Nincs benne titok, belenézhetsz. Csak nem tudom eldönteni, hogy mohó, kapzsi vagy, vagy egyszerűen kíváncsi? Mondd, mi vezet? Ja persze, az információéhség… Tulajdonképpen engem is, ezért is kezdtem el ezt a naplót. Az utókornak írom, amolyan nyilvános memoár. Míg ki nem vonnak a forgalomból, vagy valami más módon kerülök likviditásra, nekem is jó visszaemlékezni a régi szép időkre, tehát csak az érdek vezet. Engem is.
Akkor lássuk, csapjunk bele. A 2. oldalon írom:
Nem épp utcai viseletet hordott, túl elegáns volt. Pont elcsíptem azon pillanatok egyikét, mikor nyakkendőt kötött. Az autógumisat vette fel. Sokáig lehetett a tükör előtt, egy hajszála sem állt csálén. A testszagát elnyomta az óceán frissessége. Először az automatához ment. Bonbont már vett, a sarki virágboltba igyekezett. Végül egy frontális csokrot kért, a közepén egy szép piros kála ami nem bókolt, mint ő, inkább peckesen tűrte, míg a pulton összerakták a társaival; fehér szegfűk és rezgők vették körül.
Biztos hatásos lesz – gondoltam, nagyon jó ízlésre vallott a virágkötő keze, nem csak a szeretet, de a tisztaság és az ártatlanság is úgy áradt a kompozícióból, mint az Amazonas habjai. Persze – virág. Ideális vagy épp konzervatív módja a bocsánatkérésnek.
Ekkor vett elő.
– Csak ilyen nagy van – mondta, és én most nem tudtam, hogy szégyell-e engem, vagy már jó előre megkezdte a szerénykedést. Az eladónő minden további nélkül visszaadott, csak előtte jól szemügyre vett, a fény felé forgatott, meg éreztem, ahogy a műkörmeivel végigkaparja a testemet.
1 napja voltam a kasszában. A boltba egy drapp ballonkabátos alak tért be. A forgalom gyér volt, nem voltak vevők. A virágárus nőt sokáig faggatták erről-arról, csak a párbeszéd hangerejéből és annak hosszából sejtettem, hogy itt valami nincs rendben. Pár perc után végleg tudatosult bennem, az eladónő bajban lehet.
Keze finom és visszatérő mozdulatokkal tévedt a kassza felé, többször megragadta azt, majd éreztem, ahogy belém markol. Már immunis voltam a körmeire, sőt kezdtem volna megszokni azokat, de tudatosult a számomra, új gazdák várnak rám. A megbocsátásra áhítozó úriember után „összejöttem” egy rózsaillatú dámával, aki kénytelen volt megválni tőlem. A kenőpénz olyan, mint egy jó parfüm: ellenállhatatlanságot sugároz.
A ballonkabátos férfiú sunyin és lassan körbenézett, no nem a gerberák érdekelték, inkább megnyugvást keresett, valami bizonyosságot azt illetően, hogy senki sem látja, majd mindenfajta lelkiismeret-furdalás nélkül csúsztatott a pénztárcájába, miután a száját elhagyta egy „Rendben asszonyom”.
Délután betért egy műszaki üzletbe, egy fiatal srác állt előtte harry potteres szemüvegben: – Ezt a mobilt kérem – mutatott az előtte lévő modellre, azzal az ujjával, amivel azt majd az nyomogatja. Na végre. Nem kell a buszon mások készülékét bámulnia, ha már az újságba nem is tud; lesz sajátja!
Kicsit összegyűrődtem a tárcájában, de valami katonás szakszerűséggel hosszában meghuzigált engem és a társaim is, mintha csiklandozni próbált volna. Bár utólag visszagondolva, lehet, hogy ez csak simogatás volt, ahogy el volt telve magával, hogy délelőtt bizony jó munkát végzett, s ezért megérdemli az új mobilt .
Harry – mert én csak így hívom azt a srácot a boltból – látva, milyen friss és ropogós is vagyok (a ballonkabátosnak hála), azonnal kicserélt egy rongyosra, ami a tárcájában lapult. Ez amolyan hétköznapi varázslat volt, de talán ez is feldobta a szívét. Azok a láthatatlan hullámok egyenesen felém áradtak, sőt, mintha kezdtek volna rám ragadni. Úgy bájoltak, mint a tévés mágusok, csak kerüljek hozzájuk…
Szóval a srác szerelmes volt. Egy húszezres megérzi az ilyesmit. Ha beszélni tudnék, biztos nem hagytam volna, hogy betérjen abba a drága üzletbe a sok bóvli közé. Talán valami láncot vett, mert még mondta, a gyűrű most nem aktuális, de később visszajöhet, s az eladónő sanda mosollyal nyugtázta rézvörös haja alatt mindezt, mintha tudta volna: fiacskám, csak óvatosan a nőkkel!
Mindegy. Hamar megköttetett az üzlet – és ez már az 5. oldal – egy ideig még a rézvörös haj volt számomra a látkép, úgy látszik, nekem meg ő lett a zsánerem. De eljött az a szerda délután, mikor a már rég áhított fűnyírót a „nőm” meglátta az üzletben. – Pont ilyen kell, s az ára is barátságos, – gondolta magában, s berohant a vágyott masinájához a boltba. – Ezt megveszem – mondta végül, nem kevés szóváltás után egy középkorú férfinak, aki három anyajegyével az arcán maga volt a Szentháromság címere.
A rézvörös hajú eszeveszetten kereste a kártyáját, de két turkálás között eszébe jutott, nincs rajta elég egyenleg, talán kihagyja. Velem fizetett. balzsamos bőréről úgy hullottak rám a tegnapi testápolójáról annak kellemes összetevői, mint augusztusi égboltról a csillagok; arról nem is beszélve, hogy Szentháromság-uraság mozgólépcsős-buszkapaszkodós kezének érintése milyen sokkhatást váltott ki belőlem.
– Ezt a csekket szeretném befizetni – mondta a férfi a postán, s egyáltalán nem voltam büszke rá, hogy én voltam a büntetés, még akkor sem, ha mellettem egy tíz- és egy ötezres feszített. Micsoda alávaló szerep? Ez becsületsértés! Tessék engem kihagyni, kérem szépen!
Csak arra emlékszem, hogy valami takarítónőhöz kerültem. Állandóan zúgolódott, hogy nem kap pénzt tisztítószerekre. De eljött a nap – kapott. Egy partvis volt a vágya. Hogy az a…!
Sikerült meglátnia; megtalálta a megfelelő sort a szupermarketben. Egy gyerkőc vagy a játékoknál ragad le, vagy az édességeknél. Ő azonban az antibakteriális-szenzibilis katyvaszoktól volt oda. Valami munkahelyi ártalom lehetett, emlékszem, milyen dühös lett, amikor nem találta a kedvenc porrongyát.
De mi lesz velem? Én nem kellek senkinek? Csak van valami vonzerő nekem is itt a szupermarketben…? Ő persze most teljesen odavan, látom rajta: micsoda nyél, micsoda erő, karcsúság, ezt a kezemre szabta valami szent takarító isten – hallom a gondolatait.
Aztán beállunk a sorba. A kassza kinyílik, én rápillantok. Egyből az ájulás kerülget. Attól az öt forintostól ott a sarokban totál lázba jövök, szinte már elállítaná a lélegzetem, ha lenne. Érzem, ahogy szűkül nem létező nyakam. Irulnak-pirulnak rajtam a nullák, s mintha karcsúsodnának. Az a fényesség, meg ahogy görbül a „hasa”… Na most végem van, teljesen belezúgtam. Majd eljött értem a takarítónő keze, s tovább adott. de sajnos más címlet vagyok. Talán meg is szólnának, hogy én meg egy öt forintos? Na ne már, ezt nem lehet, teljesen mások… S aztán? De sajnos itt is címletenként rendeztek el, nem láthattam az öt forintost, azokat a bájos görbületeket.
– 20.000 egy menet – mondta egy szőke bombázó a hídon. van ennyi pénzed, apukám? Inggyé’ nem adom magam, a munka az munka! Micsoda vagány némber akart… mennyi öt forint… festett haj, műköröm, egy kis plasztika, nehogy már ne viseljem el… s azok a bimbók a top alatt…! Teljesen rákattantam a prostira, a rézvörös hajút meg az öt forintost mintha elvitte volna a déli szellő.
Ekkor ragadta nyakon a férfi, s húzta testét lábai közé. Én a farzsebében lapultam, mint a szociális segélye. Na…? Fizetsz, ugye? – reménykedtem titokban. De nem… Mint egy vadállat, ami csak zsákmányt akar szerezni, a szőke bombázóra támadt, s dulakodni kezdtek. A nap már nyugovóra készült, felütötte a szürkület fejét.
Ekkor estem a folyóba. Lassan, cikk-cakkban, mintha menüettet játszott volna a július. Higgadtan értem el a víz felszínét, majd egyhangúan lebegtem, nem volt se öt forint, se rézvörös hajú, se bombázó, csak habok, a tajték, az elmúlás úgy ölelt át, mint anya gyermekét.
De most figyelj…! Bírod? Ez már a 10. oldal!
S a hullámok lassú táncának tempót adott egy nyakkendő, s rajta a gumikerekek. Egy úriember teste zuhant mellém. Hiába volt a bonbon, a piros kála, szegfű és rezgők, a megbocsátáshoz ez nem volt elég, így a vízbe vetette magát. Szegény pára, már nem megy többé az automatához, s abban engem sem talál…!