Családi hajléktalanszálló
Csepel, 2002. május l3.
Szia naplóm!
Ma van a születésnapom! Ma lettem 11. éves. Jó volt a buli, de nem az igazi. Nem így képzeltem. Tudom, hogy anyuék mindent megtettek, hogy jól sikerüljön. De sajnos nem így történt.Persze ez nem az Ő hibájuk.
Tudod, nagyon hiányzik a régi életem. Az, amikor még az én kis szobámban „birodalmamban” aludtam, a családiházunkban.Ott minden ünnep jó volt.
Csak tudod, mikor a papa meghalt, minden megváltozott.
Addig anyuék mindig velem volta, sokat nevettünk. Apa, amikor csak tehette mindig viccelődött, mókázott. Boldog voltam ott, bár nem voltunk gazdagok. De sok nevetés volt
Sosem gondoltam arra, hogy minden megváltozhat. Pedig így történt. Az elmúlt 2 év maga volt a pkpl. Hisz amikor a papa meghalt, akkor velehalt a régi életem is.
Anya mindig a mamánál volt.
Nem lehet egyedül hagyni. – mondta.
Attól kezdve apa kísért el a suliba,s vitt haza. Minden este apa mesélt, mert anyu nem aludt otthon. Akkor értettem meg Zsuzsit. Akinek a szülei elválltak. Hogy mit érezhet. Addig én mindkét szülőmet láttam, mindig ott voltak nekem.
Nagyon hiányzott anya!!
Neki is hiányoztunk. S mert belefáradt az ingázásba döntenünk kellett.
Hozzuk ide a mamát. Hely van bőven. Ha az alsó szobát kifestjük, ott elfér. Külön is lehet, hisz ott az alsó fürdő és konyha. Így figyelni is tudunk rá. – mondta apa.
Tudod, hogy már beszéltem vele erről, de nem akar jönni, azt mondta messze van. Ragaszkodik Pesthez, hiába magyaráztam, hogy csak 17 km, és jár hév és busz is, de ő hajthatatlan. – válaszolta anya szomoruan. – Én pedig már nem birom ezt, fáradt vagyok, és a kislánynak is szüksége van rám. Nagyon hányoztok! Most meg kitalálta, hogy otthonba akarjuk adni.
Dehát ez butaság! Oda nem is engedném. Mást kell kitalálnunk.- ölelte magához apa anyát és úgy vigasztalta. – Kitalálunk valamit szívem, csak ne sírj. A kislánynak az este mondtam, hogy nagyon szereted, de az anyukádat nem hagyhatod magára. Mert anyukája csak egy van az embernek, vigyázni kell rá.
De akkor mi legyen?
Adjuk el a házat, – gondolkodott apa – és a mama lakását is. A kettőből csak kifutja valami, ami, megfelel mindenkinek. Akkor neked sem kellene ingáznod.
Hát így történt, hogy árulni kezdtük a házunkat, s keresni egy másikat Pestwn, ami több generációs, így mondták. Míg találtunk egy ilyet, beköltöztünk a mama lakásába. Az nagyon közel volt az iskolához, de kicsi volt 5 embernek, hisz a nővérem is velünk volt még. Mi hárman aludtunk a nagyszobában, a mama és a nővérem az ágyon, én egy fotelágyon. Apa anyával a kisszobában a földön, mivel oda ágyat nem lehetett betenni, olyan kicsi volt. Sokszor gondoltam már akkor is a „birodalmamra”. Fájt a szívem érte. De legalább együtt voltunk mindannyian, és apa ujra viccelődött, próbált lelket önteni belém, s erőt adott az a tudat, hogy hamarosan megoldódik ez a rossz helyzet. Más helyen ugyan, de megint lesz otthonunk. Így reménykedtem, s bíztam bennük.
Több házat és lakást megnéztünk, míg végül egy kilencedik kerületi ház mellett döntöttünk. Én is megnéztem, és nagyon tetszett, mert hasonlított arra, amiben laktunk. Mindenkinek lett volna egy kis kuckója. Már ki is választottam a lépcső alatti kis szobát, azt akartam. Anővérem és a szüleim az emeleti szobákat választották, míg a mamának maradt a legnagyobb szoba a földszinten.
Azután anyuék megkötötték a szerződést, s lefoglalózták a házat.
Több részletben fizetünk, ennyit most, – adta át a pénzt anya, mert időközben a családiházunk is gazdára talált. – a következő részletet majd akkor, ha a pesti lakás is elkelt. Az utolsót prdig költözéskor. – mondta apa, miközben aláirta a szerződést, belevéve az előbbi kijelentést.
A mama lakása is elkelt hamar, hisz jó helyen feküdt a belvárosban. Így a házat már csaknem teljesen ki tudtuk fizetni. Szüleim megállapodtak a költözés napjában is, de nem lett belőle semmi, mert mire költöztünk volna a nő meggondolta magát, s nem költözött.
– Ezt nem mondja komolyan??!! – ült le anya a földre döbbenetében s levegőért kapkodott. Felhivta, hogy indul az egyik kocsi. És engedje lepakolni a teherautót, hisz a többi cuccunk már előtte a ház garázsában volt. Oda vittünk mindent a családiházból.
Most képzeld el naplóm!! Ott álltunk összepakolt lakással útra készen, és akkor közlik, hogy nem mehetsz. Maradni nem maradhatsz, mert a vevő is költözne. Mivel a nő elköltötte a pénzünket, így vissza nem tudja adni, se pénz, se lakás!
Én az egészből nem értettem semmit, csak azt tudtam, hpgy baj van, mert a döbbenet kiült a családom arcára.
– Apuci, most mi lesz?- Kérdeztem, hisz nem tudtam mi lesz velünk. Nem értettem, hogyan tehet ilyet egy felnőtt, hisz engem arra tanítottak, hogy ami a másé, az tabu. Azt tiszteletben kell tartani, mert azért más megdolgozott. És most tőlünk vettek el mindent, amink volt. Nem akartam sírni, de majdnem megfulladtam, úgy szorította valami a torkomat.
– Nem tudom babám, nem tudom. – szólt apa elcsukló hangon, és átölelt, majd letérdelt anya mellé, és őt is magához ölelte. Így próbált bennünket vígasztalni.
Az első döbbenetből anya barátnője rázott fel, aki segített a csomagolásban, költözködésben.
– Most azt kellene kitalálni, hovámenjetek, amíg az ügyvéd intézkedik…..Gyertek el hozzánk- szólt kis gondolkodás után – nem tul nagy a házam, de majd összehúzzuk magunkat.
– Ti is sokan vagytok, és még mi is menjünk a nyakatokra?- Kérdezte anya kábultan.
-Tudod, hogy mindig szívesen látunk benneteket. Erre vannak a barátok. Te is megtennéd értünk. Majd a fiaim összeköltöznek, és a lányok is ellesznek egy szobában. Az emeleti nagyobb szobában elférnek hárman. Ti meg megkapjátok a kisebbet. A mamának meg átadom a saját szobámat, én meg átköltözöm a nappaliba.
Így történt, hogy azon a havas téli estén vonatra szálltunk és elindultunk Turára, ahol eltöltöttük a telet. Minden nap onnan jártunk be Pestre iskolába. Szerencsém volt azért abban, hogy hárman egy iskolába jártunk, így nem kellett egyedül mennem. Apáék azonban nem tudtak bejutni időben a munkahelyükre, hisz ők még mindig a régi munkahelyen dolgoztak, ami Pesttől még 17 km volt. Így azután kénytelenek voltak eljönni onnan.
Tavasszal azonban elkelt ez a ház is, hisz ök is árulták már egy ideje, mert Pestre akartak költözni.
Így történt, hogy egy üzemből átalakított lakásban húztuk meg magunkat, melyhez egy ismerős révén jutottunk. Ő így akart segiteni nekünk, mikor megtudta hogy jártunk. Pár hónapig voltunk itt, de mivel ez a lakás a felesége tulajdona volt, innen is mennünk kellett, mert ők elváltak, a nő visszaköltözött ide.
Közben persze elindult a per, hogy visszakapjuk a pénzünket. Erről én nem sokat tudok, csak annyit, amit szüleim beszélgetéséből leszűrtem,az az, hogy nem lesz egyszerü, s hosszan tart.
De gyerekfejjel sok mindent nem értek.
Azt, hogy hogyan kerünltünk ide, azt nem tudom, csak azt, hogy mindig attól féltünk anyuval, hogy intézetbe kerülök. Mert még kiskoru vagyok, nem úgy, mint nővérem, aki már betöltötte a 18. Azt pedig nem birtuk volna ki.
Mert tudod naplóm, ebben az egészben csak az volt a jó, hogy együtt maradtunkj, s érzem szüleim szeretetét irántam, és egymás iránt is. Igaz, még arra sem volt példa, hogy itt a szállón egy nagymama is legyen, de most ő is velünk van, így öten lakunk egyszobában.
Ami viszont bánt, az az, ami azóta történik körülöttem, amióta itt lakunk. Ahogy az osztálytársaim megtudták, hogy hajléktalanok lettünk, megváltoztak irántam. Még olyan is volt, hogy letörölték a padot utánam, mert véletlenül hozzáértem. Úgy mintha valamit kapnának tőlem. És ez nagyon bánt, mert én nem változtam, s eddig nem volt velem semmi bajuk. Nem bántottam őket azóta sem, mégis kiközösitettek, bántanak. Már azon gondolkodtam, hogy elmegyek más iskolába, de nagyon szeretek ide járni. Itt találtam meg azt, amit tanulni szeretnék, és a sziniórákat nagyon szeretem. A táncért sem kell fizetnünk, mert tananyag. De ha innen elmegyek még azt is abba kellene hagynom, mert nem tudnánk fizetni. Pedig nagyon szeretek táncolni, s felnőtt koromban is azt szeretném csinálni. Apáéknak természetesen nem szóltam, mert nem akartam, hogy még jobban fájjon ez az egész nekik. Mert látom, hogy ők is szenvednek miatta, hasonló reakciókat kapnak.
Mondd naplóm miért van az, hogy az emberek így megváltoznak, ha egy hajléktalannal találkoznak? Akik eddig barátainknak mondták magukat, egyből elfordul, s meg sem ismer? Miért vetik meg szüleimet, Ők soha nem bántottak senkit, amióta az eszemet tudom, mindig dolgoztak becsületesen. Most meg még munkát sem kapnak, mert amint kiderül, hogy nincs lakcímük, egyből elutasitják őket. Én ezt nem értem. Miért lesz hirtelen rossz, aki idáig jó volt, csak azért, mert önhibáján kívül ide került?
Most már be kell fejeznem, mert itt szigoru rend uralkodik. Egy gyereknekj 9 órakor már ágyban kell lennie, és nem mutatkozhat szobán kívül. Majd holnap folytatom tovább, s ha most gyorsan elalszom nem hallom, hogy anya sír. Mert mostanában sokat sír. Apa is mindig szomorú.
Olyan jó lenne megint sokat nevetni, mint rég!!
9 hozzászólás
Kedves Láva!
Szívhez szóló, szomorú írásod nagyon meghatott. Sajnos az emberi felelőtlenség, ártatlan embereket micsoda helyzetbe hozhat! De hol itt a jog? Kit is véd a mi jogrendszerünk? Ezt engedélyezi a törvény? Az ilyen pereket nem lehetne előbbre hozni? Nem lehetne soron kívül tárgyalni? Kinek jó az, ha ártatlan emberek kerülnek a perifériára? És még sorolhatnám a temérdek kérdést, de minek?
CSak reménykedni tudok, hogy a történet végén a jó elnyeri jutalmát, és a rossz méltó büntetését! Mert én még ilyen neveltetésben részesültem, aki ezt szeretné.
Gratulálok az írásodhoz, tetszik!
üdv.:
hamupipő
Szia hamupipő!
Köszönöm, hogy olvastál. Sok kérdésed van, arra megpróbálok válaszolni is. Az előre hozott tárgyalásról.:Ugy adtuk, be a bíróságra, hogy előrehozott /sűrgős/ tárgyalást kértünk, megis volt egy évre rá az első.Sajnos tapasztaltuk, hogy a jogrendszerünk nem minket véd. A per jelenleg is tart, s ha az ítélet megszületik, jön a végrehajtás, ami megint jó pár év.Mivel jelenleg már nincs a nevén se lakás, se semmilyen tulajdon, így nincs miből végrehajtani.
Úgy, hogy sajnos most úgy néz ki, hogy nem lesz happy end a vége.
Azért remélem nem változik meg a véleményed rólunk, még ha nem is ismersz minket, de tudod, hogy hajléktalanok vagyunk. Próálunk azért talpon maradni. Legalább a méltóságunk megmaradt. Igaz az álmom, hogy kiadhassuk a könyvünket, de most kilátásunk sincs rá. Most az a legnagyobb örömünk, ha a kislányunkat nevetve a színpadon látjuk. Az felemelő.
Bocsánat, hogy így belemerültem, nem akartalak terheli vele.Mégegyszer köszönöm, hogy olvastál.
Baráti üdvözlettel: Éva.
Kedves Láva!
Nehéz sorsot mért ki rátok az élet, írásod mélyen megrendített. Szörnyű helyzet az, amibe kerültetek. Viszont ennek ellenére pozitívum, hogy nem adjátok meg magatokat, harcoltok, ameddig tudtok, és így is megpróbáljátok megtalálni az élet örömeit, ami pedig nem kis dolog. Azt kívánom, hogy életetek rendeződjön, ki tudjátok adni a könyveteket, és kislányotokban sok örömötök legyen!!!!
Kedves Rozália!
Köszönöm válaszod. Remélem mindaz amit kívántál megvalósul. Addig is harcolunk tovább, mert sosem lehet faladni.
Üdv: Éva
Szia Éva!
Olvastam leányod naplójának részletét. Szomorú, de ha nektek sikerül ebből kimászni, másnak is menni fog, mert példaértékű lesz számukra, hogy nem adtátok fel. Példa lesz számunkra is, és talán nekünk is sikerül…
Megrendítő történet, amit az élet írt.
…és az sem lehet vigasz, hogy nagyon sok hasonló
történetet produkált a sors.
Csak a remény ne hagyja el a családot!!
Kívánom, forduljon jobbra sorsotok!
Kedves Éva!
Szomorú, hogy egy jogállamban meg lehet tenni ilyesmit egy gyermekes családdal (vagy gyermektelen párral akár), és nem tudnak érvényt szerezni a törvénynek. Biztosíthatlak róla, hogy itt a Napvilágon nincs senki, aki megvetne benneteket, amiért hajléktalanná váltatok… Mélyen együttérzünk veletek, és reméljük, hogy valahogy rendeződik az életetek.
Az írásodról pár gondolatot: Ha jól sejtem, te írtad meg a tröténeteteket a kislányod nevében. Nos, van benne jó néhány olyan szó, fogalom, amit egy 11 éves gyerek biztosan nem használ (pl. tabu). A fogalmazás is túl szép ahhoz, hogy hihető lenne az író zsenge életkora. Viszont akad benne jó pár helyesírási hiba (pl. vigasztalás az rövid "i"). Ha nem haragszol az észrevételeimért, kérlek, küldj egy belső postát, érdekelne, milyen könyvet akartok kiadni. Talán segíthetek…
Üdv: Borostyán
Kedves Éva!
Szomorú, hogy egy jogállamban meg lehet tenni ilyesmit egy gyermekes családdal (vagy gyermektelen párral akár), és nem tudnak érvényt szerezni a törvénynek. Biztosíthatlak róla, hogy itt a Napvilágon nincs senki, aki megvetne benneteket, amiért hajléktalanná váltatok… Mélyen együttérzünk veletek, és reméljük, hogy valahogy rendeződik az életetek.
Az írásodról pár gondolatot: Ha jól sejtem, te írtad meg a tröténeteteket a kislányod nevében. Nos, van benne jó néhány olyan szó, fogalom, amit egy 11 éves gyerek biztosan nem használ (pl. tabu). A fogalmazás is túl szép ahhoz, hogy hihető lenne az író zsenge életkora. Viszont akad benne jó pár helyesírási hiba (pl. vigasztalás az rövid "i"). Ha nem haragszol az észrevételeimért, kérlek, küldj egy belső postát, érdekelne, milyen könyvet akartok kiadni. Talán segíthetek…
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Köszönöm együttérző soraidat. Jól esik a tudat, hogy itt a portálon olyan ember között vagyunk, akik megértenek, s nem vetnek meg helyzetünk miatt.
EZT MINDENKINEK KÖSZÖNÖM!!!!
Abban igazazad van, hogy én vetettem papirra, s tettem végleges formába. A kislányom ugyanis diszlexiás, diszgráfiás. Ő csak a kis napolójába a saját gondolatait írta le. Sokáig még nekem sem mutatta, de mostanában már eljutottunk oda, hogy sirás nélkül tudjunk róla beszélni. Így került csak most sor erre az írásra. De át kellett egy kicsit fogalmaznom, hogy olvasható legyen.
A hibákra visszatérve. Sajnos nincs saját gépünk, így kénytelen vagyok a Mekiben dolgozni, itt azonban csak rövid idő áll rendelkezésre, hogy a hibákat kijavíthassam. Most is olyan gépről dolgozom, ami kölcsönben van, s nem tökéletes.
Köszönettel:Éva