Egy folyó élete

A sötét, zavaros vizű folyó lustán hömpölyög keresztül a város zsúfolt utcái között. Betekergőzik a hidak alá, átkanyarog a város ódon házai között, majd mielőtt elveszne a tenger zöld hullámaiban, még utoljára kinyugtoztatja magát a város határában kialakított tó partján.
Nem volt mindig ilyen hatalmas, lassú és megfáradt folyó, mint amilyenné útja végével, itt a tengerparti város határában vált. Évek, évtizedekkel ezelőtt, még ifjú, felfedezésre és kalandokra vágyó kristálytiszta patakocska volt. Mennyire szeretett átbukdácsolni a faágakon, tekergőzni a kövek között, bújócskázni a levelek alatt. Szinte még most is hallja a hangos kacagást, ahogy átfurakodta magát egy-egy áthághatatlannak tetsző akadályon. Az a boldogság! Hogy oly apró léte ellenére is képes volt tovább menni, előre nézni, soha se megállni, visszafordulni.
És az a rengeteg barát, a rengeteg hasonló vizű patakocska, akikkel összefutott. Mindegyiktől kapott valamit, amivel eggyé vált a hosszú út során. És minden új kapcsolat, minden új ismeretség örökre megváltoztatott benne valamit. És milyen büszke volt magára, hogy csak növekszik, hogy egyre nagyobb, egyre erősebb. Már nem kényszerítették megállásra apró kövek, gallyak. Az eléje táruló akadályokat kacagva sodorta magával. Ereje határtalanná vált. Szilaj volt és gyors. Nem félt semmitől és senkitől. És ha méregbegurult? Nem menekülhetett előle senki, meg nem állíthatta semmi. Még a szél sem szálhatott vele versenyre. És ő mindent akart. Az egész világot meghódítani. Dühös volt és akaratos. Völgyeket rombolt le, sziklákat taszított ki a helyükről. Fák, autók, házak, mint apró fadarabok ringtak felszínén.
De az erő felelősség is. Nem játszadozhatott kedvére. Hamar megismerte a kötelességet és megtanult fejet hajtani mások akaratának. Betonfalak közé terelték, elszívták erejét, keményen dolgoztatták. Nehéz hajók, könnyű csónakok bukdácsoltak hullámain. Emberi kéz alkotta terhek alatt nyögött. Már nem sok örömét lelte a rohanásban. Egyre fáradtabban, komótosabban halad a maga útján, miközben kristálytiszta vízének zamata egyre jobban a múlté lett. Hol volt már az átlátszó vizű, pajkos patakocska? Hatalmas, olajfoltos, zavaros vizű óriássá nőtte ki magát a hosszú évek alatt.
És a tájak, amiken átrobogott. Fiatalon még alig figyelte, alig vette szemügyre a zöldellő mezőket, fehér sziklás hegyeket, erdőket. Mit érdekelte őt a természet szépsége, a csend és a nyugalom. Nyüzsögni vágyott, rohanni át a világon, minél messzebb és messzebb kerülni. Az erdőkből falvak, a falvakból hatalmas városok lettek. A fák helyet, házak nőttek az ég felé, a zöld réteket, autópályák és hidak váltották fel. Ma már alig emlékszik a szülőföldjére. A kis barlang mélyére, ahol, mint apró szívverés csöpögött a sziklafalon végig. A jéghideg édesvizű tóra, amelyben született. Hogy szerette azt a békés, nyugodt, sötét helyet és mégis, mennyire vágyott arra, hogy felfedezze a külvilágot.
És most, lassan útja végéhez ér. Maga előtt a végtelen tenger hullámai töltik be a látóhatárt. Hamarosan örökre eggyé válik ezzel a félelmetes víztömeggel és már soha többé nem lesz önmaga. Soha többé nem fogja tudni megmondani hová is lett az a lomha folyó, melynek hűs vízében egy forró nyári napon annyian lelték örömüket. Senkinek sem fog hiányozni, ahogy nyomtalanul eltűnik a zöldesen csillogó, sós habok között.
Utoljára még hideg borzongás fut rajta keresztül, ahogy meleg édes vize nekiütközik a tenger felől érkező hideg áramlatoknak, majd csendesen elvegyül a végtelen kékségbe burkolózva…