Budapest, Dobozi utca
2003. május 24.
Szia naplóm!
Ma megint nagyon jó dolog történt velem!
Képzeld el, hogy nagy sikerünk volt a Lurdy házban, ahol mi rendeztük a gyereknapot.
El tudod képzelni!? Egy egész délután mi szórakoztattuk a gyerekeket. Ami azért is nagy szó, mert mi is gyerekek vagyunk, de tudod milyen jó érzés volt látni a kicsik arcát, ahogy örülnek, nevetnek.
Mindig boldog vagyok, ha színpadon állok, de most még jobban érzem magam, mert örömöt szereztünk másoknak. S azért is, mert azt a számot is előadtuk, amelynek korreográfiáját én készítettem és két osztálytársammal táncoltuk el.
Különben sok minden történt velem azóta, hogy utoljára „beszéltünk”. Ne haragudj, de nem jutott rá időm, hogy kezembe vegyelek, de most mindent elmesélek.
Ez az egy év igencsak mozgalmas volt, ahhoz képest, hogy szállón laktunk.
Először is 2002. május 24.-én mutattuk be a DJ Bobo show-kat. Képzelj el egy egész estés műsort, ahol 28 szám hangzik el, mind DJ Bobóé, s ahol végig táncolunk 2,5 órát. 8 féle kosztümünk volt, tüzijátékkal, fényekkel, különböző látványtechnikával. A díszletektől a kellékekig apáék csináltak mindent. Képzeld, anya még a műsorba is beszállt, ő volt a gonosz lény. Csuda mókás volt. Még a ruhákat is magunk találtuk ki.
– Ez egy kicsit megnyugtat, – mondta apa, amikor megkérdezték tőle, miért csinálja. – meg azután a lányok nagyon örülnek, hogy részt vehetnek benne.
Mivelhogy pénz szűkében voltunk, így hát ők teremtették meg a hátteret ahhoz, hogy jól sikerüljön az előadás. Hát meg kell hagyni hatalmas siker volt.
Tudod csodálatos érzés, amikor ott állsz a színpadon, s a közönség önfeledten tapsol. Mind a 17-en meghatottak voltunk, és én úgy éreztem, hogy megérte az a sok próba, fáradság. S hálás voltam szüleimnek is azért, amiért kiálltak mellettünk, s nemcsak szavakkal, de tettekkel is támogattak minket. Eszembe jutott az, amikor a szállóra kerültünk. Akkor azt hittem, abba kell hagynom a szereplést, mivel 9 órakor már a szobában a helyem. Akkor nem gondoltam, hogy így alakul. Még akkor sem hittem, amikor a vezető néni nyugtatott.
– Nem kell abbahagynod kislányom. – Nagyon hálás vagyok neki ezért a rugalmasságért, mert abban a helyzetben csak az adott örömöt nekem, hogy szerepelhetek. Amikor a szerepeimre, táncaimra készültem, nem volt időm gondolkozni a helyzetünkön. Mindent kikapcsolt az agyam, s csak a tánc éltetett. Akkor felszabadultam, s boldog voltam.
Még kétszer mutattuk be a Bobo összeállítást, amit anya barátnője rendezett, s többek között az ő gyerekei is szerepeltek benne. Mi öten már olyanok vagyunk, mint a testvérek, hisz amíg együtt laktunk nagyon összekovácsolódtunk.
– Olyanok nekem, mintha gyerekeim volnának – válaszolta egy alkalommal, mikor megkérdezték tőle miért foglakozik annyit velünk, hisz neki is van három gyermeke.
– Így igaz, hisz fogadott tesók vagyunk. – szóltam bele, de valóban így is érzem.
-Igaz kicsim, mert bajban ismerszik meg a barát – nevetett anya, s átölelte barátnőjét.
– Ne kezd megint. Tudom, hogy te is megtennél értünk bármit, ha szükségünk lenne rá. Egyébként szuper jól játszottad a gonoszt.- terelte másra a szót nevete.
Láttad volna mekkora sikerünk volt a Bábszínházban!!
Sokan jöttek el a szállóról is. Attól kezdve nem volt baj, ha én később értem be, mint 9 óra. Addig néhányan nem értették miért vagyok kivétel. Miért jöhetek éjszaka haza. S mivel épp több darabot, műsort próbáltunk nem maradt időm még rád sem. Ezidő tájt alakítottuk meg a mi kis csoportunkat is, ami nővérem nagy álma volt. Ő hipp-hoppot táncolt, s szeretett volna egy ilyen tánccsoportot alakítani. 2002. december 8.-án debütált a csoportunk a helyi nyugdíjas klub télapó buliján. Közben bekerültem a Dzsungel könyve című musicalbe is. Képzeld el mit éreztem, mikor behívtak, s 12 évesen egy sikeres darabban szerepelhettem.
Ezután ugyan egy kicsit lazítottam, mert lassan egy éve laktunk már a szállón, s elérkezett az idő, hogy innen is elmenjünk. Tudod, csak egy évig maradhat egy család itt.
– Hogy áll a tárgyalás? Van-e kilátás hamarosan, hogy pénzt kapjanak? – kérdezte a vezetőnéni egy nap anyától. Apa akkor dolgozott, mert ő szerencsére talált egy helyet, ahol felvették, s nem volt gond a lakcím hiánya. Igaz, hogy alig láttam, mert állandóan dolgozott, de legalább volt állása. Sajnos nem a szakmájában, amit nagyon szeret. Tudod, ő nyomdász.
– Sajnos nem úgy áll, ahogy reméltük. Csupán egy tárgyalás volt novemberben, de itt sem jutottunk előbbre. A vevő ugyanis úgy állítja be, hogy mi szegtünk szerződést. Ugyan nem tudom mivel, de a bíró elnapolta a tárgyalást, s újabb bizonyítékokat kér. Most megint várhatunk ki tudja meddig. Így is több, mint egy évet vártunk, hogy elinduljon az ügy, pedig sürgősségi tárgyalást kértünk. – válaszolta anya bánatosan.
– Sajnálom…, de itt csak egy évig maradhatnak. Valahogy meg kell oldaniuk. – Válaszolta mégis a vezetőnéni.
Tudom, hogy ez így van, de akkor nagyon megijedtem, mert nem tudtam hova fogunk menni.
– Ne félj kicsim, majd megoldjuk ezt is közösen. Neked nincs mitől félned. – Ölelt át apa, amikor este szóba került – Te csak tedd azt, amit eddig. Add a legjobb tudásod, és ne feledd mi büszkék vagyunk rátok. Ti vagytok a legszuperebb gyerekek a világon. És én büszke vagyok, hogy az apukátok lehetek. Tudod nem sokan kezelik ilyen bátran ezt a helyzetet, mint ahogy ti. Te pedig igazi felnőtt módjára viselkedsz, mert bár még gyerek vagy, mégis sokszor te adtál nekem erőt mindahhoz, amit tennem kellett ebben a helyzetben. Nagyon büszke vagyok rád, mint már mondtam. Meglátod találunk megoldást erre is.
– De, ha nincs pénzünk, hová megyünk? Apuci, miért mond a néni mást, mint ami történt? Hogy lehet, hogy neki hisznek, mikor ott van minden lefektetve? Ti mindent úgy csináltatok, ahogy ott áll. Akkor miért nem elég csak az, hogy elmondjátok?
– Ez sajnos elég nehéz. Sok olyan dolog van, amit még én sem értek, de tudom, hogy nem hagyjuk magunkat. Nem hagyom, hogy ő nyerjen. – vígasztalt apa.
– Nem is értem, hogy gondolta ezt. – hallottuk mama elcsukló hangját, aki egyre nehezebben viselte ezt a helyzetet. Talán őt terhelte meg legjoban ez az egész , mert úgy érezte miatta történt mindez. Többször tett erre célzást. – Hogy tehetett ilyet? Nem gondoltam volna, hogy ilyen kalamajkát okozok. Ne haragudjatok rám, de úgy éreztem én nem kellek senkinek. – Sóhajtott mélyet bánatában.
– Ne mondj ilyet mami. Mi lenne velünk nélküled?- bújtam hozzá, mert nem akartam, hogy bánatos legyen.
– Tudom csibém, tudom. Még szerencse, hogy ti vagytok nekem, különben fölöslegesen élnék. – Szólt bánatosan. Annyira bánt, amikor ilyeneket mond. Nem akartam, hogy szomorú legyen. Bele gondoltam, milyen lenne, ha ő sem volna már velünk. Elszorult a szívem.
– Mi baj mama? – kérdezett rá hirtelen apa, mert észrevette ő is szomoruságát.
– Úgy érzem én tehetek mindenről. Ti hívtatok magatokhoz, de hát… Tudod fiam én nehezen viselem papa halálát. Azóta csak lézengek, s butaságokat csinálok. Pedig ti csak jót akartatok, én meg…, buta voltam és tönkretettem mindent. Az én életemért már nem kár, de nektek is minden odalett.
– Ez nem a mama hibája. Igaz, nem jött oda hozzánk, de a döntés a miénk volt. Az, hogy a házat eladjuk, az nekem jutott eszembe. Ezzel az erővel én is hibás vagyok ebben. De értse meg végre nem a mi hibánk volt. Ezen már kár rágódni, visszaállítani az egészet úgysem tudjuk. Most meg kell találnunk a helyes megoldást. Mivel innen el kell mennünk, így megyünk.
– Engem otthonba adtok? – Riadt meg a mama
– Már megint miért gondolja ezt? Már megtehettük volna eddig is, nem?-Vonta össze szemöldökét apa. – Itt van velünk igaz? Eddig is együtt voltunk, ezután is együtt maradunk. Úgyhogy verje ki a fejéből ezt a butaságot.
– Könnyebben találtok magatoknak egy megfelelő lakást, ha én nem vagyok a terhetekre.
– Már megint mi ez a butaság!? Anyu miért mondasz ilyeneket. Már megbeszéltük, hogy mi egy család vagyunk.- Ölelte magához anyu a mamát. – Majdcsak találunk megfelelő lakást. Az igaz, hogy nem lesz könnyű.
Így hát elindult a lakáskereső körút. Több albérletet is végig kérdeztünk, de a megfelelő nagyságút, amelyikben legalább két szoba volt, azt nem tudtuk kifizetni. Hosszas keresgélés után találtuk ezt a lakást.
– Fel kell újítani.- Mondta a közvetítő. – A tulaj jelenleg vidéken él, így neki nem volt érdeke, hogy ezt megtegye.
– Mikor tudunk vele beszélni? – Anya intézte ezt, mert apa dolgozott. – Szeretném tudni, hogy minden rendben van a lakással, mert nem szeretném, ha innen is mennünk kellene.
– Nyugodjon meg minden rendben, itt vannak a közüzemi számlák, ami a tulaj nevére szól. – adott át két csekket az intéző úr. – Még a felújítást is megcsináltatom az embereimmel.
– Mennyi időbe telik. Sajnos kevés az időnk, legkésöbb 2 hónapmúlva költöznünk kell.
– Minden rendben lesz, nyugodjon meg asszonyom.
– A szerződést őnnel írjuk, vagy a tulaj akkor megjön?
– Itt lesz a tulaj amikor mondja.
A megbeszélt időre sikerült összehozni mindent, s így költözni tudtunk. Sajnos ez a lakás csak egyszoba-konyhás, de van galériája, így nekünk gyerekeknek külön „birodalma” van.
Apáék egy szekrénnyel választották el a szobát, így ők is félig „külön” vannak.
Így most itt vagyunk. Sok tervünk van, s remélem sikerül is megvalósítani belőlük jópárat.
Tudod naplóm sokszor éreztem már azt, hogy én nagyon szerencsés vagyok mindennek ellenére. Mert olyan családban élhetek, ahol a szeretet és a másik megbecsülése a cél. Sokszor sajnálom azokat a társaimat, akik ugyan nálam gazdagabbak, de az ő szülei nem „alacsonyodnak” le a gyerekei szitjére. Szüleim számtalanszor leültek velem a szőnyegre, hogy ott játszunk hosszu társasjátékcsatákat. Örülök, hogy ilyen szüleim vannak! Tudom, mindig számíthatok rájuk. Elégedettséggel tölt el a tudat, hogy bár már három éve nincs biztos otthonunk, mégsem kellett feladnom semmit, az álmaimból. Apa mindig azt mondja, ha elszomorodom, hogy sose nézzek vissza mindig csak előre.
– Ne feledd kicsim, mindeg maradjon meg a méltóságod, önbecsülésed, mert ha magaddal rendben vagy, minden könnyebben fog menni. Soha ne hagyd magad eltántorítani az álmaidtól. Neked minden kétszer olyan nehéz lesz, mint azoknak, akik „normális” körülmények között élnek, de te pont ezért vagy különleges. Mert sokkal nagyobb próbatétel az, ha ilyen helyzetben is talpon maradsz. Lehet, hogy még nem látod a sikert, de afelé haladsz szép lassan. Hiszen, az, hogy rád osztanak egy-egy komoly szerepet, már ezt mutatja.
– Úgy meglepődtem, amikor nekem adták Nyilas Misi szerepét. Azt gondolod, te is, hogy meg tudom csinálni?
– Ez nem kérdés kicsim. Nagyon büszke vagyok rád.Tudom, hogy szupi leszel. – Nyomott apa egy puszit a fejemre. Olyan jó érzés volt tudni, hogy bízik bennem. Nem is fogok csalódást okozni neki.!
– Apu, – jutott eszembe hirtelen – tegnap amikor pakoltam, találtam egy verset a te írásoddal. Ez a legújabb?
– A Szegény gazdag-ot láttad? Igen, én is próbálom feldolgozni mindazt, amit érzek. Elolvastad?
– Igen, s nagyon tetszik. Nekem adod.
– Meg akarod tanulni?
– Igen. Anyának már mutattad?
– Neki is tetszik, de neki minden versem tetszik.
– Főleg azok, amiket neki írtál. – Kacsintottam rá huncutul, mert olyan romantikus, hogy még mindig így szereti anyát, s szerelmes verseket ír neki.
– Na de kislány…..!?Azt akarom, soha ne feledje mennyire szeretem. Tudod, hogy nem vagyok a szavak embere, ígyhát másként adom tudtára. De most már ideje aludni babám, reggel korán kell kelned a próba miatt.
– Igen apu, de még szeretném elolvasni a versedet.
– Rendben, csak feküdj le gyorsan, s majd feladom. – Takart be, s adott egy jóéjt puszit nekünk. Nővérem már ágyban volt, de ő is olvasott.
– Szia hugi. Aludnál?
– Még elolvasom apa versét.
– Írt egy újat?
– Igen, s szeretném még elolvasni. – Nyultam le a papírért.
– Lássuk. – Szólt tesóm, s olvasni kezdte.
–
„Nincsen sok pénzem, de gazdag a lelkem
Tiszta életemmel ezt őszintén vettem
De biztos megváltozna az egész életem
Ha nem lenne gond az alvás és élelem
Aki szegény, az csakis azért szegény
Mert az élete egy viharos regény
Nem írják le róla, nem is beszélnek
Inkább koldus életükkel együtt élnek
Magam életét csak magamnak teszem
Vallásom nincs, mégis összeteszem kezem
Hiszen tudom az élet se mindig kerek
Lehetne jobb, de mégis magam után megyek
Jelenemben még mindig gyerek vagyok
Csak az életjátékaim lettek nagyok
Hiszen nincsenek hősök és született szeretők
Viszont vannak rajtam sírók és nevetők
Vannak emlékek, amikre nem is emlékszem
A másik énemmel örökké veszekszem
Az én világom csakis az én hiányom
Ami volt, ami lesz, azt sose bánom”
– Ez szupi, nem? – kérdeztem nővérem, mert nekem nagyon tetszett a vers.
– De, igen, szuper. De apának minden verse szuper. Most már tényleg aludjunk, mert reggel nehéz lesz felkelni.
– Igaz, de jó tudni, hogy ilyen szuper szüleink vannak. Nem?
– Aha. – Nyomott egy puszit arcomra a tesom.
Kedves naplóm, mára tényleg befejezem, mert álmos vagyok. Jó azzal a tudattal elaludni, hogy mindenki akit szeretek mellettem van. Mégiscsak szép az élet!
1 hozzászólás
Kedves Láva!
Újabb megindító írás született tolladból. Meg kell mondanom, sokat javult a helyesírásod (vagy csak több időd volt átolvasni?), és a fogalmazásod is sokkal gördülékenyebb. Simán végigolvastam volna még pár oldalnyit belőle:) Várom a következőt!!!
Üdv: Borostyán