A létbizonytalanság immár bizonyossággá érett: úgy hatolt a bőre alá, a remegő izmok vörösébe, mint egy hosszú, éles tű. Sohasem gondolta volna, hogy társaival együtt utcára kerülhet, a helyről, ahová harmincöt év tudása kötötte.
Vége. Ez a hajó végképp léket kapott: nem tehet mást, csak tompán áll felette, és nézi, amint bordáit kíméletlenül átszakítja a beömlő víz. Lába körül személyes érdekek, „gazdasági megfontolások”, közöny, szemérmetlen hazugságok, ellentmondások, és hidegen tudatos kivéreztetés mocsár-áradata kavarog. Magával sodorja majd nemcsak őt, a kapitányt, hanem negyven emberét is, s a kórházi osztály szebb időket látott, patinás épületét.
Vége. Pedig, sokakkal együtt, ő is ezen a helyen született. Itt hozta a világra gyermekét. Ide várta volna az unokáját is. Hiába.
Sebaj, az újszülöttek nyivákolását életrevalóbb hangok váltják majd fel: buldózereké talán, s a kert öreg gesztenyefáira emelt láncfűrészeké. A termeket kiürítik, a nehezen megszerzett, különleges eszközöket elszállítják más, boldogabb helyekre. A visszhang azért megmarad, s a falakról hámló vakolat halk nesze. A padlón vörös festék odaszáradt cseppecskéi: holmi böszme, képzelgő lelkek még szivárgó vérnek gondolhatnák. Sőt, mi több, véres könnyeknek. Talán azok is. Isten nyugosztaljon, újpesti Szülőotthon!
A kapitány megadón lehunyja szemét: a fejében kongó kétségbeesés ürességét lassan benépesítik a hosszú sorban közeledő ágyak, rajtuk azokkal, akik már senkinek sem kellenek. Megfáradt, fátyolos szemek, mély ráncok, ösztövér koponyákra tapadó ősz tincsek, hosszú évek munkájától bütykös kezek: öregek. Súlyos betegek. Krónikus osztály. Mögöttük kényszer diktálta pályájukon haladnak azok, akik tegnap még kismamákat oktattak, gátsebet kezeltek, síró újszülöttet csitítottak. Fáradtak és boldogok. Legalább van munkájuk.
Íme, a jövő útja!
Azt gondolta, a sok kemény helyzet, s az évek tapasztalata törhetetlenné edzették, mégis kiperdül szeméből a könny. Nem küzd tovább. Tartalékai kimerültek. Kötelességét mégis tudja: ő fogja utoljára elhagyni a ronccsá lett hajót.
2007. március 9.
6 hozzászólás
Szia!
Hát ez elég erős és ütős. Annyira pattognak benne a szavak, hogy szinte már dalszerű az egész – legalábbis számomra. Iszonyat jó szavak vannak benne, és remek mondatok, mégis egyszerű olvasni!!!
Üdv, Kini.
Ezt tanítani kéne. És minél több helyen publikálni. Remekül fog a tollad – a tartalmi mély mondanivalón túl. Mégis azt mondom, bár ne kellett volna megírnod.
Neti
Gunoda!
Naggggggggggyon tetszett!
Így kell megírni, bizony! Mert meg kell írni, Gunoda! Nincs is mit hozzátennem, hiszen annyira megértettem, mit jelent : “Tartalékai kimerültek. Kötelességét mégis tudja: ő fogja utoljára elhagyni a ronccsá lett hajót.”
Egy élet munkája, ami helyett nem jön semmi. Édesanyámmal éljük meg ezt mostanában, mert ő köztisztviselő, így nem választhatott, nyugdíjba akar-e menni:küldik, amint betölti a kritikus kort (pár hónapon belül). Sírva kérdezte tőlem: “De, ezentúl mit fogok csinálni?” Ennek az egy mondatnak a viszhangja ez a szép írás, megfogalmazása annak, amit átérzek, amit ő érez.
Másfelől, július elejére várom a harmadik gyermekemet, és még soha nem voltam ilyen bizonytalan. Pedig eddig annyira biztos voltam benne, hogy én egy csodálatos, társadalmilag hasznos dolgot fogok végrehajtani: amellett, hogy kaptam még egy ajándékot, én is adok: az országnak egy új tanítónőt, vagy egy új fodrászt, vagy gazdasági szakembert. De, már megszületnie sincs hol…
Tündi, ne ess így kétségbe, mert én majdnem sírva fakadtam. Ezt a művet reklámozni kéne, és kiplakátolni vele az országot és felolvasni mindenhol, ahol lehet.
DE!
Sosem szabad feladni és harcolnunk kell, bármily nehéz is és eljönnek a szép idők, amikor mindenki mosolyog (illúzió? Kár…).
Én úgyis megváltom a világot, majd segítetek!! :-DD
Cheer up!!
Gunoda! Nagyon jó írás, és nagyon igazad van és tényleg hírdetni kellene és kiplakátolni csak az a baj hogy nem érnénk el vele semmit ahogy a sok ember se ért vele semmit hogy a kórházak bezárása ellen tüntetett! Nagyon szomorú az ami a mai világban folyik, hogy embereket raknak az utcára és betegeket! Szörnyű és ha tehetném segítenék de nemtudok! Az én nagymamámat is áátszállitják egy nagyon messzi vidéki korházba mert ott ahol eddig volt azt is bezárják! 🙁 Talán a te művedet látva egy pillanatra emberi érzések lennének azoknak az emberknek a szívében akik “elsüllyesztik a hajót” ahogy te mondtad, de az a baj hogy tényleg csak pillanatnyi emberi érzések lennének…:((
Amikor ezek a szavak elhangzottak, még harcoltunk, te is. Azóta már rég múltá váltak a dolgok, de újra olvasva vissza jönnek az emlékek, és hiába tudom, hogy értelmetlen, újra kiállnék a kórház ajtajába tüntetni. Akkor is most is megráztak a szavaid.