Egy ágyon fekszem, deszka és szalma alkotja. Érzékeim tompák, de érzem a szalmaillatot. Olyan furcsán nehéz és mégis súlytalan a testem. A jurtában a kis oltár mellett egy széken ül apám. Két fiam, aprók még, nagyon aprók, a bejárat előtt állnak. Szótlanul bámulnak. Asszonyom háttal nekem a borogatást gyúrja át a friss forrásvízben, amit az imént hozott egy vödörben. Szipog. Megfordul lassan, hozza a hideg vizes ruhát. A mellkasomon levő már meleg. Nagyon meleg. Vér áztatja. Remeg az Ő keze, miközben leveszi rólam, helyére teszi a hideget. Könnyektől csillogó szeme még szebbé teszi az ébennel keretezett hófehér arcot. Igazi hun nő. Már levette a kendőt, amit hagyományosan a főzéskor hordanak az asszonyok. Mellém ül az ágy szélére, kezébe veszi a kezem, megcsókolja, majd leereszti. Zokog. Ettől hullámozni kezd a keble, máskor megkívánnám, de most miért vagyok ilyen érzéketlen? Elfordítom tekintetem, bár nehezemre esik, mintha a szemem is fáradt lenne.
A sátor falára démonokkal harcoló istenek vannak festve a kósza teremtésszimbólumok közé. Apám kifordul, gyengeségét akarja elrejteni, anyámat és bátyámat már elvesztette. A bejáraton kilátok a térre. Rengeteg ember fekszik mindenfelé, dárdák, nyilak, fokosok állnak ki belőlük és mindent elborít a vér. Jurták égnek, emberek rohangálnak, tüzet oltanak, sebesülteket visznek biztos helyre, őrszemeket állítanak.
Hirtelen, a semmiből előtörve jöttek az ellenség, a meglepetés erejét használva legnagyobb fegyveréül. Én éppen a lovamat kefélgettem, megérdemli a hatalmas állat, hogy csillogjon fekete szőre. A gyerekek mellettem játszottak, gyöngéd tavaszi napsugarak simogatták őket. Apám már csak ritkán dolgozott, tette azt egész életében eleget, most is csupán ült egy kövön, unokáit szemlélte mosolygó arccal. Egyszer csak kiáltások hallatszottak, a semmiből termett elő az ellen’. Asszonyom épp kijött volna a sátorból, de mert egy lovas pont ott lovagolt el, visszabújt, bennragadt. Miként íjam is, nem mehettem be érte, bár a közelharcnál sok hasznát úgyse vehetném. Viszont oldalamon a szablya, lovamra pattanok hát csak úgy szőrén és védem a falut. A hatalmas telivér hátán szó szerint fölényben vagyok az apróbb póniszerű gebéken ülőkkel szemben. Szablyám méltó nevére, szablya őket becsülettel, hol jobbra, hol balra lendítem, íve mentén vér serken, kar hull; erre neveltek: ölni a harcban. De jön egy pillanat, ami megtántorít. Úgy indul, mint egy szúnyog csípése, majd egyre jobban érzem a fájdalmat, megtántorít. Kardom csak azért nem hullik a földre, mert ujjaimat görcs fogja markolata köré. És egy újabb csípés, most már oda kell pillantanom: két nyílvessző áll ki a mellkasomból. Ordítanék, de csak valami nyávogásféle jön a torkomból. Egy lovas mellettem úgy harcol, hogy közben terelget a jurtám felé. Mikor nőm felismeri a helyzetet, amúgy is fehér arcából minden vér kifut, ezt még látom, ám egy ütés levet a lóhátról, dárdát kaptam, de lecsúszik vértemről. Ijedt lovam két lábra ágaskodva, idegesen nyerít, majd megtapos miközben elvágtat. Ettől elvesztem az eszméletem, az ágyon ébredek. A nyilakat kivették, de a hegyükön lévő kínai mérgekkel szemben nincs ellenszer, ez a vég. Nagyon fáj ráébredni. De legalább az ellent visszavertük, elkergettük.
Ismét lebben a bejárat, megjött a vajákos, újra látom a sok halottat és a napot is. Csodaszép a nap tavasszal, talán utoljára látom, jól megnézem. El is vakít, be kell hunynom a szemem. Közben a füves, fura ízű valamit töm a számba, bár rágni meg nyelni nincs energiám. Az utolsó erőmmel belepillantok még egyszer azokba a könnyesen még gyönyörűbb szemekbe, majd lezuhannak pilláim. Mintha a lelkem is zuhanna velük, eltávolodnak a hangok, kongósak lesznek, majd még mielőtt megszűnnének másféle hangokat hallok. Az életem hangjait. Szóval igaz! Az utolsó percben lepereg az ember szeme előtt az élete.
Látom magam gyermekként, amint anyám elfenekel. Majd a folyóban fürödni. Tanulni a harcot közelről szablyával, távolról íjjal, dárdával. Malacokat sülni nyárson, miközben nők táncolnak a tűz körül, férfiak zenélnek kurjongatva, énekelve. Látom a lányt, ki ma nőm, huncutul nevetni, kacagása maga egy dal; szalad előttem, de csak hogy elkaphassam. Aztán látom magam egy csatatéren, vesztett testvért siratva; majd anyát is. És a szülés. Első fiammal nagyon megszenvedett az asszony, azt hittem meg se marad. Aztán adott még egyet. Békeidőben vadászgattam, íjakat faragtam.
Eltűnnek az emlékképek, már csak egy nagy fehérséget látok, zuhanok belé, egyre csak beljebb. Kezdek kétségbeesni, tényleg itt a vég? Ekkor valami megragad. Megrángat. Majd újra. És csak ráz, ráz, ráz. Rápillantok. Nincs haja, szeme körül vaskarika. Isten lehet?
-Ébredjen ember! -kiállt rám. Ránézek.
-Dr. Müller vagyok. -mondja. Azért jött hogy regressziós hipnózisban kiderítsük miért fél annyira a lovaktól. Emlékszik?
-Igen, igen. -válaszolom neki. És már emlékszek.
Tudom, honnan ismerem azt az ébenhajú nőt, a feleségemet.
5 hozzászólás
Nagyon tetszik, elragadó írás. Igazán megtörtént?
Szia Tamás!
Nagyon jó írás, szépen fogalmazva, és ötletes, tetszett! A vége igen meglepett, kellett egy darabig gondolkodnom az utolsó mondaton.
Réka
Örülök hogy tetszett. És Virág, csak fantázia-s(z)ülemény.
Tamás
Nagyon tetszik! Remek történet!
Tetszett a történet, különösen a fordulat a végén.:)