Egy délutánom- SZÓJÁTÉK

Egy fárasztó nap után hazafelé indultam a munkahelyemről. A bejárat előtt észrevettem, hogy a portás valamit buzgón tevékenykedik. Megkérdeztem tőle, talán bizony port ás?
– Á nem – felelte -, csak egy kicsit felásom a kertet.
Enyhén felhős, de napsütéses délután volt, ezért elhatároztam, autóbusz helyett gyalog teszem meg az utat. Tágas mezőhöz érkeztem, melyről már learatták a gabonát, nem maradt ott más, csak tarló. Alaposabban körülnéztem, és észrevettem, hogy tőlem nem messze legelészik egy tar ló. Szegény pára! Igen furcsán nézett ki így kopaszon. Hamarosan megpillantottam kedvenc cukrászdámat. Gondoltam, egy kis fagylalt igazán jólesik ebben a melegben. Nehezen tudtam választani a bőséges kínálatból, de aztán elbűvölt színével a karamell. Boldogan majszoltam, de nagyon gyorsan olvadt, és sajnos rám csöpögött. Az arcomat le tudtam törölni, de fagylaltos maradt a kar a mell. Közben az égen egyre sötétebb felhők gyülekeztek, megszaporáztam hát lépteimet. Éppen eleredt az eső, amikor házunk bejáratát kinyitottam. Már várt a komorna. De hogy ma milyen komor, na! Még a szokásosnál is rosszabb a kedve.
– Nézze meg az édesapját! – mutatott a kert felé baljósan. Kisiettem a hátsó ajtón. Hát mit láttam! Apám a kerti tavon a szakadó esőben csónakázik, miközben a csónak ázik. Természetesen megszidtam, amiért ilyen felelőtlenül viselkedett. Így mutat példát az unokáinak? Az öreg rám nézett, megvonta a vállát, miközben vizes fejéről esőcseppek gurultak az arcába.
– Én már csak ilyen vagyok, a papátok. Lehet, hogy van rajtam valamiféle ezeréves pap átok.
Szigorúan betessékeltem a lakásba, miután vízi járművét kikötötte. Piri lányom telefonnal a kezében a nappaliban üldögélt. Biztosan megint egy véget nem érő beszélgetést folytatott a barátjával. Mivel tisztában volt vele, hogy nem kedvelem túlzottan azt a fiút, gyorsan letette a kagylót.
– Anya, te tudtad, hogy Anti patikus? – kérdezte szerelemtől átitatott szemmel.
Zordan válaszoltam:
– Nem tudtam, de nekem akkor is antipatikus.
Gábor szobája felé vettem az irányt. Fiam szokásos délutáni edzését végezte. Nem könnyű a kondi gépeken gyakorolni, karizma kell a kitartó munkához. Viszont ettől nő a kar izma. Miután váltottunk pár szót, hozzáláttam a vacsora elkészítéséhez. Úgy gondoltam, húst sütök. Persze lesz hozzá párolt répa meg borsó. Férjem mellettem sündörgött, ügyelt arra, hogy kerüljön az asztalra bor, só. Miután megterítettem, szóltam a gyerekeknek, hogy mossanak kezet. Mara és Gábor azonnal szót is fogadtak, de Piri nem akart a fürdőszobába menni.
– Ahhoz valami varázslat kéne, hogy én megmossam a kezem – mondta a leányzó fölényesen.
Ugyan, nem kell ide spiritiszta, a csaphoz vonszoltam, megsúroltam, s Piri tiszta lett. Miközben ettünk, halkan szólt a rádió. Apám a süteményt majszolta:
– Finom, de kellene még rá dió.
Vacsora után ki-ki a saját szobájába vonult. Férjem elvállalta a mosogatást. Egy idő múlva Mara szobájából csapkodás hallatszott. Ilyen szép időben, mikor nincs is zúzmara, vajon miért zúz Mara? Kiderült, hogy lányom a számítógépre haragszik, mert az hirtelen lefagyott. Közben férjem végzett a mosogatással, és gyengéden átölelt. Elkábított a lehelete, bűzlött, az egész ember csupa hagyma, reméltem, békén hagy ma. Eltoltam a kezét, és az ablakhoz léptem. Az eső elállt, alkonyi napfényben fürdött a házfalon a borostyán. Megnyaltam a szám szélét, de jó lenne most egy kis bor ostyán.