Az Úr megtestesülését követő ezernégyszázötvenhatodik esztendő tavaszán;
Napmente felől lélegzetvételnyire még felvöröslött az égalj, mielőtt a havasokra telepedett volna az estve.
– Vajh' mit akarhat tőlem az agg kun holló? – kérdezte Vlad fültővakargatva.
Hitvese, ki eleddig szorgosan a hímzőkeret fölébe görnyedt, kíváncsian tekintett fel rá.
– Szibinyányi?
– Az.
– Kun? Azt hittem, hogy székely.
– Egykutya! – pökött egy nagyot az oláh, mire neje rosszallón összevonta ugyan vastag szemöldökét, de nem tette szóvá a padlót csúfító undokságot, hisz hirtelenharagú ura keze könnyedén el-eljárt, olykor különösebb indok nélkül is.
– Miből véled, hogy akar valamit?
– Izent.
– Mit?
– Szólni kíván vélem.
– Mirül?
– Liba! Ha tudnám, nem tanakodnék rajt'!
– Tényleg ő ölette meg atyád?
– Beszélik…
– De nincs róla bizonyság?
– Nincs.
Az asszony az elejtett kézmozdulatból, a villanó szempárból látta volt; bölcsebb, ha most inkább elhallgat. Érzékeny sebhelyeket piszkált meg, no… Kíváncsi volt ugyan, roppant kíváncsi, hogy mi dolga lehet férjurának Magyarország kormányzójával, ám az oly sokszor megtapasztalt pofonok sajgó emléke béfogta egyébként igencsak cserfes száját.
– Kora reggel indulok Fogarasra – mordulta Vlad. – Ha elveszejteni akarna, másképp tenné…
János nagyúr túl volt már élete delelőjén, ám ez csöppnyit sem látszott meg rajta. Sugárzott belőle az erő. Az egyenes tartású, bikanyakú, vastag izmú, pirospozsgás arcú férfi akár húszat is letagadhatott volna megélt tavaszainak számából, ha úgy akarja. Karját, kardját messzeföldön félték, hadi tettei, vitézsége fennhangon énekeltetett, hazafisága, becsülete mélyen tiszteltetett még ellenségei által is. Rang, befolyás nem aggatott reája gőgöt, dölyföt, megvetette a hivalkodást, a pompát, jobban érezte magát az egyszerű közkatonák körében, mint a fennhéjazó nemesurak közt – nem csoda hát, hogy emberei akár a tűzbe is bémentek volna érette.
Ezúttal is – vendég ide vagy oda – olyanforma volt megjelenése, mint egy közemberé, és hát szobája sem viselte magán hatalmának, vagyonának jegyeit.
Lecsapta az ó fakupát az asztalra, jóízűt böffentett, megpödörte dús bajszát, majd – elérkezettnek ítélvén az időt – előállt a farbával.
– Nem fogok kertelni! Nem szívlelem a fajtádat, a famíliád meg különösképp a bögyömben van. Túl gyakran forgatjátok a köpönyeget, ecsém! Aki behódol, s talpát nyalja az oszmánnak, abban nekem nincs bizodalmam. De…
– De?
– Most olyatén idők járnak, hogy nincs más, kihez fordulhatnék. László vajda, hogy a holló vájja ki a szemét, vagy, ahogy feleid nevezik; második Vladislav hűtelenségre vetemedik. Fürkészeim jelentették, hogy sereggel jön Fogaras ellen.
– Semmi közöm hozzá – csattant Vlad indulattal, azt gondolván, hogy Hunyadi pártütéssel gyanúsítá.
– Tudom! Kevés dolog létezik Havaselvén, miről ne lenne ismeretem!
– Akkor?
– Lászlót elűzöm. Elviszlek a királyhoz, és megest vajdává lehetsz. Végre kiebrudalhatod Havaselvéről a Danestieket, ha még mindig az a szíved vágya.
– Az! Na, és mit kérsz mindezért cserébe?
– Bosszút állhatsz a bojárokon…
– Ki vele már, mit kérsz cserébe?!
– Védd meg délről Erdélyt a kontyos fattyaktól!
– Ennyi?
– Hagyd békén a székelyt! Azon túl azt teszel, mit kedved tart, mit bánom én! Nekem csak az a fontos, hogy a török megálljon! Érted? Nem tehetik be lábukat Magyarhonba, ez mindennél fontosabb!
Az oláh önkéntelenül elvigyorodott, nem tudván palástolni, hogy majd' kiugrik bőréből örömében.
Felragyogott hát a kihunyni látszó szerencsecsillag! Vége a méla tétlenségre kárhoztatásnak, az évek óta dédelgetett harag szabadjára engedhető, kitombolható lehet – megadatik hozzá végre a hatalom! Havasalföld vajdai méltóságát újra egy olyasvalaki fogja betölteni, ki érdemes reá! Egy Draculesti! Harmadik Vlad Dracul!
– Nem tetszik nekem ez az ember – mondta Mátyás.
– Nekem sem, édes fiam, de most ez nem számít!
– Valami durva kegyetlenség rí le róla. Ördögi alak. Olyan… Olyan… Vérszomjas a tekintete!
– Ne törődj ezzel! – intette le atyja. – Szükség van reá, hogy megóvhassuk a hont.
Néki is rossz érzülete volt az oláhhal kapcsolatban, bizony, ám azt vallotta; a haza minden előtt, hát tette, amit vélekedése szerint cselekedni szükségeltetett. Vajon lehetett volna más a választottja? Vajh' pontosan ekképp döntött volna akkor is, ha előre meghallja a sokezernyi karóba húzott szász halálsikolyát? Sejthette-e, hogy kit szabadít rá Havaselvére?
Elhessegette a borús gondolatokat.
– László bátyád merre?
– Az árnyékszéken ücsörög jó ideje, elcsapta a gyomrát valamivel.
– Miféle ódon pergameneket hozott az a palóc?
– Perényi?
– Hát, ha úgy híjják…
– Apám, te mindenről tudomással bírsz?
– Ez egy ostoba kérdés.
A fiú elmosolyodott.
– Igen érdekel mostanság a história! Péter barátom Nagy Lajos viselt dolgairól hozott nékem iratokat. Hogy miket olvastam én azokban! A király gyakorta álruhát öltött, és titokban a pórnép közé vegyült, hogy ennen szemeivel lássa; hogyan mennek a dolgok az országban.
– Nofene!
– Egyfelől okosság ez, másfelől…
– Másfelől?
– Balgaság volt veszélyeknek kitennie magát. Egy uralkodónak ilyesmi nem feladata. Elég lett volna, ha hű emberei elterjesztik a szóbeszédet, hogy ilyetén cselekszik. Vagy egy olyan embert küldhetett volna a feladatra, akinek ábrázatja hasonul az övéhez. A nép rögvest terjesztette, színezte, bővítette volna a mendemondát, és örvendtek volna, hogy oly királyuk van, ki nem rest leereszkedni közéjük. A fürkészek meg nyitva tartották volna fülük…
– Kicsit sok a "volna", édes fiam! – vágott közbe János nagyúr dorgálón. – Eredj a dolgodra, s ne azon törd a fejed mit kén tenni egy királynak! Nem lesz neked ahhoz közöd sose!
Nem ez volt az egyetlen tévedése élete során… De az utolsók közül volt való!
II. Mohamed szultán, a Hódító felkészíttette százhatvanezres seregét az indulásra.
Persze hiába vonult a török Nándorfehérvárig, nem tudta túlvilágra küldeni Szibinyányit, pedig igyekezett, próbálkozott erősen, úgy ám! Őt ellenség nem, csak a pestisnek is nevezett rút fekete halál győzhette le…
Az Úr megtestesülését követő ezernégyszázötvenkilencedik esztendő nyarának idusán;
A fák halkan súgtak össze a Dobogó-kő bérce alatt megbúvó Boldogasszony kegyhely körött, és látszólag a megszokott, békés nyugodalom bugyolálta körbe a Pilist – halkan, egyenletesen lüktetett Földanya szíve.
A fehér csuhás zihálva ébredt túlvilágmély álmából. Tíz ujjával hátragereblyézte csapzódott hajtincseit, majd szokása szerint megérintette az amulettként nyakába függesztett hajfonatkorongot, emléket attól a régvolt álomszép leánytól, még a szertelen suhanckorból.
Törődötten tápászkodott fel, hogy megpiszkálja a kihunyni szándékozó, alig-alig pislákoló zsarátnokot. Lassan pirkadni fog, de addig sem akart sötétben maradni terhes gondolataival, súlyos álma emlékével.
– Ilyent még nem látott ez a világ, – sóhajtott – ez kész téboly leend! Istenem, miért pont az én vállamra raktad ezt a terhet?
Biz' nem lesz könnyű a választott király feltétlen bizalmát elnyerni. Az pedig, hogy meggyőzze; az adott napon viselje ama furcsa fűzért, egyenesen véghezvihetetlennek tűnt!
Az Úr megtestesülését követő ezernégyszázhatvankettedik esztendő tavaszán;
A siketnéma szolga – miután begyűjtötte a kámzsásoktól mind a hét pecsétlenyomatot – a nagymester elé helyezte a puha agyagtéglát, aki alaposan megvizsgálta a titkos azonosítókat, és elégedetten nyugtázta; mindenik tökéletesen rendben.
Az Esztergom várának egyik kazamatájában egybegyűltek – természetesen mesterüket leszámítva – nem ismerték a másik hat kilétét, legfeljebb csak sejtették.
A szabadkőműves testvériség a kezdetektől fogva féltőn óvta titkait, semmi szín alatt nem szabadott volt kiderülnie; milyen hatalomra törnek, miféle eszement Új Világrend létrehívásán fáradoznak. Sosem engedtek maguk közé alkalmatlant. Ha olyasvalaki próbált meg beférkőzni soraikba, kit nem szédített meg ördögi ideájuk, az hamar kiderült, a balga próbálkozó pedig rövid úton eltétetett láb alól. A rítusok, szabályok bonyolult szövetnéke tette áthatolhatatlanná a leplet, mely alatt rejtezve ármánykodtak az ország olyanná alakításán, mi az ő kedvük szerint való. Megvetették a nemzetet, melynek szülöttei voltak, olyan felsőbbrendűnek vélt eszme elkötelezett híveivé lettek, mely Istenének csak a hatalmat és a vagyont tekintette.
A szóban forgó esztergomi páholy tagjai a hazatérő magyar nemzetségek vezéreinek neveit használták gyűléseiken, ezzel is kinyilvánítván; mennyire nem tisztelik a hős ősök emlékét.
A roppant kövér Tas szólalt meg legelébb, szuszogva, krákogva, idegen kiejtéssel formálva a szavakat.
– Mindenik egyezik, magiszter?
– Igen.
– Shalom, testvérim, – szólott Ond – béke veletek! Szeretném kérni, hogy térjünk hamar a lényegre, ma még egy fontos üzletet kell nyélbe ütnöm. Sietős a dolgom.
– Helyes! – helyeselt Álmos. – Éngemet meg a feleségem hamarra vár ma haza.
A nagymester elfojtott egy mosolyt. – Vár a feleséged, hogyne! – gondolta. – Meg a szaracén szolgátok, kivel megosztjátok nyoszolyátok…
No, persze a bűnös hajlam nem rontotta Álmos megítélését, a szabadosság ebben a társaságban erény volt, nem vétek.
– Jól van, akkor hallgassatok el, és figyelmezzetek Tétény testvérünkre! – emelte fel kezeit, s fejével intett, hogy a nevezett adja elő mondanivalóját.
– Nem köntörfalazok hát, hagyjuk a felesleges udvariaskodást! Nem sikerült megkörnyékeznünk Hunyadit, minden próbálkozásunknak makacsul ellenáll – mondta, majd sóhajnyi szünet és röpke torokköszörülés után imígyen folytatta; – Úgy vélem, eztán még kevesebb lesz az esély. Érik, önállósodik. Ráadásul úgy hírlik, hogy Vitéz János egyezkedik a német királlyal a Szent Korona visszaszolgáltatásáról. Ha az Mátyás fejére kerül, még inkább megszilárdul a hatalma. Tévedtünk vele kapcsolatban, a kölyök ugyanoly vasakaratúvá lesz, mint hajdan apja vala. Talán nem kellett volna hóhérkézre juttattatnunk a fivért, lehet, hogy azzal többre mentünk volna…
– És végül még Ulrik testvérünk is odalett – vetette közbe a hórihorgas Huba keserűn.
– Oda. De az most már mindegy!
– Már rég meg akartam tudakolni, hogy miért is kellett lefizetnünk a bakót? – szólott Ond.
– Csak látni akartam, ahogy szenved, pusztán az élvezet végett – vigyorodott el a nagymester.
– Valahogy meg kell, hogy szabaduljunk Mátyástól, és olyasvalakit kell helyére ültetni, aki úgy ropja, ahogy mi fújjuk – vette vissza a szót Tétény. – Javaslat?
– A jól bevált vadkan? – kérdte Előd.
– Túl sokszor alkalmaztuk már az idők során…
– Egyetértek – bólogatott Tas. – Előbb-utóbb feltűnik valakinek!
– És különben is; bizalmas emberei mindig elkísérik. Számosan. Többek között az az átkozott pálos, Damas is. Vadászbalesetet nemigen tudnánk elrendezni – mondotta Huba.
– Tepes – vakkantott fel ekkor Kond.
– Mi? Hogy? Ki? – fordultak feléje társai álmélkodva.
Egyedül a nagymester nem lepődött meg.
– Vlad Tepes – hangzott el mesmeg a név, ezúttal hangosabban, határozottabban.
– A tergovistyei karóbahúzó vajda? Mi van vele? – esett le az álla Álmosnak, de ugyanúgy Ond és Tas is elképedt, csak ők annyira, hogy a szó is beléjük rekedt.
– Általa elintézhetjük a kurafi Szibinyányi-kölyköt. Nagy befolyásunk van a Sárkányos-rendben, az ügyünk mellé állítottuk Draculestit, és három esztendeje, mióta a felesége meghalt, már dolgozok az elméjén, hogy ha kell, hát kéznél legyen…
– De hát az egy háborodott! Irtóztatókat cselekedett! – hebegte Ond.
– Nekünk pont jó, hogy baj van a fejével. Könnyebb így irányítani. Arra gondoljatok, hogy azon kevesek közé tartozik, akik négyszemközti kihallgatást kérhetnek a királytól.
– Na oszt? Mit tehet? Agyonveri egy széklábbal? Vagy puszta kézzel megfojtja? – gúnyolódott Tas. – Fegyvert oda nem vihet magával!
– Azt hiszed; nem tudom?! – horkant sértődötten Kond. – Különben meg… Mindegy! Az a helyzet, hogy jelen esetben nem elég egy egyszerű orgyilkosság.
– Ez így igaz! – vette át eztán a szót a nagymester. – A hollófiókát kedveli a birkanyáj. Olyan… Hogy is mondjam… Olyan ördögi módon kell megszabadulnunk tőle, hogy a nép megdöbbenjen, és szárnyra kapjon a szóbeszéd, miszerint maga a Gonosz jött el Mátyásuk lelkéért. Pletykáljanak Sátánnal cimborálásról, fekete mágiáról, Isten átkáról. Majd mi segítünk a rémségek kitalálásában és terjesztésében. Olyan dicstelen véget szánok neki, hogy az emberek iszonyodva emlegessék nevét. Az alattvalók ne egy jó, bölcs, igazságos királyt gyászoljanak, az kell, hogy a féljenek, s rettegésükben a pokolba kívánják uralkodójuk lelkét.
– De hát ezt hogyan…? – motyogta Előd.
– Hegyezzétek füleiteket, elmondom hát, hogy mit ötöltünk ki Kond testvérrel!
Egytől egyig gátlástalan bitangok voltak mind, de ez a szörnyű terv még őket is borzadállyal töltötte el. Borzadállyal és büszkeséggel! Ilyent nem látott még a világ, ez a tett aranyozott betűkkel kerül bele a szabadkőművesek történetének kódexébe!
– Hát ez… hát… ez… Hihetetlen! – hebegte Álmos. – Nem tartasz attól, hogy ellened fordul?
– Bármikor meg tudom fékezni – legyintett öntelten Kond.
– Miképp?
– Még épp csak cseperedett a kis Vlad, de már kiütközött kegyetlensége, hát anyja azt gondolta, hogy valami démon szállta meg a gyermeket. Egy bolond morva füvesember tanácsára hetekig tömte egy bizonyos rontásűző eledellel, aminek fő összetevőjétől a fiú elébb undorral telt, majd egy idő után egyenesen borzadt annak ízétől, szagától, látványától. Ezt a mély félelemből csírázott érzületgyomot szökkentettem szárba, virágoztattam ki. Szándékom szerint összekapcsolta a pokolbéli lények hatalmával ama étek irgalmatlan emlékét. Ha meglátja, ha megérzi illatát, azonnal gyámoltalan, riadt, beteg kisfiúvá válik, és tüstént ijedten a legsötétebb zugba menekül,
– Csodálatos, ahogyan át tudod alakítani az elmét! – suttogta áhítattal Tas. – Mágia?
– Tudomány!
– A kettő olykor meg sem különböztethető egymástól – zárta le a csevejt a nagymester. – Ne szaporítsuk tovább a szót, vegyük inkább sorra a feladatokat! Tas, a te dolgod lesz keríteni egy ötvöst, aki elvégzi a hegyesre reszelést! Ond, neked kell elraboltatnod Viorica Danestit, hogy meglegyen Vlad barátunk jutalma! Előd, néked kell szerezned leányokat, hogy gyakorolhasson! Nem bánnám, ha szép, hamvas, selymestorkú szüzeket kerítenél, nem valami tenyerestalpas, nyakas menyecskéket.
Röhögés morajlott fel, és a kövér vihogva ígért;
– Úgy lesz!
– Remek! Mielőtt feltálaljuk őket, még eljátszadozhatunk vélük.
Tétény kéjes vigyorral képén megmarkolászta ágyékát.
– Már alig várom!
– Hátrább az agarakkal, barátom! – feddte meg félig komolyan, félig tréfásan mestere. – Elébb a saját dolgodra legyen gondod! Kell egy írástudó, jó képzeletű deák, aki összegyűjti a karóbahúzó viselt dolgait, kiszínezi azokat, s kitalál még hozzá vad rémmeséket. Ezt te intézed!
– Meglesz!
– Jó! Te pedig, tisztelendő testvérem, – fordult át Hubához a magiszter – mint bennfentes, valamely magas egyházi személyeket győzz meg arról, hogy hirdessék; Istenük elfordult a Hunyadiaktól. Az volna a legjobb, ha elérnéd a kiátkozást. Hivatkozhatnának arra, hogy Lucifer megfertőzte a vérvonalát… Vagy ilyesmi!
– Minden tőlem telhetőt el fogok követni! – húzta ki magát ünnepélyesen a megszólított.
– Tudom. És ne feledd, hogy a pénz nem számít! Bármennyit kínálhatsz.
– Nem lesz rá szükség. Akad pár megtévelyedett, kik megzsarolhatók.
– Még jobb! Álmos, a te dolgod lesz, hogy a cselekedete végeztével eltünteted Tepest. Rád bízom mi módon, felőlem akár élve koporsóba zárathatod, mindegy, csak ne kerülhessen soha a Mátyáshoz hű főurak kezei közé.
– Értettem!
– Jól van, testvéreim. Akkor mindent megbeszéltünk. Rajta hát, szorít az idő, tegyétek, mit mondottam! Mindent a testvériségért! Mindent az Új Világrendért!
Az Úr megtestesülését követő ezernégyszázhatvankettedik esztendő őszutóján;
– Damas barát, olykor az a gyanú kerít hatalmába, hogy valami csipetnyi pogányság lapul a lelked mélyén – mondta somolyogva a király. – Mi végre ez a bolondulat?
– Csalatkoztál bennem valaha, fenség?
– Persze, hogy nem!
– Bízz bennem hát! Utólag megvilágosulsz, de most nem mondhatom el, miért is kell viselned – duruzsolt a fehér csuhás szelíden, mégis; ellenvetést nem tűrőn. – A Szentlélek akaratát közvetítem – tette hozzá ájtatosan, hogy megkönnyítse a babonaságtól viszolygó uralkodó döntését.
– Rendben. De csak ma! És kizárólag a te kedvedért! Hálás vagyok hasznos tanácsaidért, tetteidért, főként az elorzott Korona visszaszerzésére irányult erőfeszítéseidért, ám ezúttal messzire mégy! Büdös leszek, a hölgyek elkerülnek majd, a vendégek kigúnyolnak hátam megett.
– Ha megteszed, többé nem tartozol nékem semmivel, semmiért!
– Nem akarnál inkább egy véka aranyat?
– Nem!
– Birtokot?
– Nem!
– Fafej! De csak napszendületig! Rendben?
– Míg a telihold be nem fénylik a sudártorony rózsaablakán!
– Na, jó – sóhajtott Mátyás rosszkedvűn. Utált veszíteni, bármilyen csekélységről volt is szó. Utált vereséget szenvedni, még attól az embertől is, ki bölcs tanácsadóként, igaz barátként viselte magát. – Add azt a vackot, te megátalkodott, makacs csuhás, had rejtsem ingem alá!
Vlad gyérülésnek indult haja akkurátusan kifésülve bukkant elő a farkasprém kucsma alól, tekintélyes harcsabajsza is rendbe besodratott, öltözete vajdához méltón jóféle volt. Ahogy szétnyitotta fekete köpenyét, az ifjabb ajtónálló – az idősebbik szablyája markolatán nyugtatott kézzel vizslatta a műveletet – átkutatta; vajh' nem rejteget-é fegyvert, vagy ölésre használatos bármily eszközt gúnyája korcaiban.
A katonák szemlátomást viszolyogtak személyétől. Valami hideg, áporodott szag lengte körbe, mintha egy denevéreklakta kriptában élne… Élne? Hm! Némely hulla szebben kinéz, mint eme egészségtelenül sápadt alak! Az az üresen homályos tekintet, az a jeges, kegyetlen mosoly! És a fénylő, ragadozószerű, természetellenes fogsor, ami inkább ügyes ötvösmunkának tűnt, semmint istenadta csontfélének…
Hát, na, volt valami nyugtalanítóan félelmetes a megjelenésében – az alabárdosnak háromszor is meg kellett köszörülnie kiszáradt torkát, hogy jelentse királyának a jöttet;
– Havaselve vajdája, Vlad Drakula kíván belépni fenségedhez.
– Jöjjék – hangzott bentről.
– Eridjen! – intett hát az éltesebb testőr, s közben azon töprengett; mitől ez a rossz érzés, mi gombolyagba tekeri gyomrát, beleit, és megrekeszti benne a szuszt? Mitől ez a nyavalyás elfuthatnék?!
Szinte megkönnyebbült, ahogy a sárkány-rendi vlah megett bezárult a súlyos, vastag brokáttal borított tölgyfaajtó.
– Isten hozott, Draculesti! – üdvözölte Mátyás a havasalföldit.
– Nem! Nem ő! – villantotta meg kihegyezett szemfogait Tepes gúnyosan.
– Nocsak-nocsak, de mogorvák vagyunk ma! Mit óhajtasz tőlem, vajda? Mi oly fontos, hogy csak szemtől szemben, tanú nélkül mondható el?
– Igen-igen jelentékeny lesz az ország sorsára, hogy én itt most itt vagyok!
– No, ki vele, tergovistyei!
– Csak súghatom. Hisz tudnod kell, magyarok királya; a falnak is füle van!
– Ebben a várban, amit hall a fal, az csak énhozzám jut. És ne feledd, vajda, nem csak a magyarok királya vagyok, hanem az egész Magyar Birodalomé, a Boldogasszony országáé, ahogy az az Úrtól rendeltetett! Tehát a tiéd is! Mutass kellő tiszteletet, különben pellengérre állíttatlak!
– Ne légy gőgös és elbizakodott, miként bátyád az volt!
Mátyásban kezdett felizzani a düh a pimaszkodás végett, de egyúttal egyre kíváncsibbá is lett. Ritka az olyan, ki nem hunyászkodik meg trónja előtt. Vagy bátor, vagy bolond…
Jól emlékezett az oláhra még suhanckorából, s hogy az esztendők során hírt kapott a tömeges karóbahúzásokról, élve nyúzatásról, megégetésről, igazolva látta első benyomását. Ki ilyen rémtettekre kész, az pokolian vérszomjas.
Tepes csendesített, szelídített hangján valamelyest, mégis csak úgy áradt belőle a gőgös csúfondárosság.
– Akarod tudni, mi az mi fordít országod sorsán, Hunyadi? Akkor jer, hajtsd ide koronás fődet, had suttogjam füledbe!
– Ne cibáld türelmem palástját, oláh, mert ha lehull, nem jársz jól! – kezdett dühbe gurulni a király. Kampós orrának cimpái kitágultak, orcáját haragpír festette.
– Tudnod kell, mily fontos tettre készülök! Hajolj ide, megsúgom néked!
Odakünn telihold elhessegette orcája elől az ott alkalmatlankodó kósza felhőpamacsot, hogy ezüstre mázolhassa Visegrád falait, meg gyönyörködhessen kicsinység ennenmaga képében a vén, locsifecsi Duna fodrozódó felszínén.
Farkasok kórusa vonított fel a közelben, ettől valami baljóslat reszkettette meg az estet.
Valami veszedelem volt készülőben!
~ ~ ~
A fogadóteremmel szomszédos rejtekszobában – melynek álcázott ajtaját még egy színpompás lobogó is takarta az avatatlan szemek elől – a szerzetes zavartan riadt fel révüléséből. Szíve szerint rögvest kirontott volna a búvóhelyről, hogy közibük álljon, de egyértelmű volt a túlvilágiak utasítása; meg kell, hogy legyintse a királyt a halál szele, hogy jobb uralkodóvá válhasson!
Damas alkonyatkor még bízott erejében, mit a hegyek-völgyek járta edzett szívóssá, és persze a barantával magára vett kézitusa-tudása sem volt elhanyagolható, ám ahogy telt-múlt az idő, gondolataiba fészkelte magát az eszelősök természetfeletti erejének legendája. Fegyvere nem lévén – ezúttal még rovásokkal ékített, öröklött táltosbotját sem hozta magával – és egyéb alkalmatos eszközt nem lelvén, leakasztotta a falról az alkarnyi, diófából faragott feszületet.
– Krisztus, segedelmezz! – fohászkodott suttogva, majd jobbra-balra suhintott egyet-egyet. Jó húzása volt a súlyos keresztnek, alaposan oda lehet vele sózni! Vigyázni kell majd, nehogy agyonvágja vele Draculestit, fogolyként van rá szükség, egyfajta biztosítékképp a szabadkőművesek ellen.
A kíváncsiság győzedelmeskedett a király önérzete felett. Lelépett az emelvényről, és magához intette a vajdát. Az elmosolyodott.
– Na, súgd meg, Sárkányos, mi az a roppant titok?
Vlad közelebb hajolt, egész közel.
– Azér' jöttem, – lihegte – hogy átharapjam a torkod, igyam királyi véred, miáltal magam is királlyá leszek!
Mátyás első gondolata az volt, hogy Mujkó valamely újabb ostoba tréfájának lett áldozata… – No, bolond, ezúttal túllőttél a célon! – bosszankodott ippeg megmérgesülve, ám amikor meglátta a hegyesre reszelt szemfogakat, és a tébolyult tekintet rémítő izzását, dermesztő félelem bénította meg.
A kegyetlen havasalföldi úr, kit a szabadkőművesek istentelen vérszopó rémmé változtattak, megragadta a király zekéjének hajtókáját, vele az inggallért, hogy feltépvén azt a lüktető ütőérbe mélyessze kihegyezett fogait, amikor is…
…amikor is meglátta a nyakba függesztett fokhagymafűzért!
Döbbenten hőkölt hátra, képére ijedelemmel vegyes undor ült, veresen izzó szemének bogara kitágult a rémülettől. Vicsorogni kezdett, akár egy veszett bőregér, majd szűkölve, meghunyászkodva a terem sarkába hátrált.
Mátyás végre képessé lett lerázni magáról a riadalom béklyóját. Épp a testőrökért kiáltott volna, mikor is a rejtekből előrontott Damas, jobbjában magasra emelt feszülettel.
A padlóra kushadt Draculesti vinnyogása felerősödött, ahogy meglátta a kereszttel felfegyverkezett szerzetest, mert bomlott elméje Isten ítélőszéke elé hitte magát.
– Ezért bitóra jutsz, oláh! – kiáltott lélekjelenlétét visszanyervén az uralkodó. Szíve ugyan oly sebesen vert még, mint ahogy vágtázó paripa patadobogása hallik, de önuralma – ahogy egy méltóságos koronás főhöz illendő – villanásnyi idő alatt megtért.
– Fenség, csak eszköz ő, nem több! Sok tettéért halált érdemelne, de holta most azoknak lenne legörömtelibb, kik ideküldték – mondta szárazon a szerzetes.
– Mi lelt, vajda? – lépett egyet a király, mire Vlad vicsorítva ekképp hörgött:
– Takarodj! Vidd innét! Azonnal vidd innét!
– Mit?
– Azt az átkozott fokhagymát!
Mátyás még a száját is eltátotta meglepetésében, és önkéntelenül a nyakában lévő füzérhez nyúlt.
– Te… – fordult a páloshoz. – Te előre tudtad ezt?!
– Nem, fenség! – hazudott szégyenkezve Damas. – Látomásomban egy angyal parancsolta, hogy függesztessek nyakadba fokhagymát. Ennyi csak, egyébről nem bírtam tudomással.
A király hitte is, meg nem is a barát szavait, de nem firtatott tovább. Eljön majd annak is az ideje, hogy alaposan kifaggassa – csak mindent szépen, sorjában, méltósággal!
Ajtót nyitott, őrségét szólította.
– Béklyózzátok meg ezt az eszementet, és vessétek tömlöcbe! – parancsolta a hökkenten hüledező katonáknak. – Ezt pedig, ni – szakajtotta le a fűzért a nyakából – aggassátok cellája rácsaira!
Végkifejlet;
Harmadik Vlad Draculesti, a karós vajda tíz esztendeig raboskodott Budán. Az első hetekben őrjöngőn vad volt, de idővel megcsitult, olyannyira, hogy némi bűnbánatot is mutatott, elméje tisztulni, lénye szelídülni látszott.
Mátyást igen érdekelte a lélek ily mértékű torzulásának folyamata, hát gyakorta meglátogatta a foglyot, hogy hosszas beszélgetésekbe elegyedjen véle. Bármennyire elképzelhetetlen, de ezen találkozások folyamán valamiféle barátságszerűség is kialakult a két végletekig különböző ember között.
Tepes büntetése idővel enyhíttetett, szabadon járhatott-kelhetett a várban, csak azt elhagynia volt megtiltott. Szökésétől nem kellett tartani – elég volt néhány gerezd fokhagymát aggatni lakrésze ajtajának, ablakainak kilincsére… Későbben – mivel megismerkedett egy kedves, jóravaló udvarhölggyel – akkor is maradt volna már, ha küldik…
Ezernégyszázhetvenhat januárjában Mátyás oldalán – mint királyi unokahúg férjura – kitüntette magát Szabács és Szrebernik ostrománál, hol rideg kegyetlensége mesmeg felszínre tört. Báthory István közbenjárására aztán visszakapta Havasalföld vajdai székét is, de nem sokáig élvezhette a hatalmat, mert ellenlábasa, Basarab Laiota megölette.
Állítólag…
Némely jól megfizetett esztergomi történetíró akképp jegyezte, hogy Vlad levágott feje a szultánnak küldetett, hogy az megtekinthesse az elhíresült szemfogakat, teste pedig a snagovi kolostorban helyeztetett koporsóba.
Egyes mendemondák szerint a fővesztett tetemet felkutatták az életben maradott Danesti sarjak, és bosszúszomjas gyűlöletük a holton kimutatván karót verjenek át rajt', ám erre nézvést nem került elő hitelt érdemlő bizonyíték soha. Mindenesetre ez lett vala a havaselvei vajda végzetének hivatalos históriája…
Persze az igazság az, hogy nem Basarab ölette meg Vlad Tepest, hanem a tergovistyei szabadkőműves páholy tagjai. A holttestet eltüntették – Drakula az általa építtetett poenari vár kriptájában nyugszik.
Ha nyugszik…