a világban, mely elvett tőle mindent és mindenkit. Ő is elvette tőlem, akit szerettem, holmi erkölcs nevében, miközben a világ körülöttünk velejéig romlott volt és erkölcstelen. Azt hiszem, ő is rájött erre, azért szedte nekem az amarilliszt.
Másnap Johanna meghalt. Elaludt, nyugodtan, ellazulva, megbékélve a halállal is. Egy levelet hagyott nekem a konyhaasztalon.
Legyél jó, harcosan, gondolkodva jó. És ne vacillálj sokat, ha valamit meg kell tenned. Legközelebb talán már nem lesz rá lehetőséged; olvastam a gyönyörűen formált betűket, szavakat.
Ültem a konyhaasztalnál, aztán kerestem egy vázát, elrendeztem benne az amarilliszeket, melyeket Johannának vittem. Azt hittem, elkéstem, de éreztem, mosolyogva ül a felhők szélén, s csak annyit suttog: köszönöm, fiam. Ne vacillálj sokat!